A pillanatok zörögve elvonulnak, és én is lassan ballagok utánuk. Nyolcadik hete írom már ezt a futásnaplót, és ha jobban belegondolok, jó eséllyel ez lesz az utolsóelőtti bejegyzés. Nem akarom tovább nyújtani, jövő héten vasárnap futok egyet Velencében, aztán új történet kezdődik. Azt most még nem tudom megmondani, mihez fogok kezdeni utána, de az nagyon valószínű, hogy a futást nem hagyom abba, és valamiféle új célt (és köztes célokat) tűzök ki magam elé, majd loholok a nyomában. Ha olyasmi lesz, amit megörökíteni érdemes, nem fogom visszafogni a grafomániámat. Csak a vérköreim győzzék szállítani az oxigént a lábaimba, az agyamba és az ujjaimba - szétterjedve, mint a rózsabokrok. Reszketve várom.
8/1. Szerda (Terv: 3x17 perc futás, közte 2x2 perc sétával - össztáv: kb. 8670 m)
Hogy finoman fogalmazzak, a vasárnapi futás nem esett jól - sem a testemnek, sem a lelkemnek. Azt hittem, már eljutottam egy olyan edzettségi állapotra, amikor túl tudok lendülni az apróbb-cseprőbb fizikai problémákon, ehhez képest kiderült, milyen törékeny az a státusz amit felépítettem magamban, magamnak, magamról - elég volt hozzá egy enyhe másnaposság, és némi folyadékhiány. Azt se hittem volna, hogy újra küzdenem kell a kilométerekkel: a lelki szemeimmel terminátorként láttam magam körözni a rekortánon, töretlen lendülettel és arckifejezéssel, épphogy csak azt nem szűrve a fogaim között minden lekörözöttnek hogy "Hasta la vista, baby!" De úgy látszik, ahhoz még sok kőrözöttet kell megeszegetnem. Azért nem forgolódtam emiatt álmatlanul, már csak azért sem, mert mindössze két napot (azaz éjszakát) kellett kibekkelnem a következő bizonyítási lehetőségig, mindenesetre volt bennem egy kis félsz, hogy vajon mi lesz legközelebb, mennyire fogom bírni. A bizonytalanságérzet akkor is belefészkelte magát az agytekervényeimbe, ha tudtam, hogy a felkészülés hetedik hetének utolsó edzésnapja reálisan gondolkodva inkább volt tekintendő egyszeri kisiklásnak, mint egy tendencia kezdetének.
A keddi kosarazás aztán némileg helyrebillentette az egyensúlyomat, mert olyasmikre voltam képes, amikre már régen nem: rágyorsítani, lendületből elmenni a védő mellett, a múló percek ellenére megőrizni szellemi és fizikai frissességemet. Az előző alkalommal még nem éreztem ezt ilyen határozottan, de ez nem meglepő, hiszen a két héttel ezelőtti, bádogemberes bohóckodásomat nem számítva, tulajdonképpen hónapok óta nem fogtam (rendesen) labdát a kezembe, és örültem, hogy még a szabályokra emlékszem, de még se a derekam se a mozgásom nem volt rendben. Ezúttal azonban egész jól ment a játék, bár mivel kis híján elkéstem, ezért melegíteni már egyáltalán nem volt időm, az első pár minutum (legyen mondjuk 20) során azért adogattam el jó néhány labdát.
Nem tudom, a sok esti, hűvös időben abszolvált edzés, esetleg a nagyobb munkaterhelés miatt, de a kilószám fogyasztott zöldség és gyümölcs (meg vitaminitalok) ellenére megint benyeltem valami vírust, és egész héten csak kóvályogtam, mint gólyafos a levegőben. Nem betegedtem le, de a határán egyensúlyoztam. Kosarazni is úgy mentem el, hogy legfeljebb másnapra előhozza belőlem a göthösséget. Hát, ha azt nem is idézte elő, de fél éjszaka nem aludtam, annyira fájt a... bal forgóm. Fogalmam sincs, mitől jött elő, annyira azért nem hajtottam szét magam (tekintettel voltam arra, hogy másnap majd' egyórányi futás vár rám), de bizony reggel oda kellett figyelnem arra, hogy ne sántikáljak. Szerencsére amikor az embernek annyi munkája van, hogy ki se látszik belőle, nincs ideje holmi egészségügyi problémákkal foglalkozni, és ez történt velem is. Mire fél hatra hazaértem, azon vettem észre magam, hogy nem lett rosszabb a torkom (igaz, jobb se nagyon), és a csípőm is mintha rendbejött volna. Biztos a sok üléstől. Az mindig szokott segíteni...
