Az egyik pécsi hipermarket parkolójában hagyott autómhoz visszaérve meghökkentő látvánnyal kellett szembesülnöm fiaimmal együtt. Én csak elsápadva néztem és nyeltem egy nagyot, de a nagyobbik utód még őszinte gyerek, rögtön rákérdezett: „Apa, mi ez itt az autón?” „Hát, fiam, – kezdtem hozzá válaszomhoz a szavakat keresgélve – egy buta bácsi ideköpött a rendszámtáblánk fölé.” „De miért?” – hangzott el a nem teljesen váratlan kérdés. Még inkább zavarba jöttem. Most mit válaszoljak erre? Mi mást, az igazat! „Azért kisfiam, mert a bácsi biztosan azt hitte, most jól megmutatta.” „De miért?” – értetlenkedett tovább kíváncsi csemetém. „Na, ülj be a kocsiba, fiam, mert még megfázol!” – vetettem véget a kérdésözönnek. Mert hogy is tudnám elmagyarázni egy ötévesnek, hogy miért vetemedett valaki arra, hogy egy másik ember autóját leköpje. Csak azért, mert annak szlovák rendszáma van.

            Felvidéki vagyok, az ezredforduló után végeztem a Januson, magyar-angol szakon, hogy aztán itt ragadjak ebben a gyönyörű, pezsgő (diák)életű városban. Éveken át tanítottam az egyik belvárosi gimnáziumban mindkét tárgyat, és – aki ismer, tudhatja, – mindig azon voltam, hogy a gyerekek fejébe ne csak a tananyagot, hanem kultúrát (magyart és angolszászt egyaránt) és néminemű identitástudatot (vagy legalább az igényét) is belécsepegtessem. Szlovákiából részben azért jöttem el, mert már nagyon untam, hogy gyakran csak azért piszkálnak (politikusok és közemberek), mert magyar vagyok, és Heves megyéből elszármazó feleségemet (és gyermekeinket) nem akartam ennek kitenni. Nem állítom azt, hogy folyamatosan zaklattak, de egy idő után már az is bosszantó, ha az emberre sandán néznek komáromi rendszámú autója miatt. Amióta itt élek, többször felmerült, hogy magyar állampolgárságért folyamodjak, viszont 2004. december 5-éig nem igazán siettettem a dolgot (talán vártam valamire?!), utána pedig csak azért sem. Az a nap jó lecke volt minden kisebbségi magyar számára – akárhányszor ránézek zöld útlevelemre, tudom, mihez tartsam magam.

            De térjünk vissza a közelmúlt (ha pikírtan akarnék fogalmazni: egy köpésnyire lévő) eseményeitől a jelenbe, és folytassuk ott, ahol elejtettem a mese fonalát. A gyerekeket bekötve az egyik benzinkút felé vettük az irányt, hogy az autómosóban lemossuk az idegen DNS-t. (Üssük el az élét: fa alatt parkolok, így nem csak a célbaköpőét, hanem a potyogtató madarakét is – ennyi állati végtermék már azért bennem is kiváltotta a mosásingert.) Egész úton azon töprengtem, mi vezethetett oda, hogy az északi határtól majd’ háromszáz kilométerre lévő településen valaki, aki szlovákkal talán még életében nem találkozott soha, leköpje az autómat. Alapvetően két lehetséges magyarázatot tudtam kiötölni: egy sztereotipikusabb, aktuálpolitikait, és egy mélyebbre és messzebbre mutatót.

            Az aktuálpolitikai magyarázatot, azt hiszem, mindenki könnyedén kitalálhatja. Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke magyarokat pocskondiázó kijelentései az utóbbi hónapokban meglehetősen nagy publicitást kaptak. Továbbá nacionalista képviselők, élükön az oktatási miniszterrel olyan törvényt próbáltak jogerőre emeltetni, mely megtiltotta volna, hogy a felvidéki magyar iskolákban használatos tankönyvekben a szlovákiai helység- és egyéb tulajdonneveket magyarul is megnevezhessék. (Ilyeténképpen Érsekújvár helyett kizárólag Nové Zámky, Túrócszentmárton helyett Martin, Magas-Tátra helyett Vysoké Tatry lehetett volna használatos.). Mindezek tetejébe jött a hetek óta kiemelt témaként kezelt dunaszerdahelyi, magyarveréses szurkolóbotrány. Nyálbő felebarátunknál valószínűleg ezen események hatására elszakadt a cérna, s a gyűlölnivaló rendszámtábla láttán kitört belőle a… harag. Még szerencse, hogy nem voltam ott, mert tán még én is kaptam volna belőle. Kötve hiszem, hogy lett volna időm hazafias érzelmektől fűtött mélymagyarunknak megmagyarázni, hogy: „Bocsi! Én nem az vagyok, akire gondolsz!” Ennél rosszabbul csak akkor éreztem volna magam, ha lett volna időm rá, mert akkor az illető nyelt volna nagyot (és nem én), és feltehetőleg a nyakamba borult volna azt bizonygatva, hogy mennyire együtt érez velünk, cseszkói magyarokkal, és hogy mennyire agyon tudná verni az összes geci tótot. Ezek után én magam hánytam volna le a rendszámtáblámat…

