A futás emberfomáló tevékenység. Nemcsak a testileg épít újjá, nemcsak fizikailag erősíti meg a gerincoszlopod (meg jól össze is rázza), lelkileg is tartást ad. Nehéz is róla nem emelkedett hangnemben írni - főleg ennyi hét felkészülés után, melynek során olyan utat jártam be én is, amilyet magam se hittem volna. Némi költői túlzással élve vérrel és verejtékkel építettem fel önmagam, és váltam érzésre újra emberré abból a szánalmas romhalmazból, amilyennek megéltem magam július elején, a Nagy Törés első évfordulóján. Ha volna két életem, talán tényleg nem fájna semmi sem, így viszont, hogy csak eggyel rendelkezem (tudtommal), a saját példámmal illusztrálhatom az angol nyelvterületen népszerű szólás, a "Fájdalom nélkül nincs győzelem" (No pain, no gain) igazát. Az, hogy egyáltalán eljutottam Velencébe, már önmagában felér egy győzelemmel, büszke is vagyok rá, innentől kezdve maga a verseny már csak hab a tortán. Az meg a non plus ultra, hogy egy bekezdésbe sikerült összegereblyéznem a három testőrt: Ethost, Pathost és Piramist, vagy hogy is hívják őket. Régen olvastam a regényt, bocs. ;)
9/1. Csütörtök (Terv: 3x17 perc futás, közte 2x2 perc sétával - össztáv: kb. 8670 m)
Még ha a vasárnapi futást katasztrofálisan sikerült főpróbának tekintettem is, a figyelmeztető jelek mellett akkor sem mehettem el: nem esett jól, erőtlen voltam, önmagamhoz (és a héten elérthez) képest is gyalázatos időt mentem, ráadásul minden - a futáshoz valamicskét konyító - ismerősöm felhívta a figyelmemet a versenyre történő rápihenés, mint felkészülési elem fontosságára, ezért úgy határoztam, szakítok a felkészülési tervvel, és Velence előtt csak egyet futok, azt is nyugisan. Kedden azért elmentem kosarazni, mert az sose árthat, meg különben is imádom, viszont nagyon óvatosan játszottam, nehogy véletlenül megsérüljek. Hogy meglegyen az egynapnyi szünet két sportolás közt, végül csütörtökön mentem ki Tüskésrétre, hogy lazázzak egyet. És hogy kipróbáljam, milyen doppingolva futni.
Történt ugyanis, hogy kaptam egy tippet, hogy tudnám a teljesítményemet mesterséges energiabevitellel fokozni. A módszer régi és ismert, sokat hallottam róla, de főleg profi sportolók kontextusában, ám korábban eszembe nem jutott, hogy én is éljek vele. Úgy voltam vele, hogy nem nyomja a vállam teljesítménykényszer, és önmagam legyőzése is tiszta eszközökkel esik jól, minek kapkodjak be mindenféle jeltelen, fehér pirulákat?! De a vasárnapi vesszőfutás, ill. a verseny közelsége előhozta belőlem a kétségbeesett embert, aki az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodik. Ezért nyúltam a dextrózhoz. A munkaidő végén betömtem a számba egy fél zacskóval (a másik felét a velem tartó kisebbik fiam tolta be), bevonultam a mosdóba átöltözni, majd irány a rekortán, és kíváncsian vártam a hatást, ami nem maradt el, csak éppen nem úgy érkezett, ahogy számítottam.
A kocsiban egész úton hőhullámaim voltak, bizsergett a bőröm mindenhol, szinte olyan bódulat fogott el, mint a srácokat a Megáll az időben. Bezzeg a pályán francot se éreztem belőle! Amikor nekivágtam az első körnek, azzal a felkiáltással tettem, hogy addig futok, ameddig jólesik. A jólesés pedig 600 méterig tartott. Onnantól már nem tetszett a dolog. Szemöldökráncolva futottam tovább. ("Nem hat a cucc!") És a következő kör se tett boldogabbá. Pedig a kilométeres részidőim nem voltak rosszak (5:51 és 5:45), mégse éreztem azt, amit szerintem kellett volna. Pontosabban nem azt éreztem. Csak ólmos fáradtságot. Szerencsére a harmadik és negyedik kör már kevésbé volt kellemetlen, de nem éreztem olthatatlan késztetést az ötödikre, így öt kilométer után megálltam. Minden rossz érzésem ellenére fél percet javítottam a legjobb időmön, és bekerültem harminc perc alá (00:29:39). Rákészülésnek pont megfelelt.
