Hogy nem azért vagyok felháborodva, amiért kéne? Bocsánat, de ezt mi – kisebbségiek – már csak így látjuk. Hadd fejtsem ezt ki! Az egész történet nagyon komoly szimbolikus jelentéstöltettel rendelkezik.
Adva van egyszer egy csallóközi, felerészben magyarok lakta település, melynek csapatáért a szlovákiai magyarok többsége tradicionálisan szorít. Még akkor is, ha a játékosok zöme nem magyar nemzetiségű. (Jelenleg három ilyen van a keretben – afrikai születésűből is több játszik a klubnál…). A másik oldalon ott a Slovan Bratislava. A fővárosi kirakatcsapat, korábban a Párt egyik ékköve. Az a fajta egylet, melynek játékosait az egyszerű ember szívesen látja lehorgasztott fejjel leoldalogni a pályáról. Nem azért, mert szlovákok lennének, nem azért mert a kommunisták mindenféle előnyt élvező kegyencei voltak – egyszerűen jólesik az egyszeri (magyar) embernek átélni azt, hogy legalább van esély legyőzni a rajta uralkodó hatalmat. Egy-egy ilyen győzelem után nem vonul ki fél Ipolyság az utcára nemzeti zászlót lobogtatva, a sportszerető legfeljebb jókedvűen hunyorít egyet, esetleg megiszik egy pohár bort. Az anyjuk a konyhában fel se kapja rajta a fejét, nem is tud róla – nem érdekli a foci. Mifelénk ez járja. Ami a szerdahelyi meccseken (és azok hátterében) történni szokott, nem háború, sokkal inkább békebeli összekacsintós betyár-pandúr társasjáték.
Ebbe a még idillinek is nevezhető képbe csörtetett bele eszét vesztett vadkan módjára több száz (ezer?) mélymagyar, akik hirtelen (és ki tudja, ki által sugallt) ötlettől vezérelve átmasíroztak Szlovákiába, hogy megmutassák mindenkinek, hol lakik a magyarok Istene. A szektorukat (?) bevéve elő is vették sajátos folklórjukat, s csak úgy zengett az aréna: „Szar Szlovákia! Utálunk szar Szlovákia! Szar Szlovákia! Utálunk szar Szlovákia!” Idézet vége.(Szeretném, ha mindenki tudatosítaná: épelméjű, jóérzésű felvidéki magyar nem ejt ki száján ilyet, hiszen mégiscsak itt él. A szlováko(ka)t lehet, hogy nem szíveli, de akkor is ez ország az, amiben felnőtt, ahol a szerettei, barátai élnek, ahol dolgozik. Ha megtagadná, meg kéne tagadnia a Zólyom várában született Balassit és a világbajnok szlovák hokiválogatottat is!)
Az amúgy sem kezes bárány hírében álló Slovan-szurkolók miatt (is) jelen lévő rohamrendőröknek sem kellett sok, zárt alakzatban bevonultak a „magyar” szektorba, és módszeresen végigverték az egész bagázst. Ahová léptek, fű nem termett, csak vér és jajgatás. És maradandó halláskárosodás az egyik szurkolónál.
Hogy hol van ennek a történetnek a szimbolikája? Hát ott, hogy egy szlovákiai sportesemény jellegzetes zamatú atmoszférájába porcelánboltban tobzódó elefánt módjára belerondít egy önjelölt anyaországi felmentő sereg, majd miután – igaz magyar módon – jól tönkreverette magát, sebeit büszkén nyalogatva, emelt fővel visszavonul a határon túlra, otthagyva súlyos sebesültjét: egy szlovákiai magyar fiatalembert. Az esetre aztán rögtön ráindul a botrányra mindig éhes média, s a mindkét oldalon szorult helyzetben lévő nagypolitika is úgy csap le az esetre, mint gyöngytyúk a takonyra, hogy aztán a különböző pártok saját szájízük szerint magyarázzák a történteket. Mindenki megkapja a magáét: a rendőrök és a huligánok verekedtek egy jót, a politikusok asszóztak, a média meg az egészet megírta. Az egész elül egy hónap alatt, s tegnapi hírekké válik. A történet egyetlen szereplője viszont egész életében nyögni fogja az egészet – egy/a szlovákiai magyar.
Hogy túlzott volt-e a rendőri beavatkozás? Őszintén szólva nem tudom, lehet. Sőt, biztosan. De tegye a szívére a kezét mindenki: hogy reagálnának arra, ha egy PMFC-UTE bajnoki meccsre beállítana vagy ezer szerb, és válogatottan ordenáré rigmusokban melegebb éghajlatra küldené a magyarokat, Magyarországot. Ökölbe szorulna az a kéz, nemde? S csak akkor nyílna tapsra, amikor a rendőrök végre kihajtanák őket a stadionból. És hogy közben kapna pár nagy pofont néhány magyarországi rác is? Üsse part! Mi a fenének keveredtek a korpa közé?
