„Az akarat és szív diadala”, „A hatodik ember szerepét betöltő közönség belehajszolta a győzelembe a csapatot”, „Megmutatták, mit számít az Euroliga-rutin”. Ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel lehetne teletűzdelni a lapokat a pécsi kosaras lányok péntek esti továbbjutása után. Teljes joggal. Ugyanakkor érdemes kicsit a közhelyek mögé nézni, hogy valójában hogyan is születhetett meg ez a kevesek által várt bravúr.
A tények
Nem a MiZo Pécs 2010 csapata mellett szóltak. Rájátszásbeli ellenfele, az Umana Reyer Venezia a csoportkörben első hét mérkőzését megnyerte, az Euroliga olyan nagyjainak skalpját begyűjtve, mint a Brno vagy a CSZKA Moszkva, de akár említhetnénk az erős középmezőnybe tartozó Sopront és a Rigát is. A velencei klub kilenc játékost rotált nagyjából azonos játékidővel, és bő keretét kihasználva remekül játszotta gyors játékát, manapság divatos szóval élve: az up-tempót. Ebbe a rendkívül egységes, csapatszinten is kitűnően együttműködő társaságba hoztak még egy extraklasszist a rájátszásra, a dobógép Carsont, aki Vajda Anna mögött a második legponterősebb játékosa volt az Euroliga alapszakaszának. A Pécs ehhez képest meglehetősen nyögvenyelős két szezon után próbált új csapatot építeni, új edzőkkel, új légiósokkal, akik közül Nicole Ohlde csak pár hete érkezett. Tudható volt hát, hogy a párharc nem lesz sétagalopp.
A nyerő taktika
Mégpedig szó szerint. Az első összecsapás előtt sokakban felmerülhetett a kérdés, vajon hogyan lehet megverni egy sok cserével, gyorsan játszó, képzett válogatottakkal teletűzdelt csapatot. A Pécs vezetői stábjának sikerült erre megtalálnia a választ. Némileg talán meglepő húzást alkalmaztak: igyekeztek még jobban felgyorsítani a játékot. A Velence egyik legveszélyesebb játékosa, Vanessa Hayden-Johnson ugyanis egyben a csapat játékának egyik gyenge pontja is: erőteljes fizikumú lévén annyira azért nem ízlik neki a fel-alá rohangálás. Fűzy Ákosék úgy vélték, a valamivel magasabb, viszont jóval gyorsabb és könnyebb Ohlde nemcsak hogy ráver majd egy-két métert WNBA-beli csapattársára a védekezésből támadásba átmenetkor, de azt a mérkőzés egészét tekintve is jobban bírja majd. Számításuk maximálisan bevált: ezt nemcsak az újonnan szerzett amerikai légiósnak az odavágó első félidejében elért tizennégy pontja mutatta, hanem Hayden utolsó negyedbeli arckifejezése (és teljesítménye) is. Ehhez járult még a MiZo hagyományosan borzasztóan kellemetlen stílusú védekezése, melynek lényege a végtelenül szoros, határozott, folyamatosan a faulthatáron mozgó, ugyanakkor finomra hangolt defenzív játék. A jelenleg futó szezonban debütáló edzőpáros ezt még két elemmel megtoldotta, majd csiszolta tökéletesre az ősz során: a tolódásos védekezést (zanzásítva a labdás játékos oldalvonal felé terelését és a passzsávok szűkítését jelenti), valamint egyfajta kitolt zónát. Ez utóbbi azzal a veszéllyel jár, hogy a centerbe bejátszott labda egy-az-egyben találhatja az ellenfél középjátékosát védőjével (rossz ómen!), másrészt a külső sornak méterekkel többet kell oldalirányban megtennie, hogy tökéletesre zárhassa a reteszt, s ne kapja számolatlanul a triplákat gyenge oldalról. Ahhoz, hogy működhessen, tökéletes (és gyors) össz- és lábmunka kell, valamint egy olyan center, aki képes megoldani a rá háruló hangsúlyosabb feladatot. Ennek a fajta védekezésnek (mint mindegyiknek) elsősorban az a feladata, hogy kitolja a támadót a komfortzónájából, ezáltal jelentősen csökkentse a dobáspontosságot. Hogy ez a Pécsnek milyen mértékben sikerült, abszolút mutatja, hogy az egész Euroligában messze a Pécs ellen dobják a legkevesebb hárompontos kosarat (a zóna elleni legbiztosabb fegyver), és azt is a legrosszabb százalékkal.
