Borzasztóan unom már, hogy folyton vesztes mérkőzéseket kell elemeznem. Egy-egy vereség után az ember legszívesebben behúzódna a sarokba a fájdalmával, vagy valami teljesen mással foglalkozna – belemélyedne egy érdekes könyvbe, megnézne egy jó filmet. Ugyan kinek hiányzik, hogy egy frissen felszakadt sebből nyomogassa ki a gennyet?!
Amit a MiZo Pécs 2010 művel a szezonban, sok tekintetben alulmúl minden várakozást. Ez még akkor is így van, ha még mindig továbbjutásra áll az Euroligában, és vezeti a bajnoki tabellát. Tény és való, csakhogy arról nem szabadna elfeledkezni, hogy a nemzetközi porondon 2/5-ös mutatóval a negyedik helyen szerénykedik, és ha továbbra sem lesz képes hozni a hazai meccseit, veszélybe kerülhet a továbbjutás (főként, hogy a Gospic erőteljesen feltámadni látszik). Otthon pedig igaz, hogy sikerült legyűrni előbb a trónkövetelő Szegedet (otthon), majd (kínkeservesen, rossz játékkal) a nagy ellenlábas Sopront is (méghozzá idegenben), de utána jött a teli talpas pofon: a győri fiaskó. Ez utóbbival a baranyai csapat eltékozolta kedvező pozícióját a honi pontvadászatban (mivel a Sopron kikapott Szegeden, az alapszakasz hátralévő két igazi rangadójából elég lett volna akár egyet is megnyerni). Csütörtöki vereségével pedig a kényelmes, biztos továbbjutói helyét sodorta veszélybe az Euroligában.
Lehetne most mutogatni a csapat menetrendjét, kiemelni, hogy a legutóbbi két mérkőzésre igen hosszú, feszített sorozat után estek be, de ez legfeljebb az Euroliga-újonc Tisza-partiak részéről lehetne elfogadható érv, egy az elmúlt évtizedben ugyanilyen ritmusban játszó klub esetében semmiképpen sem. Annál kevésbé, mert az elmúlt évek leghosszabb kispadja áll a Fűzy-Djokic páros rendelkezésére, akiknek hiába majd’ a fele tizenéves, mind rendelkeznek legalább egy szezonnyi nemzetközi rutinnal, és bevethetők voltak tavaly is akár egy (később Final Four résztvevő) Avenida akár egy (a saját csoportját fölényesen megnyerő) Venezia ellen (Ki ne emlékezne például Ruják emlékezetes játékára?).
Hogy akkor mire mutogassunk? Mindenki saját magára.
A klubvezetés azért, mert idehozták egymás nyakára Quigley-t és Fegyvernekyt, miközben a magas posztokon nyilvánvalóan elkélt volna (legalább) egy rutinos játékos; mert hagyták, hogy két (légiós) alapember nemhogy az alapozást kihagyja teljes egészében, de még az első pár bajnokit is. (Még jó, hogy az EL-startra ideértek, bár a játékukban nem volt sok köszönet.)
A szakvezetés azért, mert már decemberben járunk, de még mindig aggasztóan sok a pontatlanság és körülményesség a csapat játékában; mert a kiélezett végjátékokat rendre elbukják (súlyosbító körülmény: hazai környezetben is, a szurkolók támogatása ellenére), mert több játékosnak még mindig nincs meg a helye a csapatban, ezért (is) képtelen a pályán a tudásának megfelelő teljesítményt leadni, illetve a padon ücsörög (vagy még ott sem).
Egynémely játékos azért, mert a mutatott produktuma köszönő viszonyban sincs az elvárhatóval – és nem lehet mindent az edző(k) nyakába varrni (például a lassúságot és rendszeres elbambulást, a nyilvánvalóan önbizalomhiányból fakadó, negyedeken át tartó hamvába holt támadójátékot, a húzóemberhez méltatlan alibizést, kosárra sem nézést, a sportemberhez nem illő táplálkozást stb.).
A szurkoló azért, mert túlságosan elkényelmesedett az elmúlt másfél évtized sikereitől, és természetesnek veszi a csodát, s megfeledkezik arról, hogy a varázslat nem jöhetett volna létre a közönség megalkuvást nem tűrő, messze földön híres (és rettegett) biztatása nélkül. (Ha nincsenek a krakkói vendégdrukkerek, a mérkőzés nagy részében majdnem olyan hangulat uralkodott volna a Lauberben, mint az oly sokszor lesajnált soproni Arénában.) Igaz, a védelmében el kell mondani, hogy ő fizet azért, hogy szórakoztassák, és alapjáraton akkor tapsol, ha tetszik neki az, amit lát.
