Lejátszotta idei utolsó mérkőzését a MiZo Pécs 2010 csapata. A majd’ negyven pontos különbség nagyjából jelzi a találkozó sportértékét, ezért az este inkább két sportolónő bemutatkozása miatt marad emlékezetes.
Turóczi Nikolett ugyan már játszott egy találkozón a Pécs színeiben, de a Lauber közönsége előtt most debütált. Nem is rosszul. A 189 cm magas, klasszikus erőcsatár hasznosan töltötte az időt a pályán: tizenkilenc játékperce alatt dobott kilenc pontot (mind a négy mezőnykísérlete sikeres volt, s kettőből egy büntetőt juttatott a helyére – ez utóbbit érdekes technikával), leszedett nyolc lepattanót (köztük két támadót), volt három labdalopása és kiharcolt öt faultot (úgy, hogy maga egyet sem ütött be). A száraz tényektől eltekintve is jó benyomást nyújtott, minden különösebb sallang nélkül végezte a dolgát, a rábízott feladatokat korrektül végrehajtotta, voltak ügyes megoldásai az ellenfél palánkja alatt, és jól mozgott a zónában és a lepattanóharc során is. A csapatjátékból viszonylag kevéssé tudta kivenni a részét, de –figyelembe véve, hogy meglehetősen rövid ideje készül a többiekkel – ezen nem kell túlságosan csodálkozni. Úgy tűnik, a bajnokságban minden további nélkül lehet rá számítani első csereként négyes poszton, meglátjuk, fel tudja-e venni az Euroliga keményebb, pörgősebb játékritmusát, és tudja-e ugyanezt hozni jóval méretesebb ellenfelekkel szemben is. Ha igen, nem akármilyen karácsonyi ajándék hullott az edzői stáb ölébe.
A másik oldalon is történt egy bemutatkozás, amelynek viszont meglehetősen nagy volt a pikantériája az elmúlt hetek (hónapok) eseményeinek tükrében. A nem túl szép számú és egyáltalán nem hangos pécsi publikum nagy tapssal fogadta Somogyi Andreát, aki a szezon kezdetén még a baranyai gárda keretét erősítette, azonban gyenge teljesítménye miatt előbb kimaradt a keretből, majd szerződése felbontása után aláírt jelenlegi kenyéradójához, a Vasas-Csatához. A helyiek érezhetően legalább annyira szurkoltak a szimpatikus játékosnak, mint a sajátjaiknak, ő azonban láthatóan nem tudott túllépni a faramuci helyzet okozta feszültségén, és a pályán töltött harminc perce alatt elég gyenge produkcióval tudott csak előrukkolni. Hét pontja, hat lepattanója és két asszisztja még önmagában nem is tűnhet rossz teljesítménynek, de ha azt vesszük, hogy a harmincadik percig nulla pontnál (nyolc rossz mezőnykísérlettel) és három labdaeladásnál tartott, és a rajta játszók gyakorlatilag akkor dobtak pontot, amikor akartak, egyáltalán nem túlzó a korábbi megállapítás.
Érdekes az e két játékos le- és eligazolása közti összefüggés, és annak háttere. Nyilván nem ezért, mert Turóczi felvette Somogyi hátrahagyott tízes mezét, sokkal inkább amiatt, hogy a válogatott bedobó távozása teremt(h)ette meg az anyagi fedezetét az edzői team által többször emlegetett csapatszerkezeti „lyuk” betöltésének. De lehet, hogy nem akármilyen áron.
A kérdést meg lehet közelíteni érzelmi és racionális szempontok alapján is. Értelemszerű, hogy a játékosokra szinte családtagként tekintő szurkolók nehezen emésztették meg, hogy egyik kedvencüket úgy rakták ki a csapatból sec-perc alatt, hogy szinte még pislogni se volt ideje, nemhogy bizonyítani. Sokan nem értették (és nem értik mind a mai napig), hogy miként lehet az, hogy ugyanaz az edző az egyik hónapban még bízik a játékosban (és elviszi az Universiadéra), a következőben pedig azt mondja, nincs helye a csapatban. Nem véletlen, hogy a mérkőzésen a második leghangosabb nézőtéri reakció az ex-pécsi első sikeres dobáskíserlete után következett be. (A pálmát – ezúttal is – a sporik vitték el az egyik – sorrendben sokadik – hajmeresztő ítéletükkel.)
