A bajnoki alapszakasz egyik legnagyobb megmérettetése után, s egy másik előtt beszélgettünk Fűzy Ákossal, csapatunk vezetőedzőjével azokról a dolgokról, melyek gyakran adtak témát a MiZo Pécs 2010-ről folyó beszélgetések során: a légióskérdésről, a fiatalok beépítéséről, a rotációról, a megfelelő posztok kialakításáról, valamint a Szeged és a Sopron elleni rangadókról.
Ha Sara egy kicsit is figyelemmel követte volna a körülötte folyó történéseket, valószínűleg összeszedettebben játszik a szezon során, és ha nem folyton arra várt volna, hogy mások inspirálják, öntsenek lelket belé, hanem egy kicsit „önszántából” is igyekszik teljesíteni, akkor nem került volna ilyen helyzetbe. A biztató kezdet után egyre kevésbé voltunk megelégedve a mutatott játékával, ráadásul folyamatosan plusz energiákat követelt a játszótársaitól és az edzőitől, hogy őt helyzetbe hozzák, miközben ő maga nagyon keveset tett hozzá. Triviális, de jelzésértékű probléma volt az állandó súlyfeleslege is, ami hullámokban rendeződött ugyan, de aztán a folyamat mindig megszakadt, s újabb súlygyarapodás következett be. Döntésünk végül is szakmai alapon történt: analizáltuk a január-februári időszak mérkőzésein nyújtott teljesítményeket, s ez alapján nem tudtunk róla túl jó bizonyítványt kiállítani (egyedül a Lille ellen tudta azt hozni, ami elvárható tőle), az legutóbbi pályára lépései során pedig egyenesen tragikus produktummal állt elő. Egy másik fontos szempont volt, hogy a magyar ellenfeleink kereteit és játékát elemezve arra a következtetésre jutottunk, hogy egy Ohlde-Vajda-Bujdosó-Turóczi négyes kiegészülve Horváth Lillával elégnek kéne lennie még a magas sorát Kajdacsi Judittal erősítő Szeged ellen is, így nem szükségszerű, hogy Sara Krnjic a külső sorból elvegyen egy légiós helyet.
Azért dőreség lenne azt állítani, hogy a két amerikai kisember elkápráztatott mindenkit a teljesítményével…
El kell mondani, hogy mindenképpen nehéz választásra kényszerültünk. Jobb lett volna, ha úgy alakul, hogy a sok jó közül lett volna kénytelen kihagyni egyet az ember, ehelyett azonban azt vehettük csak figyelembe, hogy honnan várhatunk potenciálisan a legkevesebb javulást. Quigleytől, ha mást nem, egy-egy látványos gólt és a könnyebb kosárszerzési lehetőségek kialakítását, néhány labdaszerzést, Mazzantétől pedig annak a tapasztalatnak a kihasználását várhatjuk, amivel kétségtelenül rendelkezik. Hiszen arról ne feledkezzünk el, hogy a soron következő mérkőzéseken akár döntő fontosságú lehet a rutin, ami a nehéz helyzetekben sokat segíthet a játékosnak, s ezáltal a csapatnak is.
Mennyire értesz egyet azzal az állítással, hogy mintha Quigley formája is kezdene hanyatlani?
Abszolút. Az okát nagyon egyszerű dologra vezetem vissza: körülbelül öt kilóval könnyebb a szeptemberi önmagához képest. Csak december óta fogyott hármat – nem eszik rendesen. Legalábbis a csapat közös étkezésein nagyon ritkán tudunk úgy kedveskedni neki, hogy ő is megfelelő mennyiségben fogyasszon. Láthatóan kondicionális problémákkal küzd emiatt. Az első időszakban csereként 10-15 percre volt jó, dobott 8-10 pontot, villant néhányat, de amikor másodszor beküldted, már haloványabb volt. Jelenleg ez az első időszak is leredukálódott 4-5 percre.
A tavalyi évad egyik pozitív vívmánya volt, hogy bátran építettetek be fiatal játékosokat a csapatba. Idénre miért torpant meg ez a folyamat?