Tüskésrétre már úgy mentem ki, hogy kevéssé tartottam attól, hogy ezzel a két dologgal különösebben foglalkoznom kell majd futás közben, ettől függetlenül jó alaposan (és rétegesen) beöltöztem, ill. bemelegítettem. A penzum háromszor 17 perc volt, amit a saját edzését éppen befejező Lackó kábé nyolc kilométerre saccolt (én egy kicsit többre), és az első kilométeren arra ügyeltem a legjobban, hogy nehogy túl gyorsan kezdjek. Veszettül figyeltem a zene ritmusát, és abszolút nem izgatott, ha nem pontosan ütemre ért talajt a lábam, csak az volt a lényeg, hogy ne legyen nagyobb a frekvencia. Kívülről kicsit furán nézhettem ki, leginkább, mint egy nyeretlen kétéves, amelyik hol megiramodik, hol meg úgy kapkodja a lábait felfelé, mint aki az összes kancának imponálni akar. Mindenesetre jól elszórakoztattam magam ezzel, és kíváncsian vártam, mi lesz az időm egy kilométernél.
Nos, kereken hat perc alatt abszolváltam, ami egyrészt még sosem sikerült (mármint telibe hatost mennem), másrészt meg rohadt viccesnek találtam, mert szerintem a 360 másodpercnyi idő leforgása alatt talán egyszer sem futottam 10 km/ó-val. Ha svájci óra lett volna rajtam, biztos befibrillál a futásomtól. Akárhogy is, hirtelen megnyugodtam, hogy nem szaladtam túl az elejét, és onnantól kezdve a figyelem görcsösség része feloldódott, inkább élveztem a zenét, és próbáltam igazodni hozzá, de csak úgy, lazán, minden különösebb megerőltetés nélkül. A második kilométeren 5:53-at mentem, a harmadikon 5:58-at. (A 17 perces jelzésnél kicsit még tovább futottam, hogy tiszta időm legyen az utóbbin is.) "Ennek a fele se tréfa!" - méláztam a sétálós 200 méteremen, mert nem igazán éreztem fáradságot. A forgóm nem fájt (ill. csak tompán), a torkom se zavart különösebben, és kíváncsian vártam, mire leszek képes a következő etapon.
Az ötödik és hatodik kilométeren 5:53-at és 5:57-et mondott be a géphang (leírhatatlan az érzés, ami elfogott, amikor úgy kezdte, hogy "five... minutes..."), és előttük, a negyedik is úgy lett 6:34, hogy belegyalogoltam, ugye. A hetedik kilométert is sétával kezdtem, és már azon kezdtem filózni, hogy letoljam-e a 10 kilométert, amikor eszembe jutott, hogy a nagyfiamnak megígértem, hogy még megnézem vele a Szárnyas fejvadászt (mármint Ridley Scott klasszikusát). Az idő viszont haladott sietve, már majdnem nyolc óra volt, ezért én is csipkedni kezdtem magam, hogy még emberi időben hazaérjek. A velencei táv megtételéről lemondtam, helyette inkább megnyomtam még az utolsó két kilométert (5:42 és 5:47), és a hetedik kör után megálltam. A 8,4 kilométert 51:13 alatt tettem meg, ami majd két és fél perccel volt jobb, mint a valaha volt legjobb időm ezen a távon, és nagyjából a vasárnapinál is. És ha azt vesszük, hogy mivel egyetlen futott kilométeren se léptem túl a hat percet, valószínűleg simán tartani tudtam volna a tempót még másfél kilométeren át. És akkor egy óra körüli időt értem volna el tíz kilométeren...