9/2. Vasárnap (Terv: 1x60 perc futás, közte semmi sétával - össztáv: kb. 10000 m)
A heti második futásom maga volt életem első futóversenye, a Venicemarathon 10 kilométeres futama. Már maga a mondat, ahogy így leírom, tele van képtelenséggel, oxymoronnal, hihetetlen, szinte népmesei elemmel. "Én? Futok? Versenyen? Velencében? Tíz kilométert? Ugyan, már! Mégis jó volt a cucc!" - de mindegy, ezen lépjünk már túl. A lényeg, hogy tényleg elutaztunk Lackó sportárssal/edzőmmel a víz városába pénteken este egy fapados járattal. Az első komolyabb meglepetés akkor ért bennünket, amikor némi bolyongás után (rossz helyen szálltunk le a transzferbuszról, a város másik végén...) megérkeztünk a szállásunkra, és kinyitottuk az ajtót, női sikolyt hallottunk odabentről. Kiderült, hogy nemhogy nem két egyágyas szobát kaptunk (ahogy azt lefoglaltam), hanem egy háromszemélyes bungalót, amiben már bent aludt egy ötven körüli olasz hölgy. Szerencsétlen azt se tudta, hová legyen, mondjuk, mi se. De hajnali fél egykor már nem is nagyon érdekelt minket - udvariasan köszöntünk, miközben benyomakodtunk a pöttöm szobába, ittunk egyet az ijedségre, aztán lefeküdtünk aludni.
Szombat délelőtt elmentünk a verseny helyszínére, átvettük a rajtszámunkat (bib number), a versenycsomagot (race package), kicsit bámészkodtunk (és vásárolgattunk) a Venicemarathon Village-ben (a versenyhez kapcsolódó expo helyszíne), aztán ugyanezen tevékenységet folytattuk, csak immáron a történelmi belvárosban. Eredetileg úgy terveztük, hogy nagyon lájtosra vesszük a figurát, és nem gyaloglunk túl sokat, nehogy megártson, de persze lejártuk a lábunkat nap végére. Viszont cserébe megnéztük az összes sikátort, eljutottunk több szigetre, láttuk a Szent Márk teret jobbról, balról, szemből, felülről, kikerültünk 1 275 584 turistát, megismerkedtünk 3784 utcai árussal, és bementünk 265 szuvenírboltba. Kisgyerekes szülők vagyunk mindketten, és ez kötelezettségekkel jár (melyeket főleg Lackó vett komolyan, talán picit túlságosan is), úgyhogy templomra, múzeumra ezúttal kevesebb idő maradt. Nem gond, azért láttunk szépet, patinásat, érdekeset eleget így is, nem lehet okunk panaszra. Estére vacsorára voltunk hivatalosak (a szervezőbizottság jóvoltából), amire épphogy odaértünk, jól belakmároztunk (csupa tésztafélét, alaposan feltöltve a szénhidrát készleteinket), és még a bőröndelhelyezési gondjainkat is sikerült megoldani, nagy megkönnyebbülésünkre. Miután jóllaktunk, angolosan távoztunk, hogy időben ágyba kerülhessünk.
