Végtelenül sima győzelmet aratott a Pécs 2010 csapata a SEAT Lami Véd Győr felett a bajnokság rangadónak kikiáltott mérkőzésén. Nem is annyira a 32 pontos különbség volt a meghökkentő (persze az is), hanem a két csapat közti taktikai, játék-, sebesség- és akaratbeli differencia. Míg a hazaiak szinte tökéletesen megvalósították azt, amit láthatóan tenni akartak, addig a vendégek csapatként vajmi keveset mutattak, és mivel küzdőszellemük is jobbára csak durva (sportszerűtlen) faultokban nyilvánult meg, így nem csoda a számukra megalázó végeredmény.
Englert, Djelmis, Vida, Kovács és Horváth – a Győr padján ücsörgő ötösfogat bármelyik magyar középcsapatnál elmenne kezdőnek, így papíron borzasztó erős, széles rotációjú csapatnak tűnik az idény trónkövetelője, s ha figyelembe vesszük, hogy a kezdőben három nemzetközi klasszis (Kublina, Carson és Hollingsworth) is pattogtat, a látszat csak még erősebb. Igen ám, csakhogy csal. Mert ez a Lami Véd csak nevekben és büdzsében vastag, csapatként igencsak vékonyka teljesítményt nyújtott a mai estén. Esetükben immáron sokadszor igazolódott be a szinte csakis egy-két (három) játékost erőltető taktika bukásra ítélt volta. Tudomásul kéne venni, hogy a női mezőnyben ez nem megy, egyrészt mert láthatóan távol áll a gyengébb nem mentalitásától, másrészt pedig a fizikai paraméterekből kifolyólag itt kollektív játékkal sokkal jobban meg lehet fogni az ilyen csapatokat, mint a férfiaknál.
A Pécs pedig pontosan ezt tette. A magyar mezőnyben nincs még egy csapat, mely ennyit mozogna védekezésben (talán csak a Sopron tud hasonló szinten produkálni), s olyan pedig végképp nincs, mely háromféle védekezési rendszert képes váltogatni, és megengedheti magának azt, hogy ebből kettőt simán mellőz, ha nem működik. A Győr szemmel láthatóan jó sokat videózott, és a legszebb (értsd: legkidolgozottabb) támadásaikat akkor vezették, amikor a baranyaiak beálltak zónázni, legalábbis a mérkőzés elején – Djelmis például egyetlen tripláját így dobta. Gyaníthatólag ellenfelük legutóbbi, bajai találkozóját is látták, mert amikor a hazaiak átálltak egész pályás letámadásra, nem látszottak különösebben meglepettnek (szegény Duna-partiakkal ellentétben), s villámgyorsan lereagálták a szituációt. Gondolom, készültek a „titkos fegyverre”, arra viszont nemigen számíthattak, hogy Djokicék, miután látták, hogy nem hatásos, egész egyszerűen hanyagolták a továbbiakban. Így ment a Győr péntek-szombati edzéseinek jó része a levesbe…
S ha már „zone press”, érdemes megemlíteni, hogy Zeljko Djokic nem is olyan régen emlegette, hogy mennyire csodálja a Taranto játékát, és hogy ők is azt a játékot szeretnék tudni megvalósítani, amit az olaszok. Úgy látszik, a szerb edző nem szokott a levegőbe beszélni, mert még csak február vége van, s ez a taktikai elem máris a csapat repertoárjának része. Gyilkos és kétélű fegyver ez (s most már nem titkos), mert nagyfokú összpontosítást és összehangolt mozgást igényel, valamint jelentős fizikai többletterheléssel is jár, ámbátor ha jó ütemben hajtják végre, komoly zavart okozhat a túloldalon, mert ellenfél számára így már a labdakihozatal is nehézségeket okoz.
Ritkán szokott előfordulni, hogy egy olyan csapat veri 30 ponton felül a másikat, amelyik 33-20-ra elveszíti a lepattanóharcot. Ez a statisztikai anomália is remekül mutatja azonban, hogy a Győr mennyire nem tudott mit kezdeni a pécsiek szigorú emberfogásával, valamint a második negyedtől jócskán feljavuló zónájával. Igaz, gyakran előfordult, hogy a magasabb, hosszabb karú (és jobban helyezkedő) vendégcenterek elhalászták a lecsorgó labdákat, mint ahogy az is, hogy a külső soruk kihasználta, hogy a védekező hazai kisemberek kizárás helyett fényre tartó lepke módjára beszállingóztak a palánk alá labdáért, ennek ellenére, képtelenek voltak megbüntetni a pécsiek ilyetén apró megingásait. Általában egy darabig tanácstalanul adogattak, majd valamelyik ászuk (elsősorban Carson) ölében elhalt a labda, aki cipelni kezdte a palánk irányába. A hazaiak pedig éppen erre vártak, és remekül tömörültek, s a tiszta egy-egyezésre se hely se esély nem volt.