8/2. Péntek (Terv: 3x18 perc futás, közte 2x2 perc sétával - össztáv: kb. 9180 m)
Ha közvéleménykutatást végeznék, esetleg megkérdeznék egy szakembert, hogy mit illdomos fogyasztani a futás előtti utolsó főétkezéskor, valószínűleg olyasféle válaszokat kapnék, hogy "valami könnyűt, de táplálót", vagy "kalóriadús, de gyorsan lebomló kaját" meg hasonlókat. Na, én pincepörköltet ebédeltem. Ajándék munkaebédnek ne nézd a fogát, meg különben is, kötelező volt a részvétel, de amúgy se szívesen hagytam volna ki, merthogy imádom. Jó nagy tányérral be is toltam belőle, két (körbekaréj) kenyérrel leszigetelve, ahogy azt illik. Aztán persze meg voltam lepve, miért nem esik olyan jól a futás, mint szerdán.
Meglehetősen szokatlan időpontban, délután negyed négykor indultam el otthonról, kis kerülővel, mert előbb elvittem a nagyobbik fiamat edzésre, és csak aztán indultam ki Tüskésrétre. Úgy gondoltam, amíg ő teniszezik, és simán lekocogom azt a pár métert, amit beterveztem magamnak. Persze tudtam, hogy csak a tiszta futóidő 54 perc lesz, és ehhez jön a bemelegítés (előtte) és nyújtás (utána) meg az oda- és visszaút (a város másik végére), de reméltem, hogy másfél órába így is beleférek. És ha nem, legfeljebb vár egy kicsit. Jobb, mint majd' egy órát buszozgatni.
Október közepéhez képest meglepően meleg (24 fokos), verőfényes idő volt, ehhez képest meglepően kevesen voltak kint. A vénasszonyok biztos máshol élvezték a nyarukat, mindössze egy nyugdíjas házaspár terelgette bicikliző unokáját szembe a forgalommal. De kapuzárási pánikkal vagy elhízással küzdő negyvenes pasi is alig volt, domborulatai feszességét megőrizni igyekvő harmincas (elvált) anyuka meg sajnos még kevesebb, úgyhogy leginkább a napozó szöcskéket (meg némi madárürüléket) kellett csak kerülgetnem. Szinte unalmas volt. Azt már máskor is észrevettem, hogy ha napvilágnál futok, mindig olyan érzésem van, mintha lassabban haladnék, mint este - biztos a tágabb(an belátható) tér teszi -, de ha van kit leelőznöm, gyorsabbnak tűnik. Ezúttal nemigen volt.
Teljesen tudatosan futottam - mármint nem abban az értelemben, hogy eszemnél voltam, hogy egyáltalán nekivágtam a kilenc kilométerre tervezett távnak -, és igyekeztem nem túlhajtani magam az első szakaszon (ami 18 perc, azaz három kilométer volt az itiner szerint), de a későbbiekben sem. Az első 1000-1500 métert ezúttal is azzal töltöttem, hogy megpróbáltam beállni egy hat perc/km-es tempóra, és megint nem sikerült: 5:49-et és 5:54-et mentem az első kettőn, ami már közelít ugyan az ideálishoz, de tapasztalataim szerint még mindig túl gyors. Sokkal jobban szerettem volna inkább picivel hat fölött végezni, de egyszerűen képtelen voltam olyan lassan haladni. De semmi gond, később már simán ment.
Nem tudom, le fogom-e futni egyben a 10 kilométert jövő héten, de kevéssé tartom valószínűnek, mert annyira jól bír esni az első szünet! Sokkal jobban, mint bármelyik későbbi. Ilyenkor jó mélyeket lélegzek, kiiii és beeee, hosszan, és a végén bent tartva a levegőt, sőt még karemelgetéssel is egybekötöm (ahogy az általánosban tanultam), időnként le- lenyomva egy véletlen sallert a mellettem épp elhaladó futóknak. Nem tartom a 2 percet, inkább nagyjából két jelzőtábla között szoktam belesétálni 150-200 métert, s közben rendbeszedem ruházatomat, letörlöm az izzadságot a homlokomról, és az orromat is ki szoktam fújni. A toalettem megigazítása után aztán jöhet akárhány kilométer, azt már gond nélkül lefutom.