Az első felvonás (Felgördül a függöny)
A párharc rosszabbul nem is kezdődhetett volna Baranya gyöngye számára: az ellenfél több ponttal elhúzott, ráadásul Vajda Anna bokája kibicsaklott, miután véletlenül rálépett a mögötte álló Hayden lábfejére. A szerencsétlen – és súlyos – sérülés döntő fontosságúvá vált a meccs végkimenetele szempontjából, csak nem úgy, ahogy a velenceiek gondolták volna. Egy a sportban igen fontos szerepet játszó alapigazság lépett érvényre: a vezérét vesztett csapat az első sokkot olyan adrenalinfröccsé alakítja, mellyel kettőzött erővel képes harcolni. Mire a titokban markukat dörzsölő hazai szurkolók magukhoz tértek, a magyar együttes jelentős hátrányából jelentős előnyt kovácsolt. Ez meg is nyugtatta kissé a kedélyeket, és elkezdődhetett az ellenfél őrületbe kergetése. A Pécs elővette jól bevált zónáját, amit az olaszok képtelenek voltak áttörni. Mire megtalálták a védők fáradásából fakadó réseket, máris küszködhettek az Iványi egyetlen kézmozdulatára beinduló kőkemény emberfogással. Aztán megint zóna. És ez így ment egészen a mérkőzés végéig. A gyors váltások teljesen összezavarták a hazaiakat, akik csak extra kosarakkal (nem teljesen kidolgozott, ún. beeső dobásokkal, ill. védekezésbeli rövidzárlatokat követő gólokkal) tudták tartani a lépést. Taktikai szempontból egyértelműen jobbak voltak a vendégek, viszont az utolsó negyedben megmutatkozott a magas rotációból kieső ember (ha a – szintén sérülés miatt – el sem utazó Krnjicet is beszámítjuk, akkor kettő) hiánya, így a hazaiak át tudták venni a vezetést. Ekkor azonban új fejezet kezdődött a mérkőzésen: az idegek harca. Mivel egyik csapat sem tudta végérvényesen a maga javára fordítani az állást, hatványozott szerepe lett a végjáték különböző taktikai elemeinek: a letámadásnak, a labdák megtartásának, a támadóidő kihasználásának és a büntetőzésnek. Ebben pedig (megint csak) egyértelműen a Pécs volt a jobb. Kihasználták évtizednyi Euroliga-rutinjuk minden tapasztalatát, s a sok szoros csatát megélt veteránok magabiztosságával vezényelték le az utolsó perceket. Hiába volt az előny a Velencénél, a játékot – mint ahogy a mérkőzésen végig – a MiZo határozta meg. Jó csapatnak pedig szerencséje is van, így sikerült kiharcolni a győzelmet.
A második felvonás (Legördül a függöny)
Ami azért is ért nagyon sokat, mert a hazai pályán elért esetleges siker továbbjutást ért. Ezzel egyaránt tisztában volt mindkét fél, ezért az edzők minden bizonnyal sok órát töltöttek el azon töprengve, hogyan lehetne (különös kegyetlenséggel) kihuzigálni a másik méregfogait. Massimo Riga mesternek minden bizonnyal a magyar zóna feltörése okozhatta a legnagyobb fejtörést, a Fűzy-Djokic duónak pedig elsősorban azon főhetett a feje, hogy az egyszervolt csodát hogy ismételje meg Vajda Nusi nélkül. Nos, az edzői-lélektani varázslatot orvosi követte, ennek következtében a Pécs legeredményesebb játékosa nemhogy pályára léphetett, de egyenesen a kezdők között volt a feldobásnál. A velenceiek láthatólag megtanulták a leckét, és több (sikeres) új játékkal reagáltak a pécsi védekezésre, és igyekeztek kordában tartani a hazaiak rohanó játékát. Csakhogy a fizika törvényeit nehéz meghazudtolni, játszhat egy csapat akármit, ha centerük úgy követi párját visszafutásnál, mint prérifarkas a gyalogkakukkot. Ugyan a mérkőzés elején sikerült ismét elhúzniuk egy kicsit, azonban Mazzante triplája megadta startjelzést egy olyan pécsi rohamra, melynek eredményeképpen megnyugtató előnyt szerzett a Pécs, amit aztán nem is igen engedett ki a kezéből. S ha már az amerikai-olasz légiós szóba került, fókuszáljunk pár gondolat erejéig a MiZo tengerentúli kontingensére. Ohlde már említésre került első mérkőzésen mutatott hathatós védekezése és támadása okán, ezt a második mérkőzésen sikerült megismételnie, ráadásul biztos kezű büntetőzőnek bizonyult, aki a labdával is meglehetősen baráti viszonyt ápol. Brooke „Babyface” Queenan elévülhetetlen érdemeket szerzett az odavágót eldöntő büntetőivel, a visszavágón