Fegyverneky védőmunkáját Carsonon egyszer már megénekeltem, s a novemberi odavágóhoz hasonlóan most is elsőrangú munkát végzett rajta. A gyűrűben ezúttal 19 pontot elhelyező védőspecialista mellé ezúttal egyértelműen felnőtt a Griffin-Bujdosó duó, akik keményen odatették magukat a nem kis centi- és kilófölényben lévő győri magasemberekkel szemben. Hiába dobott Kublina 20, Hollingsworth pedig 16 pontot, előbbi nemegyszer ért el extra kosarat (volt, hogy az utolsó másodpercben, ill. triplából) emberrel a nyakán, utóbbi pedig igazából akkor szórta meg magát, amikor a meccs már eldőlt. Iványi hozta szokásos szurka-piszka, „mindenhol ott vagyok, és mindenhova odaérek” védekezését (irányítóban nem is voltak sehol, se Semsei, se Englert nem tudott mit kezdeni a pécsi irányító kellemetlen stílusával), de a többiek is tettek róla, hogy a vendégek számára ne legyen magától értetődő a kosárszerzés. Mindenki azt rakta bele a közösbe, amiben a legjobb: Raksányi és Sarok tapadt aktuális ellenfelére (kis túlzással: rúgta, csípte, harapta), még a légsúlyú (és korántsem a védekezéséről híres) Quigley is viszonylag jól megoldotta defenzív taktikai feladatait, nem beszélve az est pankrátorairól, Krnjicről és Kellerről. Igaz, Sara öt faultjához kellett a sporik sasszeme is, de Mackónak rendesen sikerült Hollingsworthot kizökkentenie belső békéjéből.
Az igazán fontos második és harmadik negyedben (amikor a lényegi kérdések eldőltek) a Győr 24 pontot dobott, miközben a Pécs 42-t. Miután a hazaiak rájöttek, hogy a 28-25-ös első negyed vadnyugati lövöldözése nem vezet sok jóra, rendesen megszilárdították a védekezésüket, s a második félidőre már a lepattanók megszerzését is összerakták. Rendben van, mondhatnánk, ilyet már láttunk, olyat viszont már kevésbé, hogy ez közben nem ment a támadójáték rovására. Egy híján százat szórni egy olyan szintű csapatnak, mint a Győr, azért nem a piskóta (és nem is az „Édes”) kategóriájába tartozik! Az egész mérkőzést figyelembe véve 72%-kal dobták a kétpontost, 45%-kal a hármast és 80%-kal a büntetőket – ezek a számok már-már ijesztően jók. Az ember nem is tudja, mit gondoljon, minek köszönhető ez az ihletett forma, mindenesetre ha nem a közös ebéd hozománya, hanem a sikeres „minialapozásé” és a jól begyakorolt figuráké, akkor kifejezetten biztató a jövőre nézvést.
Március idusán nagy valószínűséggel kiderül. Az biztos, hogy a Sopron sokkal keményebb dió lesz, és várhatóan az alapszakasz elsőségről döntenek majd a felek, de ha ezt a formát legalább nagyrészt át tudja menteni a mai kezdőötös, és a padról is jön hozzá érdemleges teljesítmény, nehezen tudom elképzelni, hogy ne pécsi pályaelőny legyen végig a rájátszásban. De ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre konstatáljuk a tényt: a Pécs 2010 csapata nem végezhet rosszabb helyen az alapszakaszban a második helynél, s a minden bizonnyal harmadik-negyedik helyen végző csapatokat (Győr, FTC) oda-vissza verte. Ez pedig normális körülmények között a csapat bajnoki döntőben való szereplését (s ezzel a jövő évi Euroliga-indulást) vetíti előre, vagyis a minimális cél már karnyújtásnyi közelségbe került. De ha már eddig eljutottak a lányok, nemigen akaródzik nekik megállni, legalábbis a bajnokságot célba vevő meccs utáni csatakiáltásuk erre enged következtetni. Hajrá!