Tavaly részben a szükség is hozta, hogy a fiatalokat játszatni kellett, mert egész egyszerűen nem volt más. A játékosok akkor megérezték az ebben rejlő lehetőséget, nagyszerű edzésmunkát végeztek, és tudtak bizonyítani komoly találkozókon is. Látni kell azonban azt, hogy az mostani keret némileg erősödött az előző évhez képest, és a tavalyi újoncok közül egyedül Raksányi tudta megőrizni az akkor megszerzett pozícióját. Ruják Nórát, úgy érzem, kissé talán megnyugtatta a hosszú távú szerződése aláírása, s a mindent elsöprő elszántsága, akarata, amit tavaly többször is dicsérni tudtam, idén kevésbé üt át az edzéseken. Sarok Nikinek pedig az a balszerencséje, hogy az ő átmeneti, kettes-hármas posztján tudjuk játszatni Quigleyt, Fegyvernekyt, Raksányi pedig szezon közben egyes-kettesről szintén kettes-hármas posztra avanzsált, s akkor még ott van Mazzante, nem beszélve Bujdosóról, akit hármas-négyesen szoktunk bevetni. A másik oldala a történetnek, hogy három új, alapemberként játszatni kívánt játékost eleve be kellett építeni a csapatba, s ez is emberes szakmai feladat, a fiatalok integrálása érthető módon kicsit háttérbe szorult. Meg aztán el kellett dönteni, hogy nevelőcsapat akarunk-e lenni az idényben, vagy komoly eredményeket szeretnénk elérni, mert ahhoz mérten kell kitűzni a célokat. Az idei keret inkább az utóbbira predesztinált, s egy idő után akkorává vált a teljesítmény- és eredménykényszer, hogy kevesebb idő és energia jutott a fiatalok beépítésére. És ha már itt tartunk: ha csak a leadott produktum számít, az életkor teljesen lényegtelenné válik, és az elvárások rostáján egyedül Raksányi ment át. Még Krnjic sem.
Egy ember kimaradt a felsorolásból, pedig ő olyan erényeket csillogtat, melyek mindig nagy megbecsülésnek örvendtek Pécsett – a küzdőszellem és az ösztönös kosáréhség –, ennek ellenére igen hátra került a rangsorban. Horváth Lillával mi a helyzet?
Az ő posztján szintén nagy a tolongás. Krnjic kiválásáig ő volt a hatodik ember a rotációban, onnan pedig nagyon nehéz bekerülni. Lillának kétségtelenül meglévő pozitív tulajdonságai mellett van egy óriási adottságbeli hátránya, ami centiméterekben jelentkezik. Ő valójában egy poszt nélküli játékos, négyes technikákkal és hármas magassággal. Emellett komoly technikai és taktikai fogyatékosságokkal rendelkezik. Nem mondom, jól tanítható, lelkiismeretes és nagyon tudatos sportoló, de még nem jött el az ő ideje. Azon dolgozunk, hogy hosszú távon megtaláljuk az igazi posztját.
Ezek szerint az, hogy számszerűsíthetően egyre kevesebb embert rotáltok, az Euroliga, a kupa és a bajnokság élesedő küzdelmeinek köszönhető?
Egyértelműen. Eredménykényszer van, és csak a minőség játszhat a pályán. Most nemigen vannak olyan mérkőzések, ahol tudnánk sakkozgatni. Ahol mégis megpróbáltuk, lásd: Szolnokon vagy Győrben, ott sajnos problémákba ütköztünk, mert nem kaptuk meg azokat a teljesítményeket, melyeket talán elvártunk. Lehet, hogy a mi elképzelésünk volt hibás, mert nem is kaphattuk meg, hiszen az ezeken a találkozókon szerepeltetett játékosok nem kaptak korábban annyi lehetőséget, hogy most bizonyíthattak volna. Ezért ez a mi felelősségünk is. Másrészt viszont kialakult az, amit az egész szezon során kerestünk: letisztultak a szerepkörök, megszűnt a posztok közti „vándorlás”. Egyes-kettesen a komoly perceket három játékos oldja meg: Iványi, Fegyverneky és Quigley. A hármas poszton látszik véget érni Raksányi odüsszeiája, s rajta kívül Mazzante játszik állandó jelleggel itt. Tehát a külső sorban öt játékost forgatunk úgy, hogy mellettük Ruják az egyesen, Sarok pedig kettes-hármason segít be szükség esetén. A magas sorban Ohlde és Vajda szerepe megkérdőjelezhetetlen, és ez utóbbi sérülése rávilágított, hogy Bujdosót szintén oda kell transzportálni. Valójában ők hárman viszik a két posztot, s Turóczi és Horváth Lilla a kiegészítő emberek.
