Három még gombócból is sok, nemhogy vereségből. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ebből kettő hazai pályán történt, s a MiZo Pécs eddig csak a kiállásért járó egy pontokat tudta megszerezni, nem kell hozzá nagy tudomány, hogy megállapítsuk: a csapat háza táján helyzet van. Hogy ez krízis-, katasztrófa- vagy „szimpla” vészhelyzet, mindenki másként ítéli meg – vérmérséklettől függően. A mérkőzést nagy hanggal kezdő, majd fokozatosan elhalkuló, később tanácstalanul oldalra pislogó, végül egyre dühösebben zúgolódó közönség reakciója egyértelműen jelezte, nem jó irányba mennek a dolgok a Lauber Dezső Sportcsarnokban – mert még talán az ősszurkolók se nagyon emlékeznek arra, mikor fütyült utoljára a publikum a meccs után, ha egyáltalán megesett már ez a csúfság.
Ha csak a száraz tényeket nézzük, több szempontból is törvényszerű volt a vereség. Az első negyed első öt perce 12:4-es pécsi vezetéssel zárult, de a dudaszóra három pontra olvadt az előny (20:17). Szinte pontosan ugyanez volt a második negyed forgatókönyve: a félidőnél 30:22, a végén 36:34. A számok nyelvén ez annyit jelent, hogy a két negyed első felét egyaránt plusz nyolc ponttal abszolválták a hazaiak, ugyanakkor a második öt perceket előbb mínusz öttel, majd mínusz hattal. A szinuszgörbe-szerű hullámzás egyértelműen egy emberhez kapcsolódik: Iványi Dalmához. Amíg ő pályán volt (a negyedek első felében), futott a szekér, amint leült (a hatodik-hetedik perctől a tizedikig), megállt a tudomány. És a csapat is – s ezalatt nem kizárólag a pontgyártást kell érteni. Az addigi lendületes, sokmozgásos játékokat mintha egy suhintással elvágták volna, s helyettük jött a pumpálás, a labdás játékos vérverítékes küzdelme egy felállt védelemmel szemben, melyet a többiek bámész (…) tekintete kísért. A félidei soványka előny csak azért maradt meg, mert a negyedek első szakasza egy kicsit jobb volt annál, mint amennyire rossz a második. Igen ám, de az első számú (és egyetlen igazi) irányító a huszonnegyedik percben beszedte negyedik személyi hibáját, és le kellett ültetni. Ez a pont jelentette az agónia kezdetét. Nem is annyira Iványi első félidei három gólpassza hiányzott, hanem a csapat játékának ritmust adó szervezőkészsége. Fegyverneky és Raksányi hiába próbálkozott, képtelen volt átvenni a karmester szerepét. (És sajnálatos módon ez a visszatérő pécsi ikonra is, aki a második félidőben már egyetlen gólpasszt sem tudott kiosztani.)
A két említett játékos védelmében annyit mindenképpen el kell mondani, hogy becsülettel próbálkoztak, loholtak fel s alá a triplavonal mentén, de borzasztó nehéz dolguk volt, mert nagyon nehéz sikerese mélységi passzokat adni álló csapattársaknak. Merthogy ez volt a helyzet.
De az ide vezető okok megértéséhez egy kis kitérőt kell tenni. A szakvezetés taktikája – a tavalyi évhez hasonlóan – követi a modern kosárlabda egyik népszerű trendjét, mely a támadóidőt három harmadra osztja. Az alapvető cél az, hogy lehetőség szerint az első nyolc másodpercben – gyors indításból, lerohanásból – kosárral fejeződjön be a támadás, még rendezetlen védelemmel szemben. Ha ez nem jön össze, a játékosok felveszik a bemondott figurának megfelelő pozíciójukat, és részfeladataikat igyekeznek korrektül elvégezni, hogy az utolsó nyolc másodpercre tiszta dobóhelyzet alakulhasson ki. Ha egy játékot megfelelő sebességgel és pontossággal hajtanak végre, az egyik játékosnak elvileg olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy csak a dobótudásán múlik, hogy a támadás kosárral fejeződik-e be vagy sem. A mai férfikosárlabdával ellentétben a nőknél a legfőbb hangsúly továbbra is ezeken a figurákon (rosszabb esetben az egyszerű kettő-kettőzéseken) van, mert – tán habitusukból is kifolyólag – ők kevésbé hajlamosak az egyénieskedő megoldásokra, és inkább rábírhatók, hogy csapatszinten összedolgozzanak.
Az Avenida elleni mérkőzésen Iványi távollétében gyakorlatilag nem volt gyorsindításos játéka a Pécsnek (amikor pályán volt, se sok), ezért az esetek többségében felállt védelem ellen kellett játszani. Ez pedig már a korábbi két Euroliga-találkozón se nagyon ízlett a csapatnak, amin nincs sok csodálkoznivaló, hiszen tulajdonképpen nincs is ilyen játéka a Pécsnek, vagy ha igen, remekül titkolják. Hiába mutatott fel az aktuális irányító bármilyen számot, figura a vége valahogy mindig az lett, hogy az egyes és a kettes pozíciót (vagy labdát) cserélt, a többiek pedig szépen körbeállták a perimétert (egy center a körténél), és nem mozdultak tovább. Nem hiszem, hogy az edzéseken ezt gyakorolnák, viszont éles meccsen rossz volt nézni, ahogy a játékosok rendre tanácstalanul ácsorogtak vagy alibi mozgásokat végeztek. Alig-alig lehetett felfedezni egy tisztességesen végrehajtott elzárás-leválást (na jó, ez sosem volt igazán pécsi specialitás), ne adj’isten olyan átfutást, ahol a kettes-hármasmegkapta volna a maga két blokkját. Helyette volt távolról elhajított labda (tizenhat hárompontos kísérletből mindössze kettő volt sikeres – a 12,5 százalékos triplamutatót a megye kettőben sem teszik ki a kirakatba), a pozíciós centerjáték erőltetése (oldja meg Vajda vagy Ohlde egy-az-egyben, az emberével – plusz a rásegítővel – a nyakán), meg kézen-közön betörés középtávoli tempóval (amik szerencsére viszonylag jól sültek a meccsen, különben még nagyobb verés lett volna a vége).
