Általában nem szoktam bírózni és gazdasági ügyekkel foglalkozni – bár mindkettő szerves részét képezi a kosárlabdának, melyről írogatok. A keddi EL-találkozóról is azért nem írtam végül, mert egyrészt nem láttam teljes egészében, másrészt nem tudtam volna megkerülni, hogy a negyedik negyedben sorozatosan előforduló (és a pécsieket sújtó) játékvezetői tévedésekkel ne foglalkozzak. Ma reggel viszont a Dunántúli Napló kézbevételekor úgy felment bennem a pumpa, hogy úgy döntöttem, megszegem önkéntes némaságomat, és szóba hozom a klub botrányos financiális helyzetét. És még valami mást is – bosszankodásom igazi okát.

Először gyorsan arról, miért nem szokásom az anyagi kérdéseket boncolgatni. Nagyon egyszerű: nem látok bele olyan mélységben, hogy mérvadó véleményt alakíthassak ki róla. Vannak információim, de ezek egy része nem publikus, más része nem hiteles személytől származik, papírokat meg nem sűrűn tolnak az orrom alá e tárgykörben. Innentől kezdve pedig értelmetlen handabandázás lenne bármiféle okoskodás a témában.

Az, hogy a Pécs 2010 csapatát működtető Kft. komoly anyagi nehézségekkel küszködik, városszerte köztudomású már évek óta - ennyit még maguk az érintettek is elismernek. Arra a kérdésre, hogy az elmúlt két évtized legsikeresebb női klubja mögé miért nem sikerült olyan szponzori hátteret biztosítani, mint a két hasonló kaliberű kézicsapat, a Győr vagy a Veszprém esetében, válaszként általában a régió nehéz gazdasági helyzetét szokták felhozni. Én ezt őszintén szólva nem tudom teljes mértékben elfogadni, meglátásom szerint hitelességi problémák is meghúzódhtanak a potenciális befektetők ódzkodása mögött, de ennél tovább nem mennék - túl ingoványos a talaj. Jelenleg ott tart a dolog, hogy már a sportágon belül is többen beelőzik az aktuális bajnokot és kupagyőztest: a nagy rivális Sopron és a feltörekvő Győr költségvetése is nagyobb a Pécsénél.

Úgy fest azonban, hogy még a szűkebbre húzott nadrágszíjjal sem képes problémamentesen operálni a klub, és akkor még finoman fogalmaztam. Szólnak ugyan kommünikék arról, hogy – elvileg – csökken az adósságállomány, de az egyéb hivatalos és nem hivatalos hírek valahogy mégse erre engednek következtetni. A nemrégiben kipattant Graziane-féle botránysorozat is azt támasztja alá, hogy a menedzsment nem áll a helyzet magaslatán. Józan ésszel (még egyszer: nem láttam a szerződést) nehezen felfogható, hogy egy játékost hogy lehet úgy elküldeni, hogy nincs tökéletesen védhető álláspontja (például egy kikötés a kontraktusban) a vezetőségnek arra az esetre, ha az illető utólag perelne. Márpedig nagyon olybá tűnik, hogy nincs, ráadásul - horribile dictu - ez ugyanígy igaz Ivezic, Queenan vagy Somogyi esetében is. Előbbi kettőnek (a brazil légióssal egyetemben) már igazat is adott a FIBA, utóbbi pedig nem véletlenül vitte polgári bíróság elé az ügyet.

A meggondolatlan döntések - hiszen a nemzetközi kosárlabda szövetséget (és döntéseit) mégse vádolhatjuk a játékosok javára történő pártossággal - következményeképpen a megszűnés szélére sodródott (és ez nem túlzás: a perelőknek kifizetendő adósságok a hivatalos becslések szerint hozzávetőlegesen azonos nagyságrendű a teljes jelenlegi keret éves bérével) Pécs 2010 legnagyobb tragédiája az, hogy a csapat eközben - minden külső körülmény, nehézség ellenére – erején felül teljesít a különböző sorozatokban, és az utóbbi időben olyan játékot mutat, mellyel szakértő és laikus elismerését egyaránt kivívta.