És akkor magamat sem hagyhatom ki – minden fórumon, ahol eddig megszólaltam, azt hirdettem, hogy ez egy sokra hivatott csapat, akik sikerekben gazdag esztendővel ajándékozhatják meg az utóbbi szezonokban a megszokotthoz képest kevésbé elkényeztetett rajongótáborukat. Ehhez képest az idény nyögvenyelősebb eddig, mint a tavalyi volt, nem akarnak jönni az eredmények, nem áll össze a játék. Az állításom első felét mellesleg most is tartom, de a második felét – úgy fest – elkiabáltam, legalábbis eddig ez a helyzet.Nem volt bölcs dolog, ennyi sportban eltöltött év után már tudhatnám, hogy a mérkőzést nem a nevek, hanem a játékosok nyerik.
Egyik hibából nem szeretnék a másikba esni, ezért nem kezdek most el nagy elánnal temetni. Nemrégiben egy helyütt leírtam, hogy korrekt, a hagyományokhoz méltó játékot majd csak a rövid „téli szünet” után várok, mert addigra remélhetőleg minden és mindenki a helyére (és azonos hullámhosszra) kerül. Addig szomorúan bár, de kénytelen vagyok elfogadni az eddigi eredményeket, és a látottakból megpróbálni kiemelni a pozitívumokat.
Menjünk szépen sorban. (Először egy zárójeles megjegyzéssel kezdeném, mert nem konkrétan a Krakkó elleni mérkőzéshez kapcsolódik. A klub honlapján jelent meg a hír, hogy új (magyar) játékos leigazolására kerülhet sor négyes poszton. Ha összejön, egy lyuk betömve.) Két negyednyi ideig végre ismét lehetett védekezést látni. Az elejét bealudták a végét pedig szuflával nem bírták, de a köztes időszakban sokszor megvoltak már azok az együttmozgások, melyek elengedhetetlen feltételei az eredményes védőmunkának. (A gond a sebességgel volt, de ez – megfelelő edzésmunkával – javítható.) A zóna is kezd egyre jobban összeállni. Támadásban többször is tapsolhatott a közönség türelmesen (mégis jó ritmusban) végigjátszott taktikai variációnak. (Ezekből kéne sokkal több.) Öröm volt nézni, hogy Ohldeban megdobbant a pécsi szív, mert ugyan nem játszott jól, de küzdött, hajtott, csípett, harapott. És Krnjic sem az a megszeppent kislány, aki tavaly volt – még mindig körülményes sokszor, de van benne fantázia.
Amit pedig jó lenne gyorsan elfelejteni. Ha már kimondva a kettő-kettőzésekre, a leindításokra és Fernandez betöréseire készültek egész héten, hogy lehet, hogy az első negyedben szinte kizárólag e három valamelyikéből termelt huszonhat pontot az ellenfél? Ha az volt az alapkoncepció, hogy a spanyol klasszist váltott védekezéssel fogják fárasztani, miért kellett Iványit négy faultig tartani rajta? Ha a hármas posztról megint nem jött teljesítmény (már sokadszor), ráadásul Mazzante ki is pontozódott (mínusz IBM-ponttal fejezve be ténykedését…), akkor miért nem lehetett bevetni a padot koptató bedobókat (még ha kétélű fegyver is)? Miért kellett ismét szinte ugyanazzal az ötössel végigjátszatni az utolsó negyedet (amikor ez már Schióban is visszaütött.)?
Bizony, sok kérdés kínozza az embert a mérkőzésre visszagondolva. Valójában nem is a vereség ténye a legelkeserítőbb, mert a jobbtól – nagy küzdelemben – nem szégyen kikapni. Nem kellemes érzés, de emészthető. Az viszont, hogy bántó hibák, alsó hangon is visszafogottnak nevezhető egyéni teljesítmények, megkérdőjelezhető döntések vezetnek odáig, már egészen más színben tüntetik fel a kedvezőtlen végeredményt. És lassan már a csodában sem lehet bízni, mert az (is) egyre ritkább vendég a Lauber Dezső Sportcsarnokban az utóbbi időben.