Az impotens, féloldalas támadásépítést tökéletesen alátámasztja, hogy az első félidőben a hármas poszton megforduló két játékosnak egyetlen mezőnykísérlete sem volt, holott mindenki tudja, hogy Kelly Mazzante, az amerikai légiós nem habozik rásuhintani, ha egyetlen pillanatra szabad rálátása van a gyűrűre, mint ahogy Nagy-Bujdosó is szívfájdalom nélkül rádobja a tisztát. Csakhogy egyikük sem jutott el dobóhelyzetig, vagy ha igen, a labdát nem kapták meg. Ez a szomorú tényállás a második félidőben sem változott sokat, a két játékos összesen három dobáskísérlettel fejezte be a mérkőzést (pont nem született belőlük), miközben a másik oldalon a régi ismerős, Gorbunova egymaga ötöt tudott felmutatni (melyből három sikeres volt, azaz hatvan százalék) alig tizennégy percnyi játékideje alatt.
Ha nem hatvankilenc pontot kap a csapat hazai pályán, még azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen még a védekezésben volt a legtöbb fantázia. Így viszont pontosításra szorul az előbbi megállapítás: a defenzív játékban több tudatos elemet és variációt fedezhettünk fel az offenzióval szemben. A szokásosan kemény (faulthatáron vagy azon is túl mozgó) emberfogásos védekezéssel hiába sikerült tíz labdát szerezni, ha azokból kevésszer sikerült lerohanásos támadásokat vezetni, ráadásul a gyorsan gyűlő személyik a védőjáték felpuhulásához és az ellenfél büntetőzéséhez vezettek (ez utóbbi pedig rossz ómen, ha a másik oldalon majd’ nyolcvanöt százalékkal dobják a szabaddobást). És akkor még nem beszéltünk a rendre bekövetkező rövidzárlatokról, melyek többnyire az elváltásokból és figyelmetlenségből (helyenként tapasztalatlanságból) fakadtak, és az alapvonal lezárásának visszatérő, (és szembeszökően) bántó hiányáról. Mindezekből könnyű kosarakat kapott a Pécs, amikre csak nagy ritkán tudott hasonlóval válaszolni. Amikor pedig – részben a kellemetlen faultproblémák miatt – területvédekezésre váltott a csapat, csak ideig-óráig meg tudta vele zavarni a spanyolokat, akik végtelenül türelmesen járatták körbe a labdát, s náluk érdekes módon többnyire maradt üres ember a végén. (Ugyanitt kell megjegyezni azonban, hogy a szétnyíló zóna összezárására a hárompontos vonalig ki-kilépő centermozgás nem volt túl szerencsés választás (pedig már jó ideje használatban van), mert az ellenfél már a legelső alkalommal leolvasta (minden bizonnyal ők is készültek a hazaiak játékából), és a magasemberüknek csak két lépést kellett arrébb tipegnie, hogy tiszta (távoli) dobóhelyzetbe kerüljön. Csak Willingham pontatlanságának volt köszönhető, hogy mindössze egy tripla született belőle a négy helyett.) Az egész pályás letámadás sem bizonyult hatásos fegyvernek, hiszen nem nagyon sikerült közelebb zárkózni az utolsó percekben.
Ha az objektivitás megőrzése érdekében szeretnénk a pozitívumokat is észrevenni, akkor mindenképpen meg kell emlékezni Vajda mélységi befutásairól és Fegyverneky határozott belépéseit követő középtávolijairól. Mindkettő ékes példája annak, milyen egyszerű játék is a kosárlabda, ha „mozgás is van benne”. És ha nagyon jóindulatúak akarunk lenni, akkor azt is megemlíthetjük, hogy kifejezetten rosszul (mondjuk úgy, mint Krakkóban az első negyed nagy részében) már viszonylag keveset játszott a csapat. Már ha az ötlettelenség előrelépésnek számít az indiszponáltsághoz képest…
Summa summarum: a MiZo Pécs 2010 játéka – annak ellenére, felfedezhetőek benne a javulás jelei – még mindig messze elmarad attól a szinttől, ami a kerete alapján elvárható lenne. A bajokat tetézi, hogy kis túlzással már azelőtt keresztet lehet vetni az idei Euroliga-szezonra, mielőtt még igazán elkezdődött volna. Az Avenida elleni mérkőzés egy komoly novemberi sorozat első állomása volt, melyen – az előzmények ismeretében (vereség a Schiotól és a Krakkótól, nyögvenyelős győzelmek az utóbbi magyar bajnokikon) – különösen fontos lett volna a győzelem. Mivel nem jött össze, borzasztó lélektani teherrel lépnek majd pályára a játékosok minden egyes mérkőzésen, ráadásul a sikertelenség, az ötlettelen játék miatt a szurkolók is egyre inkább elfordulnak a csapattól, és egyre hangosabb a szakvezetést bírálók tábora.