A Google térkép által negyven percre saccolt hazaútból aztán másfél óra lett, mondanom se kell, tele gyaloglással. Késett a buszunk, aztán nem állt meg a kellő buszmegállóban, csak a következőben, emiatt lekéstük a csatlakozást, aztán a következő járat úgy húzott el mellettünk, mintha se buszmegálló se utasok (mi) nem lettek volna (mert nem integettünk a sofőrnek - merthogy ez a helyi szokás, mint utólag megtudtuk), ezért kutyagolhattuk jó sokáig, mire fel tudtunk szállni egy villamosra, ami legalább jó irányba vitt. Menet közben ráadásul kitört Lackón a köhögés - nagyon nem esett jól a szervezetének az októberben is mindenhol jelen lévő klímázás (a repülőn, a transzferen, a helyi tömegközlekedési eszközökön és még a vacsora helyszínén is) - és a krahittyolást abba se hagyta egészen reggelig. Az ötvenes olasz hölgy szerencséréje ezt már nem hallotta, mivel a szállásra visszaértünkkor már csak hűlt helyét találtuk. Pedig reggel még azt magyarázta (kézzel-lábbal), hogy marad. Azért nem bántuk nagyon, hogy mégse. Így legalább nyugodtan össze tudtunk készülni másnapra, és viszonylag időben (11-kor) lekapcsoltuk a villanyt.
Mondanám, hogy nyugovóra tértünk, de az éjszakánk minden volt, csak nyugalmas nem. Lackó kétpercenként köhögött, amit én élvezettel hallgattam. Amint bebólintottam volna, jött a következő roham, míg annyira bele nem fásultam, hogy már az se érdekelt, ha az arcomba harákol. Onnantól kezdve meg ő nem aludt, mert állítólag úgy horkoltam, hogy remegtek az ablakok. Igaz, neki egyébként is mindegy volt. Mindenesetre azért sikerült valamicskét bóbiskolnia mindkettőnknek, de a reggel hatkor megszólaló az ébresztőt megváltásként éltük meg. Összecihelődtünk, beöltöztünk a futószerelésünkbe, és elindultunk a starthely felé. Gyalog, mert a verseny miatt a fél város le volt zárva, és nemigen jártak a buszok, villamosok. Azért időben odaértünk, még reggelizni is volt időnk menet közben, és kisebb kalamajka után a bőröndjeinktől is meg tudtunk szabadulni. A rajt helyszínén leadtuk a váltóruházatunkat (kamionok vitték a célhoz), s onnantól kezdve az indulásig hátralévő fél órát nézelődéssel, fényképezkedéssel és melegítéssel töltöttük. Én a cuccról se jöttem le: megint benyomtam egy fél marék szőlőcukrot.
Sose jártam még futóversenyen (mármint igazin, a "Futás a rákgyógyításért"-at ne számítsuk ide), legfeljebb, ha tévében láttam ilyesmit, ezért elég megdöbbentő volt számomra a tömeg mérete. Vasárnap reggel nyolckor ott ácsorgott, beszélgetett, nyújtott, szerelést igazított öt-hatezer ember egy hosszú karámba terelve a 14 fokban, ahelyett, hogy a lógó lábú eső elől valami védett, meleg helyre húzódott volna, például a paplanja alá. Ennyi őrültet! Én meg ott tébláboltam köztük Lackóval. Szép. Mivel a transzferünk indulási időpontja (11:15) így is neccesen közelinek tűnt a verseny előrelátható végéhez (kb. 10 óra) viszonyítva, igyekeztünk minél előrébb furakodni, hogy a körülményekhez képest relatíve elölről indulhassunk. Persze ez nem ment könnyen, egyrészt a sokadalom miatt, másrészt pedig eleve három rajt volt: az első csoportban a komoly futók, a második és harmadikban pedig a rekreációs sportolók indulhattak. Nekünk - némi szalagkorlát "véletlen" átlépése után - sikerült beférkőznünk a kettes számú csoportba. Mivel mások is hasonlóképpen gondolkodtak, hamarosan egy tűt is alig lehetett volna leejteni az úton, ahol álldogáltunk. Mint a vágómarhák. A bemelegítés innentől kezdve óvatos fejkörzésre korlátozódott, bár egy-két merészebb egyén lebukott a sportcipők rengetegébe, és megpróbálkozott némi nyújtással.
