Most, hogy véget ért a magyar bajnokság, benne maradt az ujjamban sok-sok kosárlabdával kapcsolatos gondolat, főleg, hogy - amennyire tudom - követem az NBA rájátszásának mérkőzéseit, főbb eseményeit. Létrejött (na nem az álomdöntő, mert az számomra a Boston  párharca lett volna a San Antonióval) az a párosítás, melynek jócskán ad pikantériát a múlt, s magam is érdeklődve figyelem majd a történéseket. És ha már nézem, írok is a döntőről.

Elöljáróban - a tisztesség kedvéért - mindenképpen el kell áruljam, hogy nem vagyok teljesen pártatlan (hú, de finoman fogalmaztam!), ugyanis az egyik fél a kosárlabdáról alkotott - és hosszú évek gyakorlatával kialakított - filozófiámmal szinte megegyező, a másik pedig annak gyökeresen ellentmondó játékot játszik. A magam részéről - részben koromnál fogva is - a régimódi felfogást kedvelem, mely nem áll másból, mint: jó védekezés után a centerek leszedik a pattanót, odaadják az irányítónak, aki felviszi a labdát, majd eldönti, milyen figurát fognak játszani, leosztják, aztán a rádobás vagy bemegy, vagy nem. Jó alaposan leegyszerűsítve így megy ez, én ezt szeretem. Az új időknek új dalai azonban másként szólnak: manapság az atletizálás, a tranzíció adja a fő szólamot, és általában a leggyorsabb/legerősebb játékosokkal operáló csapatok szoktak nyerészkedni.

Bizony, "oldszkúl" és "nyútájmer" szembetalálkozása is e párharc a szememben. Az egyik térfélen a Dallas Mavericks, melynek fedélzetén Kidd kapitány az úr (és nem Nowitzki - ő "csak" a nehéztüzér), míg a másikon az a Miami Heat, melyben a 21. század kosaras ideálját talán leginkább megközelítő két játékos pattogtat: James és Wade. A nyugatiak első számú fegyverhordozójának szerepét a vajkezű (ám nem teljesen százas) Terry képviseli, míg a keletieknél a "Thrice" harmadik ékkő (sic!) Bosh. A történelem tanúsága szerint az novus általában legyőzi az anticust, s a vesztes legfeljebb Babits szavaival vigasztalódhat: a régi jobb volt. Én pedig szép csöndben csatlakozom szeretett költőmhöz, és reménykedem...

Miután személyes szimpátiám tárgyát tisztáztuk, nézzük magát a mérkőzést. Felvezetésként rögtön sikerült meglepnie mindkét edzőnek. A kezdőötösöket illetően nem nagyon volt kérdés, ugyanakkor felállt néhány olyan páros, melyre nem gondoltam volna. Azt, hogy Anthony fogja fogni Nowitzkit és Stevenson Jamest, álmomban sem gondoltam volna. A nyitó negyedet elnézve viszont én is megláttam benne a rációt. Kidd rendszeresen ott lógott Wade nyakán (és néha Jamesén is), és amit nem tudott sebességből megoldani, megtette a rutinjával. Hogy Nowitzki mit keresett Boshon, már kevésbé tudtam értelmezni, de aztán örömmel vettem észre, hogy a Dallas inkább tolódva vált védekezésben, és Chalmers pályára lépésekor nem szégyellt rögtön beállni zónázni. A Miami védekezésére sem lehetett panasz: az ellen franchise playerét alig engedték labdához jutni (legtöbbször kettőzéssel), és javarészt odaértek a feladott játékosra is.

Mivel a védekezés a vesszőparipám, nagyon élveztem az első negyedet, s egyáltalán nem bántam, hogy nincs kosáreső. Persze, ami késik, nem múlik, s a kezdeti tapogatózás után elkapták a fonalat a csapatok, és rendesen belőtték magukat a félidőre, de a magas színvonalú támadójátékot el is várja az ember a nagydöntőben, még a szigorú védekezés ellenére is.

Szerencsére a meccs nem igazán a legnagyobb sztárok (James, Nowitzki) egyszemélyes showjáról szólt, bár a Miaminál szokás szerint a három menő osztozott a pontok többségén, mégsem volt nyomasztó a jelenlétük. A dallasiak szinte nyugdíjas tempóban kosaraztak, és igyekeztek elkerülni, hogy leindítsák őket. Ez viszont azzal járt, hogy alig adtak esélyt maguknak a támadópattanók szerzésére. Ezzel szemben a hazaiak folyton ott tülekedtek a Mavericks palánkja alatt, és igyekezetük sikerrel is járt: nagyon sokszor vissza tudták szerezni a támadás lehetőségét.

A nagyszünetet a vendégek használták ki jobban, és az addigi fej-fej mellett haladás megszokásából 7-0-s sorozattal próbáltak kitörni. A Miami azonban nem engedte, hogy ellépjenek tőle, és a második félidőre fejben és játékban egyformán nagyot javuló Wade segítségével ismét egál körülre hozták az eredményt. Ez az állapot kitartott a negyed végéig, így nehéz lett volna megjósolni a mérkőzés végkimenetelét.

A Miami optimizmusát növelhette, hogy az Achilles-sarkuknak számító cserepad ezúttal hasznosan szállt be a meccsbe - elég Chalmers tripláira vagy Haslem kemény védekezésére gondolni -, miközben dallasi oldalon Terry a jó kezdés után erősen visszaesett, és nem tudott megfelelő lendületet hozni pályára kerülésekor csapatának, Barea kifejezetten gyengén, Stojakovic pedig egyenesen tragikusan játszott.

Ahogy haladtak előre az utolsó negyed percei, már látszott, hogy ha nem fog tudni valaki fellépni a becsületesen termelő Nowitzki mellé, akkor a Wade-James duó vezette Heat be fogja húzni az első mérkőzést. Marion megpróbálta felvenni a kesztyűt, de mivel majd minden jó próbálkozására jutott egy rossz is, nem mondhatnánk, hogy passzolt volna a kezére. Kidd a végére sem tudott igazán felpörögni, így ritmust sem tudott adni a Mavs játékának, így az időközben nagyobb fokozatra kapcsoló Miami végül teljesen sima győzelmet aratott.

Egy meccsből balgaság lenne messzemenő következtetéseket levonni, az viszont már most látszik, hogy mindkét csapat tudja, mit érdemes a másik ellen játszani, ezért a továbbiakban hatványozott jelentősége lesz annak, hogy ki milyen mértékben tudja megvalósítani saját elképzeléseit (melynek szerves részét képezi az ellenfél játékának elrontása is), ill. hogy visszaáll-e a "világ rendje" a cserepadok teljesítményét illetően. Holnapután jön a kulcsfontosságú második találkozó, azután okosabbak leszünk, s talán a végső győztest kiléte is nagyobb biztonsággal lesz megjósolható, mert a Dallasnak mindenképpen nyernie kellene, ha ki akar hozni valamit ebből a párharcból.