Azt hiszem, lassan teljesen elveszítem következetes ember híremet, és a rend- és irányításmániás mivoltom is megkérdőjeleződik, ha még sokáig folytatom ezt a futásnaplót. Nem elég, hogy megbocsáthatatlan módon össze-vissza változtatgatok az edzésterven, képes voltam még egy teljes napot is lecserélni holmi futóversenyre. És ha ez sem verné ki a biztosítékot, halkan bevallom (de alig merem leírni, s pirulok szégyenemben), hogy volt pofám egy extra napot beiktatni, hogy abszolválhassam az elmaradtat. De még ezt is tudom fokozni: alig vártam, hogy végre kijussak Tüskésrétre! A végén még megszeretem a futást? Na, neeeee...
4/0. Hétfő (Terv: 4x8 perc futás, közte 3x3 perc sétával - össztáv: kb. 5440 m)
Ha már homár, legyen kövér alapon nemcsak, hogy beiktattam egy plusz edzésnapot a hetembe, még új időpontot is választottam a futásra: négy órakor eldobtam a tollat, bemasíroztam a mosdóba a munkahelyemen, és decens hivatalnoki külsőmet levetkőzve sportemberként léptem ki pár perc múlva.A szokatlan kezdés arra mindenképpen jó volt, hogy ismét megerősödjek abban a hitemben, hogy én bizony este fél nyolc körül szeretek a legjobban futni. Nem volt ugyan annyira gyötrelmes, mint a délelőttiek, de azért azt sem állítanám, hogy különösebben jólesett volna. Ugyanakkor az, hogy egyáltalán a rekortánon találjam magam, annak a kínzó érzésnek volt köszönhető, ami a vasárnap reggeli ébredéstől kezdve társamul szegődött, és onnantól kezdve nem is hagyott nyugodni: hogy mégiscsak be kéne pótolni a 3/3-ast! Mert az edzésterv akkor hatásos, ha jól van felépítve, és ha az ember következetesen tartja magát hozzá. És mert... jólesne... kicsit helyreállítani az önbizalmamat, amit a szenvedős szombati futás tépázott meg kissé.
A fene nagy lelkesedésem (amin egyébként magam is elcsodálkoztam) persze lelohadt, mire elkezdtem a melegítést. Valahogy nem volt kerek a világ, se fizikailag, se mentálisan nem éreztem magam topon, de ha már a gyerekeknek megígértem... Neki is vágtam szó nélkül az első nyolc percnek. Azt már eleve tudtam, hogy nem fogok három perceket gyalogolni, és azon agyaltam, hogy a futós részeknél jó lenne tartani a nagyjából hatperces kilométereket. Igen ám, de hogy mérjem? Nos, szerencsére az élet megint megoldotta, hogy ne kelljen túl sokat gondolkodnom. 8 perc alatt nagyjából 1,4 km-t futottam le, s amikor megszólalt az időjelző, elsétáltam a soron következő tábláig (kétszáz méterenként vannak leszúrva a pálya mellett), és már nyomtam is a következőt. Ezúttal az első szakasz volt a legnehezebb, kicsit lassan lendültem bele, de aztán már probléma nélkül tudtam futni. Az erőtől nem duzzadtam ugyan, de minden különösebb megerőltetés és fájdalom (zsibbadás, légszomj, bekötő izmok) nélkül. A gyaloglások miatt nem lett extra az időeredmény, de a hatodik kilométert ismét sikerült hat percen belül lefutnom, és újabb kétszáz méterrel növeltem a rekordtávomat: 6,22 km-nél álltam meg.
4/1. Szerda (Terv: 5x7 perc futás, közte 4x2 perc sétával - össztáv: kb. 5950 m)
Szinte már nem is csodálkoztam azon, hogy a vasárnapi érzés kedd reggel ismét feltört bennem: futni kéne megint! Naná, hogy igyekeztem elhessegetni gyorsan, de csak nem tágított tőlem. Ritka szabad perceimben újra és újra azon kaptam magam, hogy a következő futás részleteit tervezgetem, előre "mozizok", hogy milyen lesz majd, hogy meglesz-e a hét kilométer, hogy jobb lesz-e ismét este futni... Brrrr! Ez már beteges! Aztán a nagy rákészülésnek az lett a vége, hogy az időpont még szerdán napközben is kétszer változott - estéről délutánra, majd délután négy előtt nem sokkal ismét estére -, otthon pedig addig tanultam a gyerekekkel, amíg majdhogynem későn, szinte már sötétben, indultam el otthonról. Skandallum!
Aminek hétfőn még híján voltam, most valósággal tobzódtam benne, annyira ki voltam éhezve egy jó kis, feszültséglevezető futásra (napközben kaptam muníciót bőven), hogy "Ide nekem az oroszlánt is!" érzéssel kezdtem neki a bemelegítésnek (a fülemen Tina Turner klasszikusa, a Nutbush City Limits csak tovább pezsdítette a vérem), és amint megmozgattam a fontosabb izmaim, már neki is vágtam az első hét percnek. Úgy jött ki a lépés(szám), hogy valamivel több, mint egy kört (1,2 km) tettem meg az első etap alatt, és szinte sajnáltam, hogy le kell állnom, de összeszorított foggal megtettem. Hős vagyok! Távgyaloglókat megszégyenítő tempóban elsasszéztam a következő tábláig, és már futottam is tovább. A második kilométeren megszokott holtpontomnak nyomát sem tapasztaltam. 2,6 kilométernél jött a következő szünet, ami ismét csak 160 méterig tartott, és uccu neki a harmadik résztávnak! Aztán a negyediknek, majd az ötödiknek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem tudok rá jobb kifejezést: egyszerűen könnyen ment! Az utolsó, hetedik kilométeren úgy futottam 5:42-t, hogy különösebben meg se kellett erőltetnem magam, és szinte kedvem lett volna még egy körre. De azért megszólalt bennem a józan ész, hogy lesz még (és volt is már) futás a héten, jó lenne arra is tartalékolni egy kicsit. Ha másért nem, hát az újabb sikerélményért. Egyszer írtam korábban, hogy élveztem az egyik kilométert. Most az egész futás egy élmény volt - a bemelegítéstől a nyújtásig. Jó lenne, ha máskor is így éreznék!