Fél kilenc után nem sokkal aztán - az olasz himnusz közösségi eléneklését és a hangos visszaszámlálást követően - végre elrajtolt a futam, és megindult a sokadalom. Legalábbis az eleje, mert mi, akik pár száz méterre álltunk a starthely mögött, csak a nyakunkat nyújtogathattuk. Aztán az előttünk lévők is sorra kerültek, és egy, a gyaloglásnál is lassabb kocogással nekivágtunk a versenynek. Őszintén szólva nem bántam különösebben, mert eleve lassú kezdést terveztem. Igaz, nem ennyire. Az első kilométeren 8:19-et sikerült produkálnom, de nem azért, mert rögtön az első forduló után átkeltünk egy hosszú felüljárón, hanem mert mintegy pár ezer futó alkotta emberfolyam részeként sodródtam előre, ahol szó se nagyon lehetett előzésről, sőt még karlengetésről sem igen.
Nagyjából hét-nyolcszáz méter után tértünk rá a Szabadság-hídra vezető többsávos autóútra, és ez jót tett a négyzetméterenkénti sportcipő aránynak, s ha szellőssé nem is vált a tér, nem voltunk már úgy összepréselődve, mint a heringek. Lackó edző addigra már réges-rég előrébb könyökölte magát (hiába, no, más a tempója a mesternek), úgyhogy sok ember közt maradtam leginkább egyedül, ahogy a zenész poéta mondaná. (Azért coach Rib adott az önbizalmamnak, amikor - két köhögésroham között - benyögte, hogy "Ha nagyon sz@rul leszek, legfeljebb majd futok veled.") Mindenesetre innentől kezdve már megpróbálkozhattam egy óvatos menetsebesség-felvétellel. Az időeredményt az első kilométeres géphang után elengedtem (nem mintha előtte is az lett volna a legfontosabb célom), s helyette inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy én bizony megpróbálkoznék egy belesétálás nélküli futással, és addig nem állnék le, amíg a szervezetem ezt nem igényli túlságosan.
Nem tudom megmondani miért, mitől, de teljesen megnyugodtam. A rajtnál se voltam túl ideges, de az első pár perc után magával ragadott nemcsak a sokaság, hanem az együttfutás hangulata is. Nem mintha bárkivel is egy tempót mentem volna - a többiek vagy gyorsabban vagy lassabban haladtak nálam, de néhány kivételtől egyik irányban sem feltűnő különbséggel. Időszakos útitársaim lettek, némelyik pár tíz méterre, többekkel jó darabig, aztán elmaradtozak, volt aki engem hagyott ott, és akadt olyan is, aki időnként megjelent, aztán eltűnt, s megint megjelent.
Bámészkodás közben felértünk a 3,8 km hosszú hídra, és addigra a tempóm is teljesen beállt: 6:09, 6:10 és 6:15 volt a második, harmadik és negyedik kilométerem. Igyekeztem a zenére is figyelve, de olyan iramban haladni, amit még éppen kényelmesnek éreztem, spóroltam az energiával, hogy kitartson végig. Az egyébként tök vízszintes híd egy jó hosszan emelkedő (majd ereszkedő) lehajtóba torkollott, és ez egy kissé megerőltetőbb volt az addigiakhoz képest (felfelé is, de lefelé is), de egyáltalán nem volt veszélyes - ha lassultam is kicsit, vitt tovább a lendület. Az ötödik és hatodik kilométeren a kikötő épületei közt kanyargó útvonalon futottunk, aminek kifejezetten örültem, mert hiába nem volt patinás környék, kétlem, hogy túl sok turista eljutna valaha oda, hogy bepillantást nyerhessen az ipari és kereskedelmi hajózás hétköznapjaiba. Meg aztán a széltől is védve voltunk. Az időeredményem romlott valamelyest (6:27 és 6:32), de az valószínűleg inkább a kacskaringózásnak volt köszönhető, mert továbbra is fittnek éreztem magam.
