Mindezt csak annak érzékeltetésére hoztam fel, mennyire nincsen hozzászokva a hazai publikum a lauberbeli fiaskókhoz. Érthető hát, hogy az „új év – új kezdet” elve alapján a közönség a közelmúlt rossz emlékeitől kissé feszengve, de mérsékelt optimizmussal várta a kezdő sípszót. Azzal mindenki tisztában volt, hogy a pozitív mérleg már nem lesz, de ez a kutyát sem érdekelte, most a csapat becsületéről volt szó. Szerencsére a lányok is átérezték ezt, és ha nem is lehengerlő játékkal, de biztos győzelmet arattak.
E győzelem (nem baj, ha szóismétlés, olyan jó leírni…) kulcsa ezúttal nem a „kőkemény védekezéssel történő felőrlés” tankönyvi esete volt, hanem az, hogy a hazai játékosok jobb fizikai paraméterekkel és nagyobb kosártudással vannak megáldva. Mivel a mérkőzés első félidejében mindkét csapat hagyta, hogy a másik a saját játékát játssza, Török Péter (egyik) örökzöld mondásával élve afféle cowboyok-indiánok párharc alakult ki, melyben töltés nélkül tüzelhetett boldog-boldogtalan. Az egyik oldal kedvére indíthatott és szerezte számolatlanul kosarait tiszta helyzetből – sokszor a center által, miközben az ellenfél középjátékosa még a félpálya környékén nyargalászott (Thomas a megmondhatója leginkább, mennyire igaz a mondás: nagy kofferbe jó pakolni, de ciki vele utazni.). A másik fél pedig kedvére dobálgathatta a triplákat – legtöbbször tiszta helyzetből. (Jellemző módon a Gospic pontosan annyi hárompontos kosarat ért el az első két negyedben, mint kétpontost (6).
A félidőben aztán minden bizonnyal elhangzott egy-két dörgedelem mindkét öltözőben, mert a találkozó második felében már a Pécs sem tudott annyi könnyű kosarat szerezni (Iványi is csak eggyel tudta megtoldani addigi kilenc gólpasszát), de a horvátok is jóval ritkábban (összesen nyolcszor) jutottak távoli dobás lehetőségéhez – elsősorban a kijjebb tolt védekezésnek köszönhetően.
Hogy a meccs nem fulladt – (semleges) nézői szempontból – unalomba, arról a mindkét oldalon szép számmal található szemfüles játékosok gondoskodtak. A vendégek elég gyorsan rájöttek, hogy a gyakran a triplavonalat kívülről őrző védők mögött méretes lyukak támadnak, ahová érdemes betörni, főleg, hogy Iványi sebessége már nem a régi, vagy, mert Quigley nem egy védőspecialista, s a magasemberek közül Vajda faultproblémákkal küszködött, Krnjic és Turóczi pedig gyakran igen komoly fáziskéséssel mozdult csak. A hazaiaknál ugyanakkor Ohlde megmutatta, hogy nemcsak futni tud, hanem a pozíciós játékban is nagyon szép dolgokra képes, Mazzante pedig vérszemet kapott attól, hogy a behúzódó vendégvédők túl sok szabad teret engednek számára (be is rámolt négy triplát az első félidei öt pontja mellé). És mivel nem elég, hogy Iványi gyorsan rájött, ha indítani nem tud, be tudja maga is dobni középtávolról, de az utolsó negyedre Fegyverneky is felébredt Csipkerózsika-álmából (már ami a támadásokat illeti), így a csapat még azt is elbírta, hogy legjobb dobója, Vajda Anna korai faultjai miatt viszonylag keveset játszott, s amikor pályán is volt, elég gyatra dobóteljesítményt nyújtott önmagához képest.
Egy olyan mérkőzésen, ahol az egyik csapat 61, a másik pedig 50 százalékkal dob mezőnyből egy kiesési rangadón, nem érdemes védekezésről komolyabban értekezni, mindenesetre a tényszerűség kedvéért nem árt megjegyezni azt, hogy a vendégek kevésbé tudtak alkalmazkodni a második félidőre átalakuló játékstílushoz. A Pécs nem volt hajlandó tovább westernkosárlabdát játszani, (szándékosan és kényszerből) lassította a játékot, és igyekezett kiszorítani ellenfelét „komfortzónájából”, a 6,25-ös környékéről. Azzal, hogy feleannyi rádobást engedélyezett a triplavonalon túlról a szünet után, sikerült kihúznia a Gospic méregfogát, és végre nem kellett körömrágós végjátékba belemennie. Mivel a horvátok képtelenek voltak megújulni a végére, a biztos győzelemhez elegendő volt, hogy hazaiak tartani tudták az első félidő ponttermését (a kilencven pont igazságos, 45-45-ös arányban oszlott el). A jövőre nézvést azonban intő jel, hogy egy ilyen szintű csapat képes volt a Pécsnek negyven pontot dobni félidőnként.
A győzelem, s ezzel a csoport negyedik helye tehát megvan, ezáltal nem borul tovább a kulturális főváros égboltja, de ettől még messze nem kell örömködni, és rózsaszín fellegeket keresgélni. Ezen a mérkőzésen a Pécsnek több veszítenivalója volt, mint amennyit nyerhetett. Egy vereség komoly sansszal az Euroliga-küzdelmek végét jelentette volna, tovább tágítva ezzel a (lég)váron tátongó repedéseket, nem beszélve az edzők, vezetők és egyes játékosok felé irányuló egyre bizalmatlanabb közhangulatról. Ezek a tényezők pedig borítékolhatóan kihatással lettek volna a csapat bajnoki (és kupa-) szereplésére. Szerencsére azonban nem ez történt: a MiZo horvátországi győzelme után otthon is érvényesítette a papírformát, életben tartva a tisztes Euroliga-szereplés reményét. Ehhez azonban kell majd némi szerencse a rájátszás sorsolásakor (és persze előtte nem ártana legyőzni a csoportutolsó Lille-t), és jóval vitálisabb, precízebb defenzív játék.
Az biztos, hogy a MiZo Pécs 2010 az évet az elvárásoknak megfelelően győzelmekkel kezdte, s ezzel a fegyverténnyel időt és viszonylagos nyugalmat teremtett önmaga számára, hogy játékban is arra a szintre küzdje vissza magát, melyre a kerete predesztinálja. Mostantól kezdve már nem lehet (s nem is szabad) azokra az objektív külső körülményekre hivatkozni, melyek az évad első (naptári) felében hátráltatták a munkát, s a csapat botladozásához vezet(het)tek. Kevesebb mint egy hét múlva újabb Euroliga-mérkőzés következik, melyen minden esély megvan arra, hogy ne csak újabb győzelemről, de javuló sportformáról és lassan, ám határozottan csiszolódó (csapat)játékról számolhassanak be a híradások. Ha valóban így alakul, talán kezdhetjük idézni az öreg székelyt.
