Ha összevetjük a büdzséket, a játékosállományt, az edzői tapasztalatot, mind-mind egyértelmű lengyel fölényt mutatnak. Valójában az a rendkívül dicséretes, hogy ugyanezek a paraméterek nem érvényesültek a két klub egy hónappal ezelőtti összecsapásán, amikor a pécsiek mindössze két ponttal kaptak ki idegenben. Igaz, akkor két extra teljesítmény is akadt: Iványié (16 pont, 9 lepattanó, 5 assziszt) és Griffiné (16 pont, 6 lepattanó), most pedig egy sem. Ezzel szemben az ellenfél két legveszélyesebb játékosa mindkétszer hozta a tőle elvárhatót: Burse novemberben 17, ma 13 pontot szórt a pécsiek ellen (6 ill. 9 lepattanóval megspékelve), Kobryn pedig Krakkóban elért 15 pontjához még 11-et hozzápakolt a Lauberben, s 26-tal a játéknap legjobb dobója címre is pályázhat.
Az a baj, hogy nehéz a mostani meccsről anélkül írni, hogy az ember ne bocsátkozna folyton önismétlésekbe. Merthogy ez a vereség sem a külső körülményeknek tudható be, hanem annak, hogy ez a csapat szinte semmilyen szempontból nem üti meg azt a színvonalat, amit az elmúlt években Pécsett megszokhattak – ez pedig már többször elhangzott a szerző tollából (félreértés ne essék: egyáltalán nem bántó szándékkal, egyszerűen tényként közölve). Mert mik is voltak a „régi szép idők” sikereinek zálogai? Egy: hét-nyolc minőségi játékosból álló rotáció, kettő: könyörtelen (de hathatós) védekezés, három: szívet-lelket a pályára tévő küzdeni tudás, négy: az ellenfél játékához való igazodás képessége (természetesen annak tönkretétele céljából), öt: (végül, de nem utolsósorban alapon) kiemelkedő edzői munka.
És most mi van? A Pécs 2010-nek jelenleg két Euroliga-szintű játékosa van, akik a Krakkó ellen is megmutatták, lehet rájuk számítani: Iványi Dalma és Fegyverneky Zsófia. A többiek kiegészítő embernek megfelelőek, de nem lehet abban bízni, hogy meccsről meccsre egyenletes teljesítményt nyújtsanak. Quigley például ma is megdobta a maga 13 pontját, de ennek jelentős részét akkor, amikor már elment a hajó. Az első öt dobását viszont csúnyán mellélőtte. Az odavágón brillírozó Griffin ezúttal 1/6-tal zárt, és az ellenfél magasemberei azt csináltak vele, amit akartak. Krnjic most nem is játszott rosszul, de ő is vastagon benne volt, hogy a lengyelek centerből dobálták pontjaik döntő többségét (az első félidőben például 36-ból 30 pontot). És ez volt a kezdő ötös. A cseréknél talán Raksányi és Vidacic említhető, de nekik is majdnem minden jó megmozdulásukra jutott egy rossz. A többi pályára lépőnél még rosszabb az arány.
Ez a csapat 65,6 pontot engedélyez az ellenfélnek mérkőzésenként, ami kicsit még akkor is sok, ha elfogadjuk, hogy a taktika szerint a hárompontos vonal kijjebb tolásából kieső pontokat a támadások számának emelésével kívánják kompenzálni. Hát még ha figyelembe vesszük, hogy emellé csak 57,9-et dob. Kényszerpálya ez a javából, mert centiben és kilóban nem veszik fel a versenyt a legtöbb Euroligás csapattal, viszont a rohanós játékot kevéssé tudják megvalósítani, s a nagy futásban bizony benne van a fellazuló védekezés is. Azt pedig ezen a szinten keményen megbüntetik.
Az akarással nincs különösebb gond, de a sport közhelyszótára szerint akkor domborodik ki egy mérkőzés „küzdő jellege”, amikor csapnivaló a játék. Arról nem beszélve, hogy érdemes megfigyelni, mit jelent a küzdés egy Iványi, és mit egy Quigley kéz- és lábmunkáját, futómennyiségét elnézve. Bár ehhez sokszor elég csak a tekintetükből olvasni.