A középső blokkról alig maradt emlékem, annyira jellegtelen volt. Kicsit lassultam, hat percen kívüli kilométereket futottam, de nem sokkal, és talán a legnagyobb esemény az volt, hogy a rekortánon megjelent egy kék műanyag kanál, pont az ideális íven, úgyhogy onnantól kezdve két-három körön át arra is figyelnem kellett. (Végül lerúgta valaki helyettem. A fűben már nem zavart.) Időnként eszembe jutott a szerdai edzés, amikor duzzadtam az energiától, és eltűnődtem azon, hogy tudott ilyen gyorsan elillanni az akkori érzés, merthogy az "innen már akár a holdra is" érzet csak nem akart eltölteni.
Aztán szerencsére mégis megjött, de csak a nyolcadik kilométeren. Köszi, de addigra viszont elfáradtam. És a pörkölt is úszni szeretett volna. Így meglehetősen kevés lelkesedéssel tudtam le az utolsó két kört, de annyi azért volt bennem, hogy ha már olyan közeli volt (hatszáz méter híja), elfutottam tíz kilométerig. A szokásosnál sokkal többet kivett belőlem (igaz, a kifejezés kissé túlzó, mivel ez volt mindössze a második alkalom, amikor tíz fölé jutottam), ezért meg se hallgattam az időeredményemet - gyorsan ellőttem a szokásos fotót, nyújtottam egy sort, aztán rohantam a fiamért. Csak otthon - a fehérjeturmix iszogatása közben - néztem rá az adatokra, és nagyon meglepődtem, amikor megláttam, hogy egy óra három percen belülre kerültem (1:02:53). Érzésre sokkal rosszabbnak tűnt.
8/3. Vasárnap (Terv: 2x26 perc futás, közte 1x1 perc sétával - össztáv: kb. 8840 m)
Pontosan egy hét maradt vissza Velencéig. Ez több dolgot is jelentett. Egy: vasárnap lévén reggeli futás volt a menü. ("Ó, jaj!") Kettő: a nagyjából a versenyhez hasonló időjárási körülmények okán letesztelhettem a versenyre szánt öltözékemet - a Ryanair meglehetősen kis méretű kézipoggyászt engedélyez, amibe muszáj beleférni, úgyhogy alaposan át kell gondolni, mit viszek magammal. Három: tanácsos volt elkezdenem visszavenni a távolságból, nehogy túledzzem magam. (Különben is, futottam többet az aznapra betervezettnél eleget.) Ezért aztán úgy döntöttem, hogy a 8,8 km helyett inkább hét kört (8,4 km) fogok futni, kétszer négy kilométert, meg az aprót, és nem fogok sietni sem, szép kényelmesen lekocogom a távot, gondosan vigyázva az egészségemre.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy miként tudnám elkerülni az első kilométer túllelkesedését, és arra jutottam, hogy a megfelelő zeneválasztás talán segíthet visszafognom magam. "Ha már főpróba," - tűnődtem indulás előtt - "mi lenne, ha betenném a Teardropot? Az elég lassú, hogy ne támadjon tőle kedvem hanyatt-homlok nyargalászni, és aztán randomra állítanám a lejátszási módot, hogy utána hadd szóljon, ami akar." Miután ezt jól megbeszéltem magammal, az ötletet rögtön szárba szökkentettem - nem is győztem pipiskedni az első kilométeren. Próbáltam én taktusra lépkedni, de nem nyeltem metronómot, és sehogy se találtam az ütemet. Az eredménye egy 6:17-es 1000 méter lett, amit meglehetősen (tán kissé túlságosan is) visszafogottnak ítéltem meg, ezért nagy merészen egy picit ráerősítettem a másodikra. Az 5:55-ös időre nyugtázóan biccentettem. Nem sejtettem, hogy ez lesz az egyetlen épkézláb kilométerem aznap.