Mégsem ez kerül be az újságokba, és ezért bizony a klub menedzsmentje is hibáztatható. De nemcsak ők. Az érme másik oldalán a média képviselői díszelegnek, akik – hozzám hasonlóan – szintén csak a zavarosban halászgatnak, és sokszor annyi tényszerű információjuk sincs, mint nekem, viszont pontosan tudják, mire "vevő a nép": a (negatív) szenzációra. Az, hogy a Nemzeti Sport nem tartozik a "baráti sajtó" kategóriájába meglehetősen régóta nyilvánvaló, Mihályi András és csipet-csapata jó ideje inkább a nyugati végek felé húz, és kis túlzással már csak azt lesi (és jelzi előre időről időre), hogy mikor dől össze a délnyugati légvár végvár. (Ezen attitűd kialakulásához nagymértékben hozzájárult a klubvezetéssel való szimbiotikus kapcsolat megromlása is – „az egyik fél folyamatos hazudozása miatt”. Ez első kézből való információ.) Ennek tükrében még fájóbb, amikor a helyi újság képviselői is beállnak a sorba, és folyamatosan rugóznak egy olyan témán, mellyel kapcsolatban sem sok okosat, sem sok újat mondani nem tudnak.

A mai Dunántúli Naplóban megjelent írás azért verte ki nálam a biztosítékot, mert annak ellenére csócsálja tovább a Graziane-ügyet, hogy új fejlemény nemigen volt az elmúlt napokban ezzel kapcsolatban. Ráadásul nemcsak hogy meglebegteti, hanem egyenesen a címbe teszi azt az opciót, melyre jelenleg vajmi kevés esély mutatkozik. A szerző (mellesleg jó barátom) ezt tulajdonképpen saját maga is megállapítja a cikkben, és a megkérdezett érintett is azt a jövőképet erősíti, ha fizet a klub, nem lesz itt semmiféle további szankció. Innentől kezdve nem értem, miért van szükség a kedélyek borzolására, pontosabban értem, csak nagyon nem tetszik.

Tudom, hogy az újságok küzdenek az elmaradozó olvasók kegyeiért, és a harcban időnként kénytelenek „trükkök százai” bevetésére, csakhogy a furfangok közt nem ártana megkülönböztetni az összekacsintósakat a nemtelenektől. Ha a címlapon jól látható helyen egy dekoratív ifjú hölgy díszeleg, ugyanúgy vásárlásra csábít, mint ha az jelenik meg a hajtás alatt, hogy kizárják sokak kedvenc klubját az Euroligából – viszont míg a hölgy azt rakja ki, amije van, az utóbbi hír nem tényt közöl, csak egy nagyon távoli eshetőséget állít be realitásként. Ezt pedig csúsztatásnak szokás nevezni, és nem tartozik az etikus újságírói magatartás ismérvei közé.

Nyilván nem azt mondom, hogy el a Naplónak el kéne tussolnia az ügyet (mint ahogy azt sem állíthatom, hogy nem háborít fel a klub gazdasági ügyeinek rendezetlensége – tartozások volt és jelenlegi játékosok felé, névszponzor hiánya, átláthatatlan adósságrendezés stb.), de azt nagyon is tartom, hogy ezt nem ilyen mennyiségben és maszatolással kéne tenni. Hiszen – könyörgöm – a csapat mindeközben óriási sportértékű csatát vív Európa egyik élklubjával, és mindezt nem is teszi rosszul! Oldalakat lehetne megtölteni a Salamanca ellen választott taktika helyességének (és három negyeden keresztül történő működőképességének) bemutatásával, lehetne remek beharangozókat írni a második (élet-halál) összecsapásra készülődő lányok megszólaltatásával, vagy egyszerűen csak arra buzdítani az olvasókat, hogy fehérben és minél nagyobb számban jelenjenek meg a csarnokban a sorsdöntő összecsapásra.

Ja, hogy erre a kutya sem kíváncsi? Igen, a média folyton ezzel takarózik. Ennek ellenére a Dunántúli Naplónak nem kéne a bulvár szintjére süllyednie. Fülöp Zoltán (az ominózus cikk szerzője) kifejezetten tehetséges, jó tollú újságíró, van stílusa és ízlése is, s minden szükséges paraméterrel rendelkezik ahhoz, hogy jó értelemben használja a zsurnaliszták – kétségtelenül meglévő – vélemény- és perspektíva-alakító hatalmát. Ért ő a kosárlabdához annyira, hogy képes legyen tartalmas cikket is megjelentetni. Nem értem, miért kellett féligazságokkal és a sportteljesítmények szempontjából irreleváns tartalmakkal teleszemetelni az újság hátlapját.

A tartozás (és annak kezelése) elsősorban gazdasági ügy, ezen okból kifolyólag effektíve nincs sportértéke, és kevés helye van a sporthírek között. A csapatot működtető társaság egy gazdasági vállalkozás, ilyetén módon a működésével kapcsolatos híreket a megfelelő szakírónak kéne tollba mondania, nem a sportrovat szerkesztőinek. A cipész maradjon a kaptafánál, a sportújságíró is foglalkozzon a történet őt érintő szegmensével, ne a külső körülményekkel! Ígérem, a továbbiakban én is ezt teszem.