Viharos gyorsasággal telnek a hetek, bár szerencsére eddig csak esőt hoztak magukkal. Ha mérleget kéne vonnom, hogy állok, azt mondanám, az egyik szemem sír, a másik üveges. A negatívumok között elsősorban a különböző egészségügyi problémák (de leginkább megfázás) miatt kimaradt edzéseket említeném, ezenkívül az apróbb-nagyobb izom- és ízületi fájdalmakat (meg a hátfájásomat, de erről majd később), valamint hogy továbbra sem bírom élvezni a délelőtti futásokat, és rögtön megérzem a teljesítményemen, ha egy-két edzésnap kimarad. Másrészről azzal büszkélkedhetek, hogy négy héttel az edzésprogram vége előtt már 8,34 km-t is sikerült egy szuszra abszolválnom (igaz, időnként gyalogolva), ill. hogy volt már olyan futás, amit élveztem is, úgy egészében. Arról nem beszélve, hogy majdnem annyiszor győztem le önmagamat, mint egyszemélyes sakkban. A hatodik hétnek azonban baljós előjelekkel "futottam neki" (he-he): másfél heti betegséggel és egy nagyon csúnya hátfájással a "hátam mögött" (he-he-he).
6/1. Szerda (Terv: 4x11 perc futás, közte 3x2 perc sétával - össztáv: kb. 7480 m)
Szóval, a hátam. A vasárnap délelőtti futás nemcsak azért volt kellemetlen, mert délelőtt zajlott, továbbá betegségből épphogy (sem) kilábalva küzdöttem a kilométerekkel és a megroggyant állóképességemmel, hanem mert a vége felé elkezdett fájdogálni az addig észrevétlen derekam. Tudvalévő, hogy kamaszkorom óta küszködöm a hátammal, amit valószínűleg a zabolátlanul végzett csinkázásnak (ahogy nálunk a kondizást nevezik) köszönhettem. De mivel az ortopéd orvos, akit felkerestem a derékfájásommal - miután összehajtogatott belőlem néhány origami figurát a rendelőjében - azt a szakvéleményt találta megállapítani, hogy "örüljek, hogy ennyire hajlékony vagyok", nem firtattam tovább a dolgot, és elfogadtam, hogy így fogom leélni az életemet. A nyolcvanas évek végén jártunk, na.
Ami délelőtt még csak fájdogált, délutánra már húzott, estére meg beállt, mint a faék. Hétfőn bizony úgy jártam-keltem a munkahelyemen, mint az egyhetes lovastúráról épp hazaérkezett bádogember: enyhén széttartott lábakkal, feszes háttal, egész törzzsel fordulva közlekedtem. Tartottam tőle, hogy porckorongsérvem van, de mivel az aloe verás melegítő krémtől nem rosszabbodott a helyzet, hanem (minden használat után) néhány órára javult, legalább e tekintetben megnyugodhattam. Kedden úgy éreztem, már vagyok olyan állapotban, hogy elmehessek kosarazni is, "Tesztnek jó lesz." - gondoltam. Tesztnek jó volt, a csapattársaimnak kevésbé, mert a Tin Man feeling megmaradt, kábé így tengtem-lengtem a pályán:
Szerdán délután - a folyamatos kenegetésnek hála - már fel tudtam ülni az asztalra tanítás közben, ami az Álmoskönyv szerint mindig jó jel, és mivel az óra végén le is bírtam kászálódni róla, gondoltam, akkor akár futni is elmehetek. Egy kis aloe verás kence, réteges öltözet, flaska, törülköző, zsepi, teló, füles - és már készen is álltam a megmérettetésre.