Az út közben kissé kiszélesedett, én pedig alig vártam, hogy elmondhassam magamról, hogy túl legyek a táv kétharmadán - egyfelől, mert az olyan jól hangzik, másfelől pedig hat egyhuzamban lefutott kilométer volt az addigi rekordom, és ezt szárnyaltam volna vele túl. A csúcsdöntés feletti örömöm adhatott némi adrenalinfröccsöt, mert ismét visszatértem a szokásos, 6:15 körüli időre (6:18), és lassan kiértünk a lagúna partra. Az elibém táruló látványt ismerősként üdvözöltem, hiszen előző délután pont erre vízibuszoztunk Lackóval, csak a perspektíva volt kicsit más. Ha valaki járt már Velencében, tudhatja, hogy a helyiek egészen a vízpartig merészkedve építették meg házaikat, palotáikat, templomaikat, így aztán nem sok hely maradt a sétány kialakítására. Körülbelül négy-öt méter, aztán minden átmenet (korlát és szintkülönbség) nélkül ott csobogott a víz.
A futás itt kezdett igazán élménnyé válni. Balról karnyújtásnyira haladtunk el mindenféle szebbnél szebb, különféle építészeti stílusok jegyeit magukon viselő, eklektikus, mégis jellegzetesen egyedi és egységes képet mutató házak mellett, jobbról szinte ugyanilyen távolságra már a gondolákat, csónakokat, jachtokat, vaporettókat és más vízi járműveket az ölén ringató lagúna, pár száz méterre pedig a szemben lévő szigetek látszottak, a maguk impozáns épületeivel. Ha az ember elég ügyes volt, hogy ne menjen neki egy kilógó spalettának, vagy ne egy csónakot nézzen útvonalnak, már csak arra kellett figyelnie, hogy nehogy valakit belökjön a vízbe, és hogy őt se sodorják bele, és máris egy felturbózott sebességű városnéző túrán találta magát.
Azzal, hogy kiértünk a partra, bejöttek a képbe az esztétikumot a praktikummal szemben előnyben részesítő, a csatornák torkolatán átívelő hidak. A szervezők voltak olyan kedvesek, hogy pallókat fektettek a lépcsőkre, de így is viszonylag magas dőlésszögű, kissé ingatag tákolmányokon kellett átkelnünk, szám szerint tizennégyen. Az is kisebb gondot jelentett, hogy ilyenkor még inkább összeszűkült a futótér (több esetben egy-másfél méterre), és ez időnként tumultushoz vezetett, amit a nagyon sietők általában erőből vagy lendületből próbáltak megoldani. Én hagytam, hadd tülekedjenek, igyekeztem minél kevésbé útban lenni, a hozzám hasonlóan gondolkodó többséggel együtt. (Akadtak ugyanakkor olyanok is, akik a legmagasabb pontokon egyenesen leálltak fényképezkedni.) A Pom Pom módjára fel-le haladás azért fogyasztotta rendesen a tartalékaimat, és lassultam is picit a kilencedik és tizedik kilométeren (6:27 és 6:46), de továbbra is erősnek éreztem magam, sőt az előbbin még azon járt az eszem, hogy ha most vissza kéne futnom a rajthoz, simán bevállalnám. Az utóbbin azért már nem így gondoltam.
Végre odaértem a Szent Márk térhez, és amikor befordultam balra, az oszlopán pipiskedő Szent Teodor mellett, már azt lestem, hol lesz a befutó. De a kordonok még elvezettek balra, be a zárt térre, majd egy fordulóval vissza, a Dózse palota felé. Sehol egy célvonal! "Hát, ha már eddig eljöttem, csak végigmegyek rajta!" - gondoltam magamban, miközben elhaladtam a gyönyörű épület mellett (melyet egyes román források szerint a híres székelyföldi parasztvezér, Gheorghe Doja után neveztek el), úgyhogy ismét balra fordultam, a Ponte della Paglia felé, melynek legfőbb nevezetessége, hogy innen látható legjobban a Sóhajok hídja. Ezt én is igazolhattam, miután felkapaszkodtam a tetejére, de felfújható célkapunak látszó tereptárgy továbbra sem volt fellelhető, míg a szem ellátott. És amikor felértem a következőre, onnan se.