Félreértés ne essék: a fentebb felsorolt három hír hallatán én magam is végtelenül felháborodtam. Először is, hogy jön ahhoz egy köztörvényes bűnök tömkelegét elkövető, részeges nyikhaj, hogy… Nem, ezt kihúzom! Szóval, hogy engedheti meg magának egy felelős politikai szereplő, hogy azzal fenyegessen szuverén szomszédos államokat, hogy tankkal vonul be a fővárosukba; vagy milyen alapon nevezi egy, a másik nemzet által – joggal – nagyra becsült királyát bohócnak; illetve egy másik kormány külügyminiszterét kócos asszonynak (na, jó, ez a hasonlat legalább nagyjából ült). Mindezt anélkül, hogy legalább koalíciós partnerei rendre ne utasítanák! A Fico-kormány oktatásügyi minisztere, Ján Mikolaj merénylete még pártbéli főnökéén is túltesz: miféle elkorcsosult, kisebbségi komplexustól eltorzult elme kell ahhoz, hogy valaki azzal (is) akarjon revánsot venni a büdös magyarokon, hogy orwelli módon, a (földrajzi) névhasználat tiltásával próbálja meg kilúgozni a hovatartozás (és történelmi tények) emlékét is a kisebbségi iskolásokból. De a harmadik, a dunaszerdahelyi szurkolóverés esete talán a legbotrányosabb. Mi a fészkes fenét kerestek anyaországi magyarok egy DAC-Slovan bajnoki meccsen?

Köpdösődőnk történetének ugyanakkor van egy másik – a napi politikával nem annyira szervesen összefüggő olvasata is. Az ő sztorija nem egyszerűen elfojtott, majd elemi erővel feltörő szlovák/idegengyűlöletről (és nyálról) szól, a frusztrációnak és a rendezetlen számláknak sokkal nagyobb szerepe van. A magyarság Trianon óta zajló történelme az elvarratlan szálak kusza gombolyagjához hasonlít leginkább. Hogy csak a mi szempontunkból érdekes elemeket emeljem ki: nem került pont a sem az elcsatolt területek, sem a fasizmus, sem a kommunizmus végére egyik résztvevő fél részéről sem. 2004-ben megvolt a lehetősége az anyaországi magyarságnak a közös dolgok rendezésére, de elszalasztotta. A szélsőjobboldaliság anamnézise a mai napig nem lett tárgyilagosan kibontva (hogy is lehetne, amikor Horthy nevét mind a mai napig a legtöbben összemossák Szálasiéval), a kommunista diktatúra haszonélvezői és kinevelt ördögfiókái pedig jelenleg is fontos gazdasági pozícióban, sőt, kormányon lehetnek.

A hétköznapi ember nem hülye, csak alulinformált, tehetetlen, csalódott és napi megélhetési problémákkal kénytelen megküzdeni. Segítséget pedig hiába várna az ország vezetőitől. Az, amit a parlamenti pártok művelnek a kisebbségi magyarsággal, mint cseppben a tenger, rávetíthető a közügyek egészére is. A baloldal – miután éveken (évtizedeken) keresztül tudatosan sorsára (az elsorvadásra) hagyta a kisebbségeket – szemrebbenés nélkül veri a tamtamot alapos kivizsgálást követelve, és aláír egy olyan dokumentumot a szlovák féllel, mely már születésének pillanatában értelmetlen, haszontalan és hazug. (Hiszen mi haszna nyilatkozatban elítélni a nacionalizmust, amikor mindkét fél tökéletesen tisztában van azzal, hogy a három szlovák kormányzó párt közül kettő nyíltan nacionalista!) A jobboldal pedig szemérmetlenül szítja az indulatokat, drámai hangvételű műsorokat készíttet az őt támogató médiával, melyben önnön szenvedésük és az elnyomott kisebbségiek miatt érzett mérhetetlen elkeseredésük miatt párás tekintetű Haladás- és ETO-szurkolók mesélik szívszaggató élményeiket arról, hogy verik a Magyarokat szlovákiában.

            A potenciális sercintőnek elég a baja. Szutyok állása van szutyok fizetésért (mely a kormány áldásos tevékenysége következtében egyre értéktelenedik) – és még örülhet, hogy van; életében nem látja az előrelépés lehetőségét, vagy ha látja is, az valószínűleg nem a tisztességes út. Értékeit kiüresítette egy könyörtelen diktatúra s az azt követő elvtelen valutaalapú társadalmi berendezkedés – lassan elfogynak a kapaszkodói. Ady parasztja még káromkodott vagy fütyörészett kínjában, manapság – úgy tetszik – a talpból felharákolt turha dívik. Alapvetően sajnálnivaló, hiszen a kétségbeesett, megvezetett, sarokba szorult embert csak szánni lehet. Hiszen milyen produktumot bírt egyedül szerencsétlen kipréselni magából: egy jó adag slejmet a hátsó ütközőre. Ennyire futja.

Miközben ott álltam gyermekeimmel az autómosónál, és néztem, a víz hogy mossa le a gyalázatot, eszembe jutott egy történet, amin jót mulattam annak idején. A miénkkel szomszédos szlovák iskolának volt egy hejszlovák tanára, akinek kedvenc időtöltése volt a magyarok gyalázása. Mint lelkes aktivista, egy alkalommal felment északra egy Matica (soviniszta kulturális szervezet) országos találkozóra. Miközben az előadóteremben a többiekkel együtt kórusban szidta a minden bajok okozóját (gy.k.: a magyarokat), odakint más lelkes aktivisták kiszúrták autójának komáromi járásbeli rendszámát. És ha már kiszúrták, nem voltak restek, és ugyanezt tették mind a négy gumijával. Akkor kárörvendően vigyorogtam a pórul járt polgár panaszkodásán, most viszont csak annak örülök, hogy én egy mosással megúsztam. Igaz, nagyon hálás lennék, ha az autómosók analógiájára valaki feltalálná a lélekmosót…