A penzum végre közelített ahhoz, amire vágytam, mind távban, mind a futott percek (sok) és ismétlések (kevés) arányában, de ezúttal ez foglalkoztatott legkevésbé. Az sokkal jobban érdekelt, hogy fog reagálni a hátam a terhelésre. Az előző napi kosarazás során inkább a játékban zavart, mintsem a futásban, így reménykedtem, hogy nem lesz gond. Négyszer tizenegy perc volt betervezve, és az első etapon, amíg be nem melegedtem, bizony éreztem a keresztcsontom környékét. De aztán elértem az üzemi hőmérsékletet, és fokozatosan gyengülni kezdett a tompa fájdalom. Cserébe viszont a második szakaszon beköszönt a hál' Istennek rég nem látott ismerős: a szúrás a lengőbordám alatt. Innentől kezdve fütyültem a hátamra, sípolt a tüdőm, azzal kellett foglalkoznom.
Miután a futásnaplóm egyik lelkes olvasója rám szólt, hogy túl sok benne a szám, inkább befogom a szám, és nem fogok untatni senkit a száraz részletekkel (a mellékelt képekről általában úgyis leolvashatók a lényegesebb információk), inkább arra összpontosítok a továbbiakban, hogy miként éltem meg a futást. Szóval nyilalló hát, egyheti betegség ide, szúró lélegzet, csípős esti levegő oda, viszonylag jól bírtam tartani a tempót: a tiszta kilométereken (amikor nem sétáltam bele) 5:59-et (1.), 6:11-et (3.) 6:17-et (5.), 6: 24-et (7.), 6:21-et (8.) és 6:25-öt (9.) futottam, ami lassuló tendenciát mutat ugyan, de nagyjából fél percen belül maradtam, amivel meg voltam elégedve. Főleg, hogy az utolsó résztávon már úgy futottam, mint a gép, és a 11 perces jelzést figyelmen kívül hagyva csak nyomtam tovább, és meg sem álltam egészen 8,34 km-ig, azaz 7 körig a tüskésréti rekortánon (amiből az utolsó kettőt (2,4 km) belesátálás nélkül, egyben tudtam le).
6/2. Péntek (Terv: 4x10 perc futás, közte 3x3 perc sétával - össztáv: kb. 6800 m)
Pénteken meglehetősen sűrű volt a programom. Napközben szinte végig megbeszéltem (és a "szünetekben" próbáltam dolgozni), meló után összeszedtem a családot, aztán elrohantam a bankba ügyintézni, így nagyjából annyi időre jutottam haza, hogy átöltözzek, és máris fordulhattam vissza. A fiúk a Kutatók éjszakája különböző programjait mentek megnézni, én pedig nagyszerűen kiszámoltam, hogy még pont bele fog férni egy gyors bevásárlás futás előtt, és még Zozó fiamat is ki tudom tenni a Bölcsészettudományi Kar előtt. Hát, nem fért bele. Tisztában voltam ugyan vele, hogy este hatra beszéltem meg randevút az egyik volt kollégámmal a Fordanba, egy jó kis biliárdozásra, de úgy véltem, bele tudom szuszakolni a napi penzumot. Én balga!
Nyilván péntek délután megy a leggyorsabban a vásárlás, nem is csoda, hogy negyed öt volt, mire Zozótól "megszabadulva" Tüskésrét felé vettem az irányt. Útközben vadul számolgattam, hogy hat órától visszafelé számolva mikor kell elindulnom otthonról, zuhanyoznom, hazaérnem, nyújtanom, befejeznem a futást, futnom, melegítenem, kiérnem a pályára, de akárhogy osztottam-szoroztam, mindig az jött ki, hogy bizony akkor is késő lenne, ha már futnék. Összességében alig több, mint fél órám maradt hazaindulásig, és még oda se értem. Nem tudtam jobbat kispekulálni, mint futni egy ötkilométerest. De akkor egyben! És harminc percen belül!