Bevallom, ezen a ponton egy kissé kétségbeestem. "Én, kérem szépen, tíz kilométerre lettem hitelesítve, és azon már túlestem a Királyi Kertek előtt! Erre itt kaptatok fel a sokadik hídra, a cél meg a kanyarba' se! Nekem asszonták, ez egy tíz km-es verseny! Nem igaz, hogy a GPS-ek korában képtelenek voltak rendesen lemérni a távolságot!" - füstölögtem magamban. De csendes szitkozódásomat senki se hallotta meg, és ha hallja is, úgyse érti, és ha érti, úgyis csak röhögött volna rajtam. Jobb híján, kínomban a kordon mellett felsorakozott japán turistákkal pacsizgattam sorra, már amelyiknek nem kamera volt a kezében, mert azoknak felemelt hüvelykujjal mutattam, mire ülhetnek rá. Közben áthaladtam a 11. kilométeren is.
(Kisebb részben) fáradságomból és (nagyobb részben) bizonytalanságomból fakadó gyötrelmeim az ötödik hídnál értek véget, mikor is végre megpillantottam életem egyik legszebb célkapuját magasodni vagy kétszáz méterre magam előtt (még ha nem is kék hurka, hanem narancssárga műanyag volt) - egy másik kert, a Giardini Biennale bejáratánál. Turistát és fényképezőgépét feledve, ősz halántékú futókat és parasportolókat félrelökve szedtem nyakamba a lábam, hogy minél előbb áthaladjak alatta, hogy minél előbb véget a szen... a versenyem. Hol volt már ekkor a "visszafutnék akár a rajtig is" érzés!
Nagy lihegve, a saját alkalmazásom szerint 1 óra 13 perc és 7 másodperc futás után beérkeztem a célba - a szó fizikai és spirituális értelmében egyaránt. Hogy mennyire nem hajtottam ki magam, jól mutatja, hogy nem álltam meg a térdemet fogva agonizálni, nem omlottam rá a kerítésre (vagy egy csinosabb hostess vállára), hanem szépen megállítottam a Runtastic-et, átvettem az érmemet, majd megkértem egy futótársamat, hogy készítsen rólam egy fotót, és a park felé haladva felhívtam Lackót, hogy merre van. Nagyjából tíz méterre állt tőlem, már átöltözve. Mint kiderült, 13 perccel előttem ért be. Tényleg nem volt annyira rosszul... Elkísért az öltözősátorhoz, ahol - némi cicamosdás után - utcai viseletet öltöttem, megpusziltam Klaudia fotóját a pólómon (magamban köszönetet mondva neki, amiért elkísért az utamon, akárhogyan, akárhonnan is), majd felszálltunk a vaporettóra, mert el kellett érnünk a transzfert. A hazaút már viszonylag eseménytelen volt, s ezzel véget ért életem első futóversenye.
Útközben kaptam egy e-mailt a szervezőktől, hogy a rajtszámomba épített chip adatai alapján a hivatalos időeredményem 1:11:04 lett (ezek szerint a rajtvonalig két perc alatt jutottam el), és az előkelő 1824. helyezést értem el. Nem mintha számítana. Lefutottam, teljesítettem, élveztem - és ez a lényeg. Innentől kezdve már csak az a kérdés, ami a Némó nyomában című filmben a tengerig zacsiban eljutó halak és Sienkiewicz apó fejében is megfogalmazódott: És most? Hogyan tovább? Nos, ez nálam a kilencedik kilométeren eldőlt. Folytatom tovább a futást, és növelem a tétet. A következő állomás: Tel Aviv, 2018. február 23., félmaraton.
| << Az előző hét eseményei | Vissza, az első bejegyzéshez >> |