pedig könyörületet nem ismerő védekezésével hívta fel magára a figyelmet (valamint azzal, hogy nem dobálja el „ész nélkül” a labdákat – mindössze egyetlen dobást rontott). Mazzante pedig nem is annyira a szép triplájával és remekbeszabott betöréseivel tette hozzá a magáét a meccshez, hanem azzal, hogy hozzá fűződik az egyik legfontosabb taktikai húzás Fűzyék részéről. Az első mérkőzésen – ahol szintén elképesztően hasznos mezőnymunkát végzett – még zömmel Andradét fogta, aki nem a legponterősebb játékos, viszont rendkívül sokat mozog. Pécsett azonban a Velence dobógépére, Ballardinire állították, aki jobb szeret labdával mozogni. Ez nyerő lépésnek bizonyult a javából: Kelly áldásos tevékenységének köszönhetően az olasz válogatott ásza három ponttal zárta a mérkőzést (1/9-es mezőnymutatóval), egyetlen kosarát is akkor dobta, amikor már nem osztott nem szorzott semmit. A pécsi edzői stáb tarsolyában még ezen kívül is akadt olyan taktikai elem, ami őrületbe kergette a velenceieket. Mire megszokták volna a zóna-emberfogás váltogatását, újabb szörnyeteggel voltak kénytelenek szembesülni: az egész pályás letámadással. Amikor magasba lendült irányítónk két ökölbe szorított keze, a többiek varázsütésre megszállták az ellenfél térfelét, még a maradék szuszt is kipréselve belőlük. A vendégek hiába próbálkoztak bármivel, gondolájukat bizony elsüllyesztette a MiZo Pécs 2010 torpedónaszádja, lelkes (és nagyszámú) közönsége legnagyobb örömére.
A finálé (Visszataps)
A fehérbe borult lelátó népe megkapta, amiért jött: leamortizálta hangszálait, vörösre tapsolta tenyerét, összeölelkezett legalább három ismeretlen-ismerőssel, és harminc centivel a föld felett lebeghetett haza nagy boldogan. Mert nyert a csapata. De nem csak egyszerűen nyert, mert győzni sokféleképpen lehet. Az Umana Reyer Venezia felett aratott győzelem nem a nyögvenyelős, nem is a szerencsés kategóriába tartozik, hanem a megérdemelt, taktikus, dávidiak sorába. A látottak alapján pénteken nagyon sokan azt a következtetés vonhatták le, hogy újra sokra hivatott, nagy csapata van a MiZo Pécs 2010-nek, s az elmúlt két szezon böjtje után megint a bőség esztendei következhetnek.
Keretes írás:
Amikor fél hatkor a csarnokhoz érve alig találtam parkolóhelyet, már sejtettem, leszünk páran. Amikor nem tudtam a megszokott helyemre ülni a küzdőtéren, mert valami divatok éppen a bérletüket lobogtatva hajtottak el két (másik) odapofátlankodót, akkor már tudtam. (Minden hazai meccsen kint vagyok, szinte mindig ugyanott ülök, a helyek jogos tulajdonosait eddig egyszer se láttam - remélem, ez így is marad, így továbbra is egy sorral előbbre ülve élvezhetem a lányok játékát.)
Amikor Kond Árpi mesélte, hogy a tegnapi edzésen látta Nusit játszani, sejtettem, hogy nem lesz egyszerű pihenésre késztetni. Amikor megláttam, hogy támaszt ki, rugaszkodik el melegítés közben, már tudtam, hogy a kezdőben szerepel majd. (Egy-két dobásán, mozdulatán azért nagyon látszott, hogy nincsenek rendben a "virgácsai", de azért csak összekapart valahogy 17 pontocskát.)
Amikor a félidőben megnéztem a statisztikákat, sejtettem, hogy az olaszok a második félidőben már nem dobják majd a triplát 45 százalékkal, és azt is, hogy Ballardini nem fogja nulla ponttal befejezni a mérkőzést. Amikor az utolsó negyedben - 20%-os vendég triplamutatónál - Simona bedobta első pontjait, tapsoltam (magamnak is), de tudtam, hogy sokra már nem megy vele.
Amikor a mérkőzés vége előtt Ohlde hát mögötti keresztátvetéssel kezdett hozzá a betöréshez, felsejlett előttem Brooke flegmatikus nyugalma az odavágóról. Amikor a lefújás után Kelly fültől fülig vigyorral az arcán leugrotta a pandamacit, nehéz lett volna nem tudnom, hogy a három amcsi légiósunk mentalitása merőben megcáfolja a tengerentúliak hozzáállásáról kialakított sztereotípiákat.
Amikor elindultam a csarnokba, sejtettem, hogy különleges estében lesz részem. Most már tudom.
KÖSZÖNÖM NEKTEK, LÁNYOK! Mestermunka volt!
ui.: A hősnők megérdemelnek egy név szerinti felsorolást:
