Alaszkában születtél. Hogyhogy nem télisportot választottál?
Amikor fiatalabb voltam, nagyon sok sportágat kipróbáltam, télisportokat is, de leginkább a foci állt hozzám legközelebb. Csatárt játszottam, és nagyon szerettem volna profi szinten űzni, de az edzőm eltanácsolt, mondván, hogy túl lassú vagyok. Ezért fordultam egyéb labdajátékokhoz, a középiskolában röplabdáztam és kosaraztam. Ez utóbbiban pedig nagyobb lehetőségek kínálkoztak a környékünkön, így lett végül ez az első számú sportágam, mert sport nélkül nem bírtam meglenni. Mindig mozgékony gyerek voltam, és a szüleim tudatosan ösztökéltek a rendszeres testedzésre, és a kosarazással szerencsém volt, mert nagyszerű edzőim voltak, és sok olyan emberrel találkoztam, aki komoly hatást gyakorolt rám, s akiknek nem tudok elég hálás lenni mind a mai napig.
Mikor döntöttél úgy, hogy profi kosarassá akarsz válni?
Ez a kérdés igazából nem dőlt el egészen az egyetemi éveimig, ahová eredetileg azért iratkoztam be, hogy egyszer majd orvos lehessek. Biológia szakon diplomáztam, és azt gondoltam, a suli után szögre akasztom majd a csukát, és az orvosin folytatom tanulmányaimat. Aztán másodévben nagyon csúnyán megsérült a bokám, olyannyira, hogy kétszer is meg kellett műteni, és az egész évet kihagytam emiatt. Ezalatt egészen új értelmet nyert számomra a kosárlabda, mert arra voltam kárhoztatva, hogy csak külső szemlélőként figyeljem a játékot, így viszont alámerültem e sportág mélységeibe, és egy idő után teljesen más szemmel kezdtem nézni ezt a fantasztikus sportot. Egészen addig éreztem, abban az évben viszont sok tekintetben megértettem, miről is szól az egész. Akkoriban vált világossá például, hogy hogyan épül fel a játék, egy-egy támadás, és ezen ismeretek birtokában én magam is jobb játékossá váltam (annak ellenére, hogy nem edzettem), mert pontosabban tudtam, hogy mikor hová kell mozdulnom. Azt, hogy viszonylag sok labdát szerzek szintén e megfigyeléseknek köszönhetem, mert néha két-három passzt előre meg tudok jósolni, és így könnyebb helyezkednem. Az edzőm is mindig azt mondta, hogy ha profivá akarok válni, mindig már azelőtt kell tudnom, mi fog történni, mielőtt megtörténne. Szót fogadtam, és így vált a kosárlabda egy jó szórakozásból szenvedéllyé, hivatássá számomra.
Milyen az élet Eagle Riverben?
Meglehetősen kedélyes, egy kicsit nagyobb város, mint azt a legtöbben gondolnák, harmincezer lakosa van, és Anchorage vonzáskörzetében található, ami Alaszka legnagyobb városa. A helyiek szeretnek sok időt a szabadban tölteni, és meglehetősen sokat sportolnak is, mert sok egyebet amúgy se nagyon lehet ott csinálni…
Nekünk, magyaroknak meglehetősen sztereotipikus képünk van Alaszkáról, és valószínűleg azt is főként a korábban nagy népszerűséggel sugárzott Miért éppen Alaszka? című sorozatból merítettük. Mennyire releváns az ottani kép ahhoz képest, amilyennek te ismered?
Nem nagyon néztem, de azért ismerem a sorozatot. Azt kell mondjam, hogy vannak olyan területek, ahol könnyen találkozhatnánk hasonló figurákkal, de figyelembe kell venni, hogy Alaszka óriási, így biztosan nem lehet általánosítani, hogy mindenki olyan lenne. Az viszont biztos, hogy a többségünk rendkívül kötődik a természethez.
Térjünk vissza a kosárlabdához: az középiskolai és egyetemi éveid alatt szembetűnően sok díjban, elismerésben részesültél. Melyikre vagy a legbüszkébb?
Azt hiszem, a Lowe’s Senior ClASS díjra. Ez egy meglehetősen komoly elismerés, mert nemcsak a sportban elért eredményeket veszik figyelembe az odaítélésekor, hanem azt is, hogy az illető mennyit áldoz saját közössége számára, és hogy teljesít az iskolában.
Harmadik kiválasztott voltál a 2010-es WNBA drafton, a Minnesota Lynx mégis rögtön elcserélt a Connecticut Sunnal. Nem látsz ebben egy kis ellentmondást?
Azt hiszem, értem a kérdés lényegét. Nos, az volt a helyzet, ez mindkét klub részéről szimpla stratégiai húzás volt. A Lynxnek jó draftpozíciója volt, viszont egy olyan játékossal szerették volna kiegészíteni a keretüket, aki csak jövőre fejezi majd be az egyetemet, ezért felvették a kapcsolatot egy olyan klubbal, amelyiknek jövőre lesz első körös draftjoga, és lyukas volt az a posztja, ahol én játszom. Tudni kell, hogy a WNBA-ben minden egyes csapatnál kifejezetten posztra igazolnak, vagyis nem egyszerűen összevásárolják a jó játékosokat, hanem tudatos csapatépítés folyik. A Sun pont hozzám hasonló stílusú játékost keresett, ezért adtak értem cserébe egy jó pozíciót a jövő évi játékosbörzén.
A bajnokságban a mérkőzések többségében kezdő voltál, s átlagban 20 percet töltöttél a pályán. Meg vagy elégedve az újonc éveddel?
