Ha úgy tetszik, túl vagyok a felkészülés negyedén! Ez fantasztikus! Illetve... rettenetes! De hát még a táv felénél is alig tartok! Hogy lesz ebből tíz kilométer? Főleg lefutva! Nagyjából ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal kezdtem neki a harmadik hétnek. És persze egy nagy adag kíváncsisággal, hiszen tulajdonképpen valójában most kezdtem meg azt a hathetes felkészülési programot, melyről ódákat zengtek a kommentekben. Igaz, dupla távra applikáltam, és kicsit megbuheráltam a számokat is, de ettől még belőlem is kiválthatna a végére olyan reakciót, mint: "Szülés után 11 hónappal és 20kg fölösleggel is mondhatom, hogy nagyon jó az edzésterv, néha úgy éreztem meghalok, de a következő edzés már meg sem kottyant! " Na jó, ebből nem minden illik teljesen rám, de ha a többségét elmondhatom majd magamról a végére, már nem jártam rosszul...
3/1. Kedd (Terv: 8x4 perc futás, közte 7x1 perc sétával - össztáv: kb. 5440 m)
Őszintén szólva vártam már ezt a futást! (Meglepő, ugye?) Sok ismétléssel kell rövideket futni, közte lehet gyalogolni, erőt nyerni, s közben suttyomban növekedik a megtett távolság is - mi ez, ha nem a legédesebb csúsztatás? 5440 méter számoltam ki eredetileg (6 perces kilométerekkel kalkulálva), de előzetesen meg lettem volna lepve, ha nem érem el a hat kilométert. Még előző éjszaka is azt számolgattam, hogy hét perc séta nagyjából 7-800 métert is jelenthet összességében, és ha a gyakori pihenőknek köszönhetően sikerül tartanom futás közben a 155 bpm-es tempót (bpm (beats per minute) = percenkénti leütésszám; a zenei tempók mérésére szolgáló mértékegység), azzal hozzáteszek 5,33 km-t, és akkor meglehet a bűvös hatos! ("Faszt, kilences!")
Az életben az a szép, hogy tele van meglepetésekkel. Mármint akkor szép, ha valaki szereti a meglepetéseket. Az nem lepett meg, hogy az első két négypercesen úgy kellett visszafognom magam. Várható volt, vitt még a lendület, friss voltam és üde, alig győztem szlalomozni a rekortánon kerengő tömegben. (Voltunk vagy hatvanan a pályán egyszerre, nem számítva a jól öltözött párocskákat és kisebb-nagyobb létszámú családokat, akik, ki tudja miért, de pont a tüskésréti futópályát választották esti sétájuk színhelyéül.) Az sem lepett meg nagyon, hogy a harmadik szakaszon viszont nagyon is eljött a holtpont, és alig vártam már a végét jelző csengőt. (Úgy látszik, nálam két kilométer körül jön el a holtpont.) Azon sem csodálkoztam, hogy utána (a negyedik, ötödik és hatodik résztávon) úgy éreztem, akár reggelig képes lennék futni. Azon viszont már felvontam a szemöldököm, hogy belegyaloglásokkal együtt sem futottam rosszabb kilométerátlagokat, mint a vasárnapi "egybefutás" alkalmával. Sőt, menet közben lefotóztam, amikor átléptem az öt kilométert, és jobb időt futottam, mint két nappal azelőtt. Pedig még vissza volt kétszer négy perc, plusz a szünet közte!
Azaz nem volt. Merthogy nem sokkal azután, hogy hetedszerre is nekirugaszkodtam a futásnak, hirtelen úgy elkezdett szúrni a jobb oldali lengőbordám alatt,hogy alig kaptam levegőt. Egy darabig próbáltam jó nagyokat lélegezni, hátha a plusz oxigénbevitel segít valamit, de nemigen javult a helyzet. Ettől hangyányit kétségbeestem, és miközben csereszabatos Trabant módjára - hörögve, zörögve - navigáltam tovább (viszonylag jó tempóban, mivel a lábaim még bírták), azon agyaltam, hogy mi a fene legyen. Feladni nem akartam, de komolyan tartottam tőle, hogy még egyszer négy percet már nem bírnék végignyomni. Végül kompromisszumos megoldás mellett döntöttem: a négy perc végét jelző telefonhangot figyelmen kívül hagyva futottam tovább, egészen a hat kilométert jelző póznáig. Ott aztán úgy megálltam, mintha elfogyott volna a pálya, és szemérmetlenül hangosan zihálva élveztem, hogy vége. És hogy megvan a hatos!