Hiába szóltak a jobbnál jobb zenék (a versenykörülményeket szimulálandó, a Venice10km nevű lejátszási listámat tettem be), egyszerűen képtelen voltam elkapni a ritmust. A fene nagy visszafogottság ("Jaj, csak nehogy megerőltessem magam, egy héttel a nagy esemény előtt!") túlságosan óvatossá, sőt kényelmessé tett, és úgy poroszkáltam a pályán, mint egy vemhes kanca. A 6:13-as harmadik kilométerre csak megrántottam a vállam ("Sebaj, nem sietek sehova."), és még a negyedik (6:30) után is csak annyi fogalmazódott meg bennem, hogy "Most már azért jó lenne gyorsabban futni!". Csakhogy nem bírtam! Szinte megváltásként éltem meg a pihenőt, ami elvileg egypercnyi sétát jelentett volna, de inkább kitoltam a következő tábláig, hogy legyen időm átgondolni, hogy mi a fene lehet velem. (Meg hogy el tudjam készíteni a jobbra látható fotót.) Kábé ötven métert nyertem vele, mást nem.
Máskor ilyenkor alig akartam megállni, most alig akaródzott újra megindulni. El nem tudtam képzelni, mi történhetett velem, mert ezúttal minden rendben volt a felkészülésemmel: megfelelően ettem, ittam előtte, eleget aludtam, nem hasogattam fát előző nap (és nem is mentem bulizni, pedig megígértem...), az idő szép volt, semmiféle zavaró körülmény nem ért. Mégis végem volt, mint a botnak. A szomorú valósággal az ötödik kilométer után szembesültem, amikor szívlapátként csapdosott pofán a géphang minden egyes számadata. "Distance: 5... ("Aztakurva!" Értsd: "Ó, jaj! Még csak?!") km. Duration: 32... ("Aztakurva!") minutes... 8... ("Aztakurva!") seconds. Pace: 7... ("Aztakurva!") minutes... 13... ("Aztakurva!") seconds. Bizony, meglett férfi- és úriemberhez méltatlan módon ott anyjapicsáztam a rekortánon (és valószínűleg jó hangosan, mert közben szólt a fülemen a zene). Nem vagyok rá büszke (de kitört belőlem), arra meg még kevésbé, hogy ettől se tudtam összeszedni magam. Egy fikarcnyit se bírtam emelni a tempón.
Hat kilométer (6:39) után még csak-csak nyugtatgathattam magam azzal, hogy "Jó, jó, csigatempóban, de legalább bármeddig el tudnék kocogni.", de a hetedik (6:49) végére már ez se volt igaz. "B@ssza meg, én mindjárt, itt helyben összenyaklok!" - sűrítettem egy mondatba az életérzésemet. Vulgáris, nem vulgáris, akkor és ott ez volt kiírva a képernyőmre, semmi más. Talán az eddigi legnagyobb győzelmemet arattam önmagam felett, hogy mégsem adtam fel, és még lefutottam, izé, levánszorogtam a maradék másfél kilométert. Pontosan olyan tempót tartva, amit a szervezetem diktált, fütyülve a harsogó zenére. A célba érést egy hangos "Egészségünkre, sporttársak!" felkiáltással ünnepeltem meg (ami valahogy mégis nagyon úgy hangzott, hogy "Aztakurva!"), aztán elvánszorogtam a kocsiig, megtörüköztem, kiittam a fele vizemet, és mentem nyújtani. S közben azon gondolkodtam, hogy valószínűleg arról adott a szervezetem erőteljes jelzést, hogy ideje lenne rápihennem a versenyre. Csak összehasonlításképpen: három perccel futottam lassabb időt, mint szerdán (ugyanezen a távon).
| << Az előző hét eseményei | A következő hét eseményei >> |