4/2. Péntek (Terv: 4x9 perc futás, közte 3x2 perc sétával - össztáv: kb. 6120 m)
Igen, jó lett volna. De nem így hozta az élet. Pedig mentálisan nagyon gyúrtam rá. Csakhogy nem ez állt a nagykönyvben. Az történt, hogy csütörtökön, miközben autóztam Szlovákia felé, a szüleimhez, a háromévente megrendezésre kerülő nagy családi találkozóra, egyszercsak elkezdett kaparni a torkom. Egy darabig köszörülgettem, hátha elmúlik, de hiú reménynek bizonyult, sőt egyre erősebben éreztem. Növekvő aggodalommal törtem a fejem, mi válthatta ki, és végül két lehetséges okra szűkítettem a kört: vagy a szerdai futás során hűltem meg (a nagy lelkesedésemben jócskán megizzadtam, a levegő hőmérséklete meg estére igencsak lecsökkent), vagy a munkahalyemen lévő ballonos víz volt egy-két fokkal kevesebb a kelleténél.
Akárhogy is, hiába a hazaérkezésem utáni természeti gyógymódok (édesapám 51 fokos házipálinkája, kétszeri adagolásban, ill. édesanyám aloe verás készítménye), a torokfájás csak nem akart elmúlni, még másnap reggel sem (pedig apu módszerével ismételten megpróbálkoztam...), így aztán jobbnak láttam nem kockáztatni, és a negyedik hét második edzésnapját sztornóztam. Nehéz döntés volt, de úgy voltam vele, hogy inkább hagyjak ki egy alkalmat, amíg kikúrálom magam, mint egy hetet, mert azt hittem, mindent bírok. Barackpárlatból meg van bőven...
4/3. Vasárnap (Terv: 5x8 perc futás, közte 4x3 perc sétával - össztáv: kb. 6800 m)
Hála a családom (apu, anyu, nagybácsik, nagynénik, első és másod unokatestvérek) gondoskodó természetének, mindig volt, ki tegyen a garatüregem fertőtlenítése érdekében - ki így, ki úgy, mindenki a maga eszköztárával. Ennek következtében aztán a kétnapos családi összejövetel meglehetősen vidámra sikeredett az én nézőpontomból, és ritkán voltam szomjas. A jóféle itókák mellé bőséges étkezések is jártak, így aztán kissé félve közelítettem meg a tüskésréti futópályát, miután visszaértem. Azért bíztam benne, hogy a hét kilométer talán meglesz.
Részben labilis egészségi állapotomnak, részben a 16 fokos hőmérsékletnek betudhatóan jobban beöltöztem a szokásosnál: rövidujjú póló fölé vízhatlan futókabát, a kobakomra baseball sapka került, s rövid ám annál intenzívebb bemelegítés után - egy sóhajt elnyomva - nekivágtam az első 8 percnek. Alig pár nap telt el, mégis végtelenül távolinak tűnt a szerdai futás, annak minden könnyedségével és eufóriájával egyetemben. Merthogy ez most nem esett jól. És nem elég hogy nem élveztem az első kilométert, de még a tempót is rosszul lőttem be, így sikerült összehoznom egy 5:41-es időt, ami persze visszaköszönt a második és harmadik nyolcperces során.
Igyekeztem 1,4 km-es távokat futni a stopper jelzéséig, de ez csak az elsőnél sikerült, s onnantól kezdve folyamatosan lassultam. Szerencsére a kezdeti nyögve nyelés után belerázódtam végre a ruhámba (és a légátnemeresztő felsőmnek hála rendesen bele is izzadtam), és onnantól kezdve már az volt a legnagyobb problémám, hogy kicsit kötött a vádlim (valamiért teli talppal csattogva kocogtam az elején, ezért érezhettem betonból faragottnak az alsó lábszáram a második körtől kezdve), ill. hogy a könyökhajlatomban megállt a víz, akarom mondani a saját izzadságom, és mivel a vízhatlanság kétoldalú volt, ott is maradt. Viszont, ha nem is lubickoltam annyira, mint szerdán, legalább haladtam előre.
Sokan mondják, hogy futás közben tudnak legjobban gondolkodni. Hát, lehet, hogy a rázkódás miatt, de nekem ez eddig nem jött össze, mert vagy a ritmusból estem ki (általában lassulás formájában), ha elkezdtem fókuszálni valamilyen témára, vagy a gondolatmenetemet veszítettem el a legközelebbi 200-as táblánál. Ezek után nem kell csodálkozni, hogy elég sokára esett le, hogy itt bizony akár meg lehet a nyolc kilométeres össztáv is, ha tudom tartani magam. És ha nem is feltétlenül olyan idővel, amire különösebben büszke lehetek (54 perc 20 másodperc), de végül összejött (8,37 km). Amikor megálltam, elfogott az érzés, ami talán most először volt "bizonyosság", hogy - hacsak nem történik valami váratlan - záros határidőn belül képes leszek lefutni a 10 kilométert. És őszintén szólva elfogott a kísértés, hogy fussak még egy kört (meg az aprót), hogy kipipálhassam, de aztán mégse tettem meg, mert jó lesz az még teljesítendő célnak.
| << Az előző hét eseményei | A következő hét eseményei >> |