3/2. Csütörtök (Terv: 6x5 perc futás, közte 5x1 perc sétával - össztáv: kb. 5100 m)
Gyakran ér az a vád, hogy hajlamos vagyok mereven ragaszkodni ahhoz, amit előre elterveztem, kitaláltam. Biztos van benne valami, ahhoz túl sokan mondják, hogy ne legyen, én mégse érzem ennyire vészesnek a helyzetet, és a heti második futáson be is bizonyítottam, milyen könnyedén el tudok térni az eredeti elképzeléseimtől, ha a körülmények indokolják. Az itinerbe 6x5 perc futás került pár hete, de mivel hat perces kilométereket szeretnék futni, észszerűbbnek tűnt megcserélni, és így is indultam neki a pályának. De már az első etap után, menet közben változtattam a módosított programon is, mert rájöttem, hogy ha az 1200 méteres pályán hat perc alatt teszek meg 1 km-t, a sétálás nagyjából a következő kör kezdetéig tart majd. És így remekül tudnám mérni, hogy képes vagyok-e a futós részeken tartani a hatperces kilométereket.
A lélektani görbét szinte már le se kell írnom: az első két résztávon úgy kellett visszafognom magam, hogy ne menjek át el-Gerúzsba, a harmadikon meg akartam pusztulni, a negyediken minden mindegy volt - talán az ötödik volt más, mint az eddigi egyetlen korábbi, mert ezúttal nem szúrt (olyan nagyon) az oldalam, és még fokozni is tudtam az addigi tempómon. Az öt futós részen egyszer (a negyediknél) fordult elő, hogy a stopper jelzése az 1000 méteres tábla előtt ért (akkor is csak két-három méterrel), egyébként vígan hat percen belül abszolváltam őket. Ennek következtében a belesétálások is nagyjából 120-170 méter közötti sávban mozogtak. Az utolsó kört pedig elvileg nem kellett volna befejeznem, hiszen a cél előtt 150 méterrel lejárt a hat perc, de azért csak befutottam (a pálya mellett nyújtók hangos röhögése közepette, mert állítólag úgy fújtattam, mint egy gőzmozdony), hogy meglegyen a 6 km-es össztáv (is). Amikor megszólalt a Voice Coach, hiába a légszomj, még a lélegzetemet is visszafojtottam, úgy vártam, hogy bemondja mennyi idő alatt tettem meg az utolsó kilométert, s amikor úgy kezdte, hogy "five", akkora örömöt éreztem, hogy magamat is megleptem vele. Úgy ráztam az öklöm, mintha az olimpiát nyertem volna meg, pedig "csak" futottam egy 5:49-es km-t. Igen, de ha figyelembe vesszük, hogy az ezt megelőző 20 edzésem során az első kilométereket leszámítva mindössze egyszer futottam 6 percen belül (egy kétkörös nap második kilométerén), talán jobban érzékelhető, mekkora teljesítmény volt ez. Közben Lackó lefutotta a 10 km-t...
3/3. Szombat (Terv: 4x8 perc futás, közte 3x3 perc sétával - össztáv: kb. 5440 m)
Aki ismer, már eltűnődhetett azon, hogy egy olyan fafejű kocka, mint én, ugyan miért tért el a kőtáblába vésett menetrendjétől, a szerda-péntek-vasárnap ritmustól. Értelemszerűen ismét Lackó edző áll a dolog mögött, akinek projektmenedzserként van ideje mindenféle, futással kapcsolatos híreket olvasgatni, és aki múlt héten az orrom alá nyomott egy jótékonysági célú futóversenyre szóló felhívást, mely a "Fuss a rákgyógyításért!" nevet viselte. Nem kellett sokáig agyalnom rajta, hogy rábólintsak. Egy: sosem vettem még részt futóversenyen, így máshonnan be nem szerezhető tapasztalatokat tudok gyűjteni rajta. Kettő: három kilométeres a táv, ami rövidkének tűnik ugyan (majd a dupláját terveztem be a harmadik napra), de így legalább emiatt nem kell aggódnom, elég lesz a többi környezeti tényezővel foglalkoznom. Három: Pécs belvárosában kerül sor rá, kövezeten, lesz benne emelkedő, lejtő, éles forduló (utcasarkon), azaz csupa olyasmi, amivel a rekortánon nem sűrűn találkozom. Négy: nemes a cél, a nevezési díjakat teljes egészében a daganatos betegségek kutatására fordítják, és örül az ember, ha tehet valamit. Főleg, ha korábban tehetetlennek bizonyult. Az eseményt szombat délelőttre tették, így ehhez igazítottam az egész heti edzéstervemet. Ennyi a magyarázat.