Ezt a játékot alapvetően négyféleképpen lehet játszani: erőből, sebességből, ésszel és mindezek kombinációjával. Értelemszerűen, amelyik a legutóbbit tudja, az a jó csapat, és az képes reagálni arra is, hogy a másik oldal mit szeretne játszani. Pécsett az erőhöz hiányzik a már említett centi és kiló, az észjátékhoz pedig a rutin (erről is írtam már itt). Hogy mást ne említsek, a betörésekkel valóban meg lehet bontani az ellen védekezését, viszont ha a palánk alatt olyan légelhárítás működik, mint amilyet Kobryn és Burse képvisel, akkor nem tanácsos a labdát bevinni egészen a gyűrű alá, hanem ésszerűbb a büntető- és alapvonal között félúton beleállni egy tempóba (esetleg egy floaterbe). Iványi ezt tudja, három hasonló szituációját mind így oldotta meg, emlékezetem szerint kettő be is esett belőle. A többiek nem, és összesen hatszor cipelték be a spaldingot a veszélyes zónába. Be is takarták őket mindannyiszor, mint Moszkvát a hóesés.
Mivel a három alapelv kombináció ja az erő és az ész hiánya miatt kiesik, ugye, nem marad más, mint az a bizonyos kényszerpálya: a futás. Ez az, amivel talán meg lehetett volna fogni a Krakkót. Az első félidőben a lelkes közönség láthatott is néhány szép példát arra, hogy hogyan kell megszerzett lepattanó után villámgyorsan átlendülni támadásba, és egy (legfeljebb két) passz után ziccerhelyzetbe kerülni. Mondhatnám, hogy nem nagyon értem, miért nem sikerült ezt többször is megvalósítani, mikor a 33 lepattanóból azért összejöhetett volna, de nem teszem, mert sajnos érteni vélem. Ilyenkor a lecsorgó labdát megszerző játékos ugyanis két dolgot nem tehet: nem nézhet mélázva körbe (mindezt a szuperlassításokra emlékeztető mozdulattal), és nem állhat neki labdát vezetni. Az első esetben azért, mert mire leadja a labdát, az ellenfél rég visszazárt (lásd: a hét lepattanót szerző Krnjic), a másodikban azért, mert nem elég, hogy visszazárnak, az ún. defensive stopra kirobbanó kisember még el is szedi a labdát (lásd: Nagy-Bujdosó).
Zeljko Djokic alapvetően nem hibáztatható a vereségért, úgy vélem, nem rajta múlott. Azt azért meg fogom tőle kérdezni legközelebbi találkozásunkkor, hogy mínusz kilencnél egy perccel a vége előtt miért a Fegyverneky-Iványi-Raksányi-Vidacic-Krnjic ötös volt a pályán, miközben két kitűnő tripladobó a padon ücsörgött Quigley és Nagy-Bujdosó személyében, bár az már úgyis a veszett fejsze nyele volt. A szerb edző a szezon kezdete óta konzekvensen mondogatja, hogy ennek a csapatnak minden egyes Euroliga-mérkőzés ajándék, és minden győzelem csoda. Még azt sem lehet mondani, hogy a Krakkó ellen nem lettek volna meg a játékok, mert sokszor sikerült kijátszani a figurát. Azért, hogy a tiszta dobóhelyzetek tömkelegét kihagyták, és mindössze 34,3%-kal dobtak mezőnyből, nem feltétlenül ő a felelős.
A munkája mérlegét leghamarabb jövő március 12-én lehet megvonni, amikor majd – ha addig minden a papírformának megfelelően alakul – csapata hazai pályán bebiztosíthatja első helyét a bajnokság alapszakaszában a Sopron ellen (melynek becsúszott egy előre nem kalkulált vereség Szegeden), mert az nagyon könnyen indulási jogot érhet az Euroligában a Pécs számára (ha pályaelőnyével élve bejut a döntőbe), ez pedig elengedhetetlen a fiatalok továbbfejlődése és a szponzorok szempontjából. Addig pedig minden találkozó a nagy összecsapásra való felkészülés jegyében kell elteljen, beleértve a hátralévő három EL-mérkőzést is, bármilyen szomorú is legyen ezt leírni.