Életem egyik leggyorsabb melegítése után (ennél talán csak egyszer volt rövidebb, akkor nem melegítettem) vettem egy nagy levegőt, és uccu neki! Verőfényes napsütés volt, enyhe széllel, mely nagyjából hosszanti irányban fújt az elnagyolt "O" betűt formázó pályán át. Ez a légáramlat a 200-as és 800-as jelzőtábla közt halvány fuvallatnak érzett, a 800-as és 200-as között viszont orkánnak. Meg is küzdöttem vele rendesen. Meg a többi zavaró tényezővel. Egy: délután fél öt volt, nem ettem négy órája, és a nagy rohangászásban feldolgoztam már az ebédemet (legalábbis úgy éreztem). Kettő: a kapkodás miatt nem voltam rendesen se fizikailag bemelegedve se lelkileg ráhangoldódva (három) a futásra. Négy: délután volt, azaz a rekortán tele volt - elsősorban kisgyerekes családokkal, kutyát sétáltató nyugdíjasokkal, de néhány futó is akadt.
De mindegy, nem a külső körülményekkel kell foglalkozni, hanem önmagunkkal (hogy coelhói magasságokba emelkedjek), s ennek igyekeztem eleget is tenni. Az első kilométeren olyasmi történt, ami már régen nem: annyira elfáradtam a végére, hogy suttyomban körbepislogtam, azt latolgatva, hányan láthatták, hogy csak most kezdtem futni, és mennyire lenne ciki, ha én most kiszállnék. De futottam tovább. A második kilométerre is velem maradt hű társamként az enerváltságom, és csak nem akart tágítani mellőlem. Talán az egyetlen örömem az volt, hogy sikerült majdnem pontosan hat percre (6:04) belőnöm. Mert futottam tovább. A harmadikon mintha végig ellenszélben futottam volna, legalábbis így éreztem (és ez egyébként nem is volt teljesen érzéki csalódás, merthogy pont úgy jött ki a kör), és be is lassultam rendesen (6:12). Mégis - minden mindegy alapon - futottam tovább. A negyediken már tényleg ganz egálnak tűnt minden, talán ezért lett hátszélben is pont 6:12-es a kilométer. És futottam tovább. Az ötödiken aztán hirtelen észbe kaptam, hogy hogyan lesz ebből így 30 perc alatti idő?! Úgyhogy elkezdtem (jóval) gyorsabban szedni a lábaim, mert hittem benne, hogy képes leszek bírni az iramot a végéig. Mit bírtam, még fokozni is képes voltam, miután az utolsó 200 méterhez közeledve láttam, hogy alig fél perc van vissza a 30 percből! A legvégén már úgy loholtam, mint a hazafelé igyekvő egyetemisták a 30-as busz után, és meg is lett az eredménye: 29:58-nál süvítettem át az ötödik kilométeren! Mission accomplished.
6/3. Vasárnap (Terv: 5x9 perc futás, közte 4x2 perc sétával - össztáv: kb. 7650 m)
Reggel ránéztem a naptárra, és nyeltem egyet. Elfogytak a szeptemberi napok, lapot kellett fordítanom. "Uram, Atyám! Már csak három hét?! Ja, nem, még négy. Ennyi van hátra a felkészülésből." - gondoltam végig magamban, és kicsit megnyugodtam. "Mert az majdnem egy hónap! Még van idő és mód fejlődni. Szükségem is van rá. Az igaz ugyan, hogy ha fegyvert szorítanának a homlokomhoz, nagy valószínűséggel abszolválni tudnám a 10 km-t (és ezt a 8 km-es futásaim végén érzettekre alapozom), de méltóság az kevés lenne benne. Nem feltétlenül az a cél, hogy egyben lefussam a távot a versenyen, még talán az sem, hogy a valaha volt legjobb időmmel - nehéz megfogalmazni, inkább az, hogy a körülményekhez (idegen terep, tömeg, versenyhelyzet, stb.) képest "rendben legyen"." - merengtem.