Úgy fest, a szervezők kezdeményezését "odafent" is támogathatták, mert életem első futóversenyének napján hétágra sütött a nap, alig volt szél, és a 25 fokos hőmérséklet is abszolút elfogadhatónak tűnt, bár a belvárosban kissé többnek érzett. Mint utólag megtudtam, nagyjából 2000-en neveztek, de láthatóan a szókapcsolat "jótékonysági" része dominált, nem a "futás" - mert több nyugdíjast, kisdiákot, kismamát láttam, ha körülnéztem a Széchenyi téren, mint ránézésre is "komoly" futót.
A nem létező startpisztoly helyett a mikrofont markoló szpíker dördült el némi visszaszámlálás után, úgyhogy szinte meglepetésszerűen rajtoltunk el. Lackónak mellettem csak annyi ideje volt, hogy felmorduljon ("Mi van, már kezdjük is?"), s hátulról máris lavinaként zúdult a nyakunkba a tömeg. Mi is menekülőre fogtuk, le az Irgalmasok utcáján. A nagyjából háromszáz méteres lejtőt éles kanyar (be a Citrom utcába), majd rövid átvezetés után ugyanolyan hosszú emelkedő (Jókai utca) követte. Ezt a többséghez hasonlóan lendületből abszolváltam, majd ráfordultam az újabb enyhe lejtőre, a Ferencesek utcájára. Sikerült is futnom egy 5:15-ös első kilométert.
Ezúttal azonban nem örömködtem, hanem felszisszentem: tudtam, hogy meglesz a böjtje. Elkövettem a kezdő futók klasszikus hibáját, elvitt az adrenalin és a kezdeti lendület. Miután az első kilométeren több volt a "le", mint a "fel", nem meglepő, hogy valamikor vissza kellett kapaszkodni (hiszen a start egyben a cél is volt). Na, ez volt a második kilométeren. Mire felértem a Széchenyi tér tetejére (a Szent István téren majd Janus Pannonius utcán keresztül), hiába tudtam, hogy túl vagyok a nehezén, megint ott tartottam, hogy - kilókat, nemes célt, endorfint feledve - átkoztam a saját hülyeségemet, amiért egyáltalán futócipőt húztam. De futottam tovább.
A Mária utca enyhe lejtése végre kedvezett a normális futótempó beállításának, így rendezni tudtam kissé a soraimat, és a szokásos jó nagy levegővételekkel igyekeztem gondoskodni a megfelelő mennyiségű oxigén beviteléről. Picit helyrebillent a mozgásom is, sőt össze tudtam szedni annyi lelkierőt, hogy a Flórián téren nem vágtam le az utat (ahogy azt sokan tették előttem), hanem a kijelölt pályán haladtam tovább. (Igaz, ha levágom, talán még egy sörre is beugrottam volna egyik kedvenc helyemre, a Bohémiába, úgyhogy duplán jól tettem.) Egyébként gyakran sétálok ezen az útvonalon, de valahogy azt mindig jobban szoktam élvezni, és még sose tűnt ilyen hosszúnak...
Az utolsó kilométer java a Kisflórián utcán és persze a Király utcán át vezetett, ahol meg kellett küzdenem a bámészkodó, szembe jövő turisták tömegével is, és nagyon kellett ügyelnem, hogy véletlenül se lökjek fel egy kutyáját sétáltató nyugdíjast se. Az éttermek teraszán itókájukat kortyolgató vendégek némelyike szent borzadállyal, többségében sztoikus közönnyel szemlélte, amint sorstársaimmal együtt az orromról lecsöpögő izzadságomat versenyeztettem a nyitott számból diszkréten ki-kifröccsenő nyálcseppekkel, ahogy kovácsfújtatót megszégyenítő kilégzéseimmel röptettem őket magam elé. (Na, vajon melyik repül messzebbre? A legszebb az egészben, hogy általában döntetlen lett a vége, mert ők lassultak, én nem, így többnyire a pólómon placcsantak mindketten.)
Célbaérés előtt nem sokkal kénytelen voltam konstatálni, hogy bizony nem lesz meg a három kilométer, hacsak Forrest Gump epigonjaként nem futok tovább rendületlenül, de mivel a start-cél ballonhurkáját a Nádor szálló elé rakták, olyan kaptatón kellett volna továbbhaladnom, ami gyalog is necces, ráadásul kereszteztem volna a lassabban futók útvonalát, így aztán lemondtam arról, hogy letudjam életem első 18 perc alatti 3 km-ét. A kevésbé cizellált magyarázat: különben is, ki voltam, mint a liba. Végül 2,89 km-nél állítottam meg a célban az alkalmazást, és 16:39 alatt teljesítettem a távot. De a lényegen akkorra már réges rég túl voltam: segítettem, hogy mások segíthessenek. A futás csak bónusz volt, amit magamért futottam. Meg Klaudiáért.
| << Az előző hét eseményei | A következő hét eseményei >> |
