Ha a toplista eddigi sorrendje szubjektív volt, az első tízé egyenesen tetszőlegesnek mondható. Az alábbi műalkotások mindegyike mély benyomást tett rám, ami nem korlátozódott a moziban eltöltött két órára - magammal vittem őket, és azóta is bennem élnek. Megtudtam, megtanultam belőlük valami fontosat a világról, a benne élő emberekről, az életről, magamról. Nem mindig mosolyogtam, de a "jól szórakozás" nem is mindig jelent egyet a felhőtlen kacagással. Egy jó film ezt is tudja. Ezek mind tudják.
Csak nagyon felületesen követem a #loveislove kampányt (és ellenkampányt), de meglep, hogy a feeden mennyire túltengenek a homofóbozó posztok, miközben egy twitterezőre sem emlékszem, amelyik magából kikelve követelte volna a Coca-Cola gyárak bezárását. Bár lehet, hogy nem megfelelő embereket követek.
Elérkezett hát a vég! A sorozat (s az abban szereplők), de van egy tippem, hogy a fordítói hármasunk számára is. A magam részéről eleve félig-meddig visszavonultam már, az eddig vitt sorozataim vagy befejeződtek, vagy kaszálták őket, és újat már nem vállalok jó ideje. Kérésre sem. Egyszerűen nem tudok időt szakítani rá. Fordítok enélkül is eleget.
Láttam a minap egy mémet, ami a Trónok harca évadait egy lóról készült rajzzal illusztrálta. A faránál kezdte, az első egy-két széria még fantasztikus kidolgozottságot mutatott, elképesztő részletgazdagságot, aztán a későbbi években a rajz egyre elnagyoltabb, kevésbé kidolgozottabb lett, míg végül a feje már egy gyerekrajzba torkollott. Van igazság benne, de legalább annyi túlzás. Az viszont tény, hogy érződik Martin hiánya.
Véget ért a sötétségbe és ködbe boruló csata, talán aki túlélte, se talált vissza Deresbe. Mindenesetre a megmaradtak számot vetnek szerencséjükkel, és elgondolkodhatnak, hogy innen hogyan tovább. A dráma tovább zajlik - a való életben is, miután tegnap megellett a macskánk, és a házi kandúr meglehetősen rossz szemmel nézte, hogy konkurenciát kapott, így aztán rendet is vágott a kiscicák soraiban. Ráadásul megkezdődtek az írásbeli érettségik is...
Nem lehet azt állítani, hogy sok beszédnek sok alja lett volna a harmadik epizódban, így a felirat is valamivel hamarabb érkezik a szokásosnál. Jószerivel tovább tartott lefordítani a Betekintőt (ami a vége főcím után következik, és amit nem mulasztotok el megnézni minden egyes alkalommal, ugye?), mint magát a részt - de ezen nem is kell különösebben csodálkozni, hiszen egy darab gigantikus méretű csata az egész, csupa hujjal meg jajjal.
Mindenki másért várja a Húsvétot. A keresztények Jézus feltámadása miatt, a gyerekek a csokinyusziért, a hajadonok leginkább a túlélésre pályáznak, a férfiak meg... hát egy kupica pályinka és egy finom falat még sosem ártott meg senkinek! És persze akadnak páran, akik számára e jeles ünnep háttérbe szorul, hiszen érkezik az utolsó Trónok harca évad második epizódja! Hogy legyen idő mozizni és locsolkodni is, igyekeztünk minél hamarabb az asztalra tenni az aktuális feliratot. Dél ugyan elmúlott pár perccel, de talán még nem késő. Mindenkinek jó étvágyat, és kellemes húsvéti ünnepeket kívánunk!
Ezt is sikerült kiböjtölni hát! Elkezdődött végre a Trónok harca utolsó évada. Sajnos az utolsó, de az élet már csak ilyen, előbb-utóbb véget érnek a jó dolgok és a rosszak is. A jóból most ráadásul keveset is adnak, mindössze hat héten át élvezhetjük a Westeroson zajló eseményeket. Az évadnyitó még inkább az újraegyesülés égisze alatt zajlik, de a feszültség máris tapintható, robbanásig feszült a hangulat.
