Borzasztó babonás ember vagyok. Eredetileg úgy terveztem, hogy a nagydöntő mindegyik meccséről posztolok majd, de a második találkozót csak elég sokára tudtam megnézni, és mivel nyert a Dallas, úgy döntöttem, már nem is írok róla, hátha ettől megmarad a jó szerencséjük. Hát nem jött be, így utólag csak a fejemet foghatom, hogy egy buta, ködös agyszülemény miatt nem lesz "teljes" sorozat. Sőt, most már sorozat se lesz: nem fogom elemezni a mérkőzéseket. Arról viszont beszámolok, ami a legmélyebb nyomot hagyta bennem. Ezúttal ez nem más, mint Jason Kidd tegnapi játéka.
Bárki bármit mondjon, a döntő negyedik felvonását Kidd nyerte meg a Dallasnak. A fejemet fogtam, amikor Dávid Kornél elkezdte fikázni őt a harmadik negyedben. Hihetetlen, hogy egy ennyire rutinos, jó szemű, egykori játékosnak nem tűnt fel, hogy James-t mennyire levette a pályáról. (Én meg már negyedek óta "orgazmus közeli" állapotban voltam a védekezését figyelve - a hátrafelé játékban szinte csak őt figyeltem.) Elismerem, hogy amit csinált, tényleg kevéssé mutatkozik meg a statisztikai lőlapon, de nem ő lett tőle "láthatatlan ember", hanem LeBron. A teljesítményére akkor tette fel a koronát, amikor az utolsó negyed közepén átvette az addig fenomenálisan játszó Wade-et. Onnantól kezdve őróla se hallhattunk, eltekintve a ziccerétől az utolsó percben (de akkor is Chandler mellett ment el egy elváltás következtében). Defenzív megmozdulásaiból össze is szedegettem néhányat illusztráció gyanánt:
Az, hogy a Mavs három negyeden keresztül tartó támadásbeli kínlódása után se ment el a meccs, egyértelműen annak köszönhető, hogy a bicikli (és nem tricikli) egyik kerekét Kidd kapitány szépen gúzsba kötötte. És hogy LeBron miért nem volt képes semmit sem tenni a kialakult helyzet ellen, a kettejük (játék)intelligenciája közti különbséget mutatja leginkább, mert az még rendben van, hogy valaki pár percig (akár egy negyedig) ne tudjon mit kezdeni egy (egyébként nem is annyira rettenetesen) szoros fogással, de hogy egy ilyen széles támadó repertoárral bíró extraklasszis ne legyen képes stílust váltani, egyenesen bosszantó.
És akkor még Spoelstra felelősségét nem is említettük. Bármelyik időkérésnél odaállhatott volna a körmét kissé idegesen rágcsáló szupersztárja mellé, hogy szóljon neki: "Kedves LeBron, mostantól kezdve játsszuk azt, hogy ne pozíciós játékból, egy leütéssel meg a válladdal próbáld megverni Kiddet (mert a rutinja mellett a kilói is megvannak, hogy vissza tudjon tartani), hanem húzódj messzebb a palánktól (és tőle), a többiek pedig megcsinálják neked a folyosókat, amin csak be kell nyargalnod. Chandler úgysem mer majd bántani, mert nincs cseréje, Nowitzki pedig folyton az orrát törölgeti a szakadt ujjával. Vagy nekem mindegy, mit csinálsz, csak mozdulj már meg végre, és felejtsd el az alibi passzokat!" Nem, a Miami edzője bőven megelégedett azzal, hogy a csapat másik ékköve, Wade ismét fantasztikusan játszott (én sem győzöm eleget csodálni a játékát), és azt remélte, hogy Bosh első félidei fellángolása a végéig kitart majd. Nos, tévedett.
Az az érdekes Kidd védekezésében, hogy nem tapad ő feltétlenül piócaként az emberre, csak valahogy mindig "rossz helyen" áll - épp annyira, hogy ne lehessen kényelmesen passzolni, lepattanót szedni, elmenni mellette. Nem ugrik az égig (még a palánkig is alig), nem nyúlik meg 30 centit, de ahová kell, odaér. A rugók és a sebesség hiányát nagyszerűen ellensúlyozza helyezkedésével, ütem- és anticipációs érzékével. Inkább játssza ezt a játékot emlékezetből, mint lendületből, mégis képes érvényesülni az olyan szuperatlétákkal szemben, mint James vagy Wade.
A negyedik mérkőzésen (is) bizonyította, hogy jól jön az öreg a háznál. A karmesteri pálcát ugyan nagyrészt átadta Bareának (hogy ez mennyire volt jó ötlet, szintén megérne egy külön posztot), de közben hátul olyan stabilitást adott csapatának, ami meccsben tartotta őket. Nem véletlen, hogy a Miami akkor tudott elhúzni a negyedik negyedben, amikor Kidd pár perces pihenőt kapott - mire összeálltak nélküle, a Heat már 74-65-re vezetett. 6:30-cal a vége előtt tért vissza, a vendégek onnantól számítva összesen 5 pontot dobtak. Ebben az időszakban egyébként már nem James-t fogta, hanem átállt Wade-re, aminek az lett a következménye, hogy az addigra már teljesen elkedvetlenedett "Jakab király" helyett nem maradt biztos kezű dobója az ellenfélnek. S mivel közben Nowitzki is megrázta magát, sikerült behúzniuk a meccset.
Nem tudnám megmondani, mi lesz a párharc végkimenetele. A Miami egyénileg erősebb, gyorsabb, s modernebb felfogású játékot játszik, ugyanakkor a Dallas csapatként jobban funkcionál, mert ott nem két ló húzza a szekeret, miközben nyolcan csak utaznak, hanem mindenki hozzáteszi a magáért, és tolja, böködi, előrehaladásra biztatja. Hogy mindez elég lesz-e a végső győzelemhez, az kérdéses, hiszen - bár lelkesek, és odateszik magukat - a Mavs-nél többen erősen ingadozó formában játszanak (néhányan pedig egyenesen azon kívül), de az biztos, hogy ha tízszer kéne választanom a Chalmers, Bibby duó és Kidd közt, tizenegyszer mutatnék az utóbbira. Mert egy legénységet senki sem tud úgy kommandírozni, mint a kapitány...