Igen. Ez volt a tanulóévem. Alapos alkalmam nyílt betekintést nyerni a WNBA világába, meg kellett keresnem a helyem a csapaton belül és a pályán is. Zöldfülűként nagyon sok olyan taktikai feladatot kellett elvégeznem, amit a hasonszőrűekre szoktak ráaggatni arrafelé. Nekem jutott a piszkos munka védekezésben és támadásban is: én fárasztottam az ellenfél legjobb játékosát, adogattam a blokkokat, hogy szabad teret nyissak a társaimnak és hasonlókat. Eltartott egy darabig, mire beletanultam. Tisztában voltam vele, hogy ezeket meg kell tennem, hogy a csapatomat segítsem, ráadásul még hozzá kellett csapnom azokat az elemeket, amik miatt harmadik kiválasztott lettem a börzén, vagyis dobtam, pattanóztam, harcoltam.
Úgy látszik, elég eredményesen ügyködtél a pályán, hiszen a szezon végén beválasztottak az újoncok kezdőötösébe (All-Rookie Team).
Valóban, és nagyon örültem ennek a díjnak is, mert sok tehetséges játékos pályázott erre a posztra, s az hogy a kiválasztottak közé kerültem, jelzi, hogy volt látszatja az év közben befektetett munkának.
Rábukkantam egy érdekességre a statisztikai mutatóid közt: 48 triplakísérleted volt a szezon során. Eddig – az első három Euroliga találkozón – egy sem. Hogy lehet ez?
A Sunban hármas poszton játszottam, ezért. Egyébként életemben először játszottam magasbedobót, és sokszor maradtam üresen az alapvonal mellett, így jócskán nyílt alkalmam hárompontosokkal kísérletezni. Itt belső poszton játszom, ezért nem igazán kerülök ilyen pozícióba.
Ha már „itt” tartunk, hogy került képbe a Pécs?
Amikor az ügynökömmel arról beszélgettünk, hol szeretném eltölteni első európai évemet, arra kértem, mindenképpen olyan várost keressen, ahol otthon érezhetem magam, ahol van hová kimozdulni, hogy ne folyton a lakásomban gubbasszak. És természetesen cél volt az is, hogy a legerősebb európai megmérettetésben, az Euroligában is kipróbálhassam magam. Mondhatom, az ügynököm remek érzékkel választott, hiszen nagyszerűen érzem itt magam, tetszik a város, remekül kijövök a csapattársaimmal, s egyáltalán nincs honvágyam, amitől előtte nagyon tartottam.
Ismerted Allie-t, Kellyt vagy Nicole-t mielőtt Pécsre igazoltál, esetleg beszéltél velük arról, hogy mi vár rád Magyarországon?
Inkább tudtam, kik ők, mintsem ismertem volna bármelyiküket is. Amikor Nicole csapatával játszottunk, beszéltem vele egy kicsit, és ő azt mondta, kifejezetten szeret itt lenni. Allie-t pedig Facebookon keresztül faggattam az itteni körülményekről, hogy mire számítsak.
Most már itt vagy, van némi rálátásod a helyi viszonyokra. Mik a legnagyobb különbségek az európai és az amerikai kosárlabda közt?
A fizikalitásban van a legnagyobb differencia. Akárhányszor csak ballagok lefelé a pályáról meccs után, nincs olyan testrészem, ami ne sajogna. A WNBA-ben sem riadnak vissza a testi kontaktustól, de ez itt egészen más kávéház. Amerikában nagyobb hangsúlyt kap az egy-az-egy elleni játék, itt viszont sokkal szervezettebb, nagyobb hangsúlyt kapnak a taktikai elemek. Aztán… ja, igen! Nálunk is szurkolnak a nézők, de ami itt megy – a dobokkal, énekekkel és egyebekkel –, az teljesen más atmoszférát teremt.
Összevethető a WNBA az Euroligával?
Persze. Egyébként is nagyon sok amerikai játszik az itteni csapatokban, így sok a hasonlóság és az ismerős arc, név, de a játék a WNBA-ben annyira gyors, amiben érzésem szerint egyértelműen különbözik a két liga. Az viszont biztos, hogy mindkét helyen nagyon komoly versengés van a csapatok közt, sok az erős klub.
Ha szembekerülne egymással a Connecticut Sun a Pécs 2010-zel, ki győzne?
Hú, ez trükkös kérdés. A Sunnal nagyon jól kezdtük az idényt, aztán a végére valahogy kipukkadtunk. Ez a csapat viszont éppen ellenkező utat jár be: folyamatosan új dolgokat tanulunk és építünk be a játékunkba, és egyre erősebbek leszünk az idő haladtával. Úgyhogy az eredmény szerintem attól függne, hogy az évad melyik szakaszában találkozna a két csapat…
Milyen statisztikai mutatókkal lennél elégedett a szezon végén?
Nem tartozom azok közé a játékosok közé, akik folyton a lőlapjukat böngészik, mert szerintem a statisztikák gyakran nem mutatnak teljes képet arról, hogy is teljesít az ember valójában. Sok olyan elem van, ami nem jelenik meg a számok közt, pedig győzelem és vereség közt dönthet a pályán. Nem számolják, hány jó ütempasszt ad valaki, vagy hányszor állít meg egy lerohanást jó helyezkedéssel, hány elzárást ad, amiből aztán kosár születik, és még sorolhatnám. Ezért inkább azt mondanám, hogy nagyon szeretnék magyar bajnoki címmel hazatérni az Államokba, és szezon közben minél jobban letenni a névjegyem az Euroligában. Lehet, hogy ez jó statisztikai mutatókkal is jár majd, de ami fontosabb, hogy azért vagyok itt, hogy a csapattársaimat jobbakká tegyem, mint ahogy magamat is – ezek a céljaim.