Elválni, bizony, nem könnyű. Összekötik a házastársakat az együtt töltött évek emlékei (a jók és rosszak egyaránt), a közös gyermekek és persze a megszokás is. Hiába üresedik ki a kapcsolat, hiába fogynak el a közös témák és programok, az emberek általában akkor is az ismert rossz mellett maradnak, minthogy fejest ugranának az ismeretlenbe, egy új, jobb élet reményében. És még csak megmagyarázni sem nehéz. Az egyik barátomtól, aki tizensok éve lakik együtt feleségével kölcsönös elhidegülésben, megkérdeztem, miért nem válik el. A válasza cinikus, de nagyon találó volt: "Azért, mert jobbat nem találok, ilyet meg még egyet nem akarok."
A futás emberfomáló tevékenység. Nemcsak a testileg épít újjá, nemcsak fizikailag erősíti meg a gerincoszlopod (meg jól össze is rázza), lelkileg is tartást ad. Nehéz is róla nem emelkedett hangnemben írni - főleg ennyi hét felkészülés után, melynek során olyan utat jártam be én is, amilyet magam se hittem volna. Némi költői túlzással élve vérrel és verejtékkel építettem fel önmagam, és váltam érzésre újra emberré abból a szánalmas romhalmazból, amilyennek megéltem magam július elején, a Nagy Törés első évfordulóján. Ha volna két életem, talán tényleg nem fájna semmi sem, így viszont, hogy csak eggyel rendelkezem (tudtommal), a saját példámmal illusztrálhatom az angol nyelvterületen népszerű szólás, a "Fájdalom nélkül nincs győzelem" (No pain, no gain) igazát. Az, hogy egyáltalán eljutottam Velencébe, már önmagában felér egy győzelemmel, büszke is vagyok rá, innentől kezdve maga a verseny már csak hab a tortán. Az meg a non plus ultra, hogy egy bekezdésbe sikerült összegereblyéznem a három testőrt: 
A pillanatok zörögve elvonulnak, és én is lassan ballagok utánuk. Nyolcadik hete írom már ezt a futásnaplót, és ha jobban belegondolok, jó eséllyel ez lesz az utolsóelőtti bejegyzés. Nem akarom tovább nyújtani, jövő héten vasárnap futok egyet Velencében, aztán új történet kezdődik. Azt most még nem tudom megmondani, mihez fogok kezdeni utána, de az nagyon valószínű, hogy a futást nem hagyom abba, és valamiféle új célt (és köztes célokat) tűzök ki magam elé, majd loholok a nyomában. Ha olyasmi lesz, amit megörökíteni érdemes, nem fogom visszafogni a grafomániámat. Csak a vérköreim győzzék szállítani az oxigént a lábaimba, az agyamba és az ujjaimba - szétterjedve, mint a rózsabokrok. Reszketve várom.
Azzal, hogy vasárnap (és főleg) délelőtt lefutottam (ha nem is egyben) a 10 kilométert, bebizonyítottam ország-világnak, de leginkább magamnak, hogy képes leszek dicső elhalálozás nélkül abszolválni az október végi velencei versenyt, úgyhogy mostantól kezdve nem elsősorban az a kérdés, hogy meg tudom-e csinálni, hanem az, hogy HOGYAN. Merthogy az embernek mindig kellenek célok, ha előbbre akar jutni, ugye. Ahogy haladok előre az edzésprogramomban, egyre kevésbé foglalkoztatnak az olyan felvetések, hogy vajon helyi 
Viharos gyorsasággal telnek a hetek, bár szerencsére eddig csak esőt hoztak magukkal. Ha mérleget kéne vonnom, hogy állok, azt mondanám, az egyik szemem sír, a másik üveges. A negatívumok között elsősorban a különböző egészségügyi problémák (de leginkább megfázás) miatt kimaradt edzéseket említeném, ezenkívül az apróbb-nagyobb izom- és ízületi fájdalmakat (meg a hátfájásomat, de erről majd később), valamint hogy továbbra sem bírom élvezni a délelőtti futásokat, és rögtön megérzem a teljesítményemen, ha egy-két edzésnap kimarad. Másrészről azzal büszkélkedhetek, hogy négy héttel az edzésprogram vége előtt már 8,34 km-t is sikerült egy szuszra abszolválnom (igaz, időnként gyalogolva), ill. hogy volt már olyan futás, amit élveztem is, úgy egészében. Arról nem beszélve, hogy majdnem annyiszor győztem le önmagamat, mint egyszemélyes sakkban. A hatodik hétnek azonban baljós előjelekkel "futottam neki" (he-he): másfél heti betegséggel és egy nagyon csúnya hátfájással a "hátam mögött" (he-he-he).