Másrészről azonban Somogyi eltávolítása ugyan nem túl elegáns, de racionális lépésnek tűnt – sportszakmai megfontolások alapján. Talán sokan emlékeznek még rá, hogy amikor a csapathoz érkezett, szakmai berkekben az a vélemény hangzott el róla, hogy „ügyes ez a lány, vajból van a csuklója is, kár, hogy senki nem vette eddig a fáradságot, hogy megtanítsa kosarazni”. A Pécsre kerülése után belefektetett munka már kezdett legalább nyomaiban megtérülni, de a kora tavasszal bekövetkező lábtörése után visszatérő Somogyi Andreára rá se lehetett ismerni: meghízott, lelassult, ritmusát és önbizalmát vesztette. A nyári nemzetközi tornákon (és az azokra való felkészülés során) mindkétszer szó nélkül beállt a vele azonos poszton szereplő győri Vida Anna mögé, és az Universiadén megmaradt a másodhegedűs szerepében, az EB-n pedig ott sem, mert a keretszűkítéskor kimaradt a csapatból. Mindezek után talán kevéssé meglepő, ha nem önbizalommal telve vágott neki a hármas poszt játékperceiért folyó kiélezett harcnak klubjában. Az akkor még meg sem érkező Mazzante „alapból” előtte volt, mint ahogy a válogatott kezdő bedobója, Bujdosó Nóra is, így valójában a harmadik helyért küzdött a nem túl ponterős, viszont annál keményebb védőjátékos, fiatal Sarok Nikolettel. Mivel – ahogy a mondás tartja – jó támadójátékkal mérkőzéseket, jó védekezéssel pedig bajnokságot lehet nyerni, Somogyi ebben a vetélkedésben is alulmaradt, és meg kellett elégedjen a megalázó negyedik hellyel. A szakvezetőknél pedig éppen az verte ki a biztosítékot, hogy októberre végérvényesen kiderült, hogy ezt el is fogadta.
Itt jön képbe a klubvezetés. Merthogy ők pedig úgy gondolták, hogy ugyan minek terheljék már az amúgy is szűkös büdzsét egy „válogatott szintű” fizetéssel, ha az, aki felveszi, csak elvétve kerül pályára. Ráadásul, miközben a bedobók közt túlkínálat van (igaz, ebben a szezonban inkább darabszámban, mintsem teljesítményben), négyes poszton igencsak elkélne egy rutinos, lehetőség szerint magyar erőcsatár, akivel tehermentesíteni lehetne a folyamatosan serüléssel küszködő Vajda Annát. Gondolom, tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy Turóczi – miután nem sikerült külföldre szerződnie – csapat nélkül edz, így kézenfekvőnek tűnt a csere.
Ami az egészben kevéssé világos, hogy akkor vajon miért írtak alá Somogyival még áprilisban kétéves szerződést, miközben bevett gyakorlat, hogy hosszú távú kontraktust többnyire (hazai) alapjátékosokkal és szupertehetséges fiatalokkal szoktak kötni, légiósokkal és kiegészítő emberekkel inkább rövidebb időtartamra (egy évre) szerződnek. (Mellesleg e helyütt el lehetne gondolkodni azon is, hogy a keretbe szintén alig bekerülő, kiemelkedő tehetségnek kis túlzással sem említhető Ruják Nóra papíron még négy (!) évig a klub játékosa marad, Sarok Nikolett pedig háromig). Értem én, hogy tavasszal még egyáltalán nem lehetett tudni, hogy Kelly Mazzante újabb egy évre visszatér-e, valamint hogy Bujdosó Nórát sikerül-e hazacsábítani, és kellett egy „biztos pont” bedobó posztra, de a klubhoz láncolni egy olyan játékost, aki már akkor sem bírta az edzők maradéktalan bizalmát, mindenképpen rossz befektetésnek tűnt. Nemcsak sportszakmai, gazdasági megfontolások alapján is.
Vissza is ütött rendesen, mert a hibás, elhamarkodott döntését „belátó” klubvezetésnek sikerült ugyan kipaterolnia a felesleges ballaszttá váló játékost, és helyette megszerezni az egyetlen elérhető (és megfelelő szintű) magasembert a négyes poszton tátongó lyuk betöltésére (valószínűleg jóval olcsóbban). De Somogyi előbb nem volt hajlandó közös megegyezéssel távozni (vajon miért tette volna?), majd ő maga bontotta fel (szerződésszegés címén) élő kontraktusát, és amellett, hogy másik csapathoz távozott, jogi útra terelte az ügyet. Ha hinni lehet pletykáknak, tízmillió feletti összeget követel a klubtól elmaradt, ill. csúszó kifizetései okán, így könnyen megeshet, hogy – ha elmarasztalják – a klub e jól sikerültnek tűnő cserével többet veszít a réven, mint amennyit nyer a vámon.