Ha vasárnapi futás, akkor délelőtt, ha délelőtt, akkor lassú bootolás. Bár ezúttal nem ébredtem fel teljesen, de hét óra környékétől kezdve már foglalkoztatott a rám váró feladat. Nyolckor aztán kikászálódtam az ágyikómból, megreggeliztem, kicsit tettem-vettem otthon, majd elindultam Tüskésrétre. Kicsit még szundikáló sejtjeimet felébresztendő, jó alaposan bemelegítettem, aztán besoroltam első arra haladó csinosabb fenék után. De hiába az első kör, a fenék tulajdonosa így is gyorsabb tempót diktált nálamnál, így szép lassan lemaradtam, egyedül, a gondolataimmal. Az első másfél kilométer, ha nem is esett különösebben jól, de nem is szívta el az energiámat. Alig izzadtam bele. Mivel szeretem a kerek és/vagy jól megjegyezhető számokat, nem álltam meg a telefonom jelzésére, hanem elfutottam a következő 200-as tábláig (ami valójában a 600-as számot viselte), sétáltam egy táblahosszat, aztán jöhetett a második kilencperces.
Annyira menetrendszerűen tört rám a fáradtság a harmadik kilométeren, hogy már én is untam, de összeszorított foggal futottam tovább. Érdekes módon, ahhoz képest, hogy úgy éreztem, nem haladok, 6:06 alatt teljesítettem. Ezen ellelkendeztem egy darabig, és a következő sétaszüneten már éreztem, hogy túl vagyok a nehezén. A harmadik és negyedik kilencperces szinte beleolvadt a gyönyörű őszi tájba, a futás impressziójává mosódva, miközben e sorok írója monoton, konokon kocogott tovább. Révedezésemből aztán arra eszméltem, hogy túl vagyok a hetedik kilométeren, és még vissza van egy séta és az utolsó etap. S ekkor merész terv fogalmazódott meg bennem. Nem szúrt a tüdőm, nem fájt különösebben a forgóm (a derekam pedig egyáltalán nem), és már fáradtnak sem éreztem magam. Nem kapkodtam levegőért, futottam, mert futópályán voltam. Ezen az alapon akár abba se kéne hagynom! Kiszámoltam, hogy az utolsó kilencpercesnek valahol a 400-as tábla környékén kéne lejárnia, de mivel nem szeretek kört félbehagyni, be kéne fejezni. De az lenne a nyolcadik kör, ami már 9,6 km. És ha már addig eljutok, nehogy már megálljak 400 méterrel a 10 km előtt! Nem sokáig rágódtam rajta, úgy döntöttem, futok még három kilométert, megállás nélkül.
Két hónappal ezelőtt még azt se nagyon tudtam volna elképzelni magamról, hogy három kilométert lefussak, nemhogy megállás nélkül, most meg akkor "álltam neki", amikor már annyi ideje szaladoztam a rekortánon, hogy körülöttem lecserélődtek a futók. De miért is ne?! Lehet, hogy a felszabaduló endorfin tette, de úgy éreztem, simán menni fog. És tulajdonképpen így is lett. Ha nem is észveszejtő, de egyenletes tempóban teljesítettem az utolsó három kilométert, úgy, hogy a kilencediken és a tizediken másodpercre azonos időt (6:37) futottam. A kilencediknél már a levegőbe bokszoltam (az épp ott bámészkodó, bluetoothos füllhallgatón láthatóan valami zenét hallgató nyugdíjas nagy ijedségére), de az örömömet igazán akkor engedtem szabadjára, amikor a géphang elrebegte a bűvös tízest. Meg is álltam abban a szent pillanatban!
Most már TUDOM, hogy képes vagyok teljesíteni a tíz kilométeres távot, és a velencei maximális szintidőn (1 óra 45 perc) jócskán belül (1 óra 6 perc), ami nem azt jelenti, hogy innentől kezdve a babérjaimon fogok ülni, vagy elveszítem a motivációmat. Nagyon jó érzés, kifejezetten megnyugtató, de tudok még kihívást találni bőven. Jövő héttől kezdve egyre alacsonyabb ismétlésszámok következnek (értelemszerűen hosszabbodó résztávokkal), lehet egy kicsit gyorsulni, jobb kilométereket, köridőket futni, a levegő is folyamatosan hűlni fog, szóval lesz még mivel megküzdenem. De leginkább saját magammal, a legkeményebb ellenféllel.
| << Az előző hét eseményei | A következő hét eseményei >> |