Szeretem a rendet, mondtam már? Szeretek megtervezni mindent jó előre, hogy ne érhessen meglepetés, és ha mégis beütne valami váratlan, rögtön vészforgatókönyvet gyártok. Na, ezen a héten elmehettem a sunyiba a B-terveimmel együtt. Az még belefért az tűrésküszöbömbe, hogy egy-egy résztávon módosítsak, akár edzés közben is. Az se volt nagy gond, hogy szerda-péntek-vasárnap helyett kedd-csütörtök-szombat ritmusban fussak, mert úgy hozta az élet. Arra viszont már nem tudtam mit lépni, ami hétfőn történt. Fel is borított minden előzetes elképzelésemet. Rendhagyó heti beszámoló következik, melynek alcíme a következő is lehetne: Senkit nem hagyunk hátra.
Azt hiszem, lassan teljesen elveszítem következetes ember híremet, és a rend- és irányításmániás mivoltom is megkérdőjeleződik, ha még sokáig folytatom ezt a futásnaplót. Nem elég, hogy megbocsáthatatlan módon össze-vissza változtatgatok az edzésterven, képes voltam még egy teljes napot is lecserélni holmi futóversenyre. És ha ez sem verné ki a biztosítékot, halkan bevallom (de alig merem leírni, s pirulok szégyenemben), hogy volt pofám egy extra napot beiktatni, hogy abszolválhassam az elmaradtat. De még ezt is tudom fokozni: alig vártam, hogy végre kijussak Tüskésrétre! A végén még megszeretem a futást? Na, neeeee...
Ha úgy tetszik, túl vagyok a felkészülés negyedén! Ez fantasztikus! Illetve... rettenetes! De hát még a táv felénél is alig tartok! Hogy lesz ebből tíz kilométer? Főleg lefutva! Nagyjából ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal kezdtem neki a harmadik hétnek. És persze egy nagy adag kíváncsisággal, hiszen tulajdonképpen valójában most kezdtem meg azt a 
Á, nem is komolyabbak a távok! Anno úgy raktam össze az edzéstervet, hogy fogtam egy hathetes 5 km-eset, az utolsó két hetet beillesztettem (változatlanul) a sajátom elejére (azzal a felkiáltással, hogy nagyjából úgyis ilyen szinten tartok - több, mint egy hónapnyi kocogás után), a többinél pedig megkétszereztem az eredeti távokat (az ismétlések és a szünetek nagyjából maradtak, bár abba is belenyúltam itt-ott). Dupla táv, dupla terv! Már a kávét is duplán iszom...Na mindegy, a lényeg, hogy a második hét ennélfogva gyakorlatilag csak ráerősít az 5 kilométerre: 5100 m, 4590 m aztán 5000 m (igaz, az egyben) a penzum.
Boldogult úrfikoromban, amikor még a velencei versenyről mit sem tudván éldegéltem a világban, úgy terveztem, hogy az egészségesen lassú, 6 perc/km-es tempójú futásra fogok beállni, és addig nem növelem a távot, amíg ezt végig tartani nem tudom. Ezért volt az, hogy a kezdeti küszködés (bekötő vádlik, gúvadó szemek, belesétálás, miazmás) után feladtam a 3,6 km-es etápot , ami három kört jelent a tüskésréti rekortánon, és egy egységgel visszavettem. Nagyjából egy hónapig futottam 2,4 km-eket, és örömmel konstatáltam, hogy egyre könnyedebben teszem meg a távot, folyamatosan javuló teljesítménnyel. Tulajdonképpen pont Lackó viharbanszületett ötlete előtt jutottam el odáig, hogy visszatérjek a 3 körhöz. Kétszer futottam megint 3,6 km-t. Első alkalommal majdnem kerek 4 perccel (!) futottam jobban a legeslegelső, másfél hónappal azelőtti futásomhoz képest, s ezt a rekordomat két nappal később további 75 másodperccel megjavítottam. Ebbe a szép tendenciába robbant bele a velencei kihívás.
Mielőtt elkezdtem volna írni a posztot a felirathoz, az admin felületen szemembe ötlöttek az elmúlt órák látogatási adatai a blogomon. Abból kiindulva eléggé várhatjátok már az évadzárót. Nem csodálom, izgalmasan alakultak az események az utóbbi időben. Bár utólag már elárulhatom, hogy a magam részéről nagyon nem vagyok kibékülve a sárkányos metamorfózissal (szerintem egy mágikus lénnyel ezt nem lehet megtenni), összességében nem szórakoztam rosszul ebben az évadban. Kár, hogy ilyen nyúlfarknyi lett!