Azért – ha már a transzportálást szóba hoztad – akad egy két érdekes kényszermegoldásnak tűnő átpozicionálás a csapatban. Konkrétan az Iványit egyes poszton helyettesítő Fegyvernekyre (bár saját bevallása szerint neki semmi baja nincs ezzel, az elmúlt években hozzászokott), a most éppen hármason próbálkozó Raksányira és a muszájból négyest játszó Bujdosóra gondolok.
Iványi Dalma az Iványi Dalma, ezt tudomásul kell venni. Nincs a keretben egy klasszi(ku)s csereirányító – ha ilyet lehet mondani, a csapatszerkezet egyik hibája, hogy tényleg hiányzik egy olyan klasszikus játékmester, aki tíz-tizenöt percekre maradéktalanul helyettesítheti a pihenő csapatkapitányt. Török Szilvia távozása ebből a szempontból érzékeny veszteség. Mivel ő nincs, a helyette érkező Fegyverneky két feladatot kénytelen ellátni. Raksányi elsődleges taktikai szerepe, hogy viszonylagos testtömegével azokat a palánk alatti védőfeladatokat megoldja, melyeket a legfőbb ellenlábasaink hármas poszton játszó játékosainak védése jelent. Ezt a megoldást részben a szükség is hozta, mert az ebben a szerepkörben rendelkezésre álló légiósunktól, Mazzantétól nem kaptunk olyan stabil teljesítményt, hogy egymaga megoldja, és Krisztának nagyon komolyan be kell segítenie. Azt kérjük tőle védekezésben, hogy kemény legyen, ütközzön, pozícióban megfogja a játékosokat, alkalomadtán – váltásos szituációban – a centereket labda felől védve kamatoztassa fizikumát és keménységét. Támadásokban pedig a hármasokhoz képesti mozgékonyságával tud többletet hozni – elsősorban az indítások során, a külső dobásaival és azzal, hogy az átlagos hármasokhoz képest jobban játssza az elzárás-leválást és jobban passzol. Bujdosó Nóráról annyit, hogy a csapatérdek azt kívánta, hogy kedvenc posztját feladva négyesen álljon helyt, és úgy látom, az utóbbi időben egyre jobb teljesítményre képes itt is. Az elmúlt néhány mérkőzésen többször is kulcsszerepe volt a játékának, és hogy hány pontot dobott. Ezen a ponton illik megemlékezni Turócziról is, akinek Krnjic kiesésével megnőhetnek a játékpercei, s felértékelődik a szerepe – és nemcsak négyesen, bizonyos pillanatokban ötös poszton is kell majd játsszon. Niki jó fizikummal rendelkezik, kezd beilleszkedni a csapat szerkezetébe, elsajátította a játékokat, kapizsgálja már a védekezési szisztémánkat. A mostanság az edzéseken nyújtott jó teljesítményét kéne előbb-utóbb átmentenie éles mérkőzésekre is. Én úgy látom, hogy magas poszton egyértelműen övé a negyedik hely, és vele lesz teljes a kilencfős rotáció, amelyik a nagy mérkőzéseken pályára fog lépni optimális esetben.
A pénteki rangadón sikerült meglepnetek a Szegedet azzal, hogy szinte megszálltátok a körtét, és nem engedtétek be a hazai centereket.
Előzetesen sok videofelvételt megnéztünk róluk, s azt láttuk, hogy a magas embereik nagyszerűen játsszák a tranzíciót, valamint az ún. high-low (alsó poszt-felső poszt) együttműködésből szép kosarakat dobnak, ezért fő feladatunknak azt tekintettük, hogy ne kerüljön be a labda szervezetlen védekezés ellen a palánkunk alá. Ezt sikerült magas színvonalon megoldani a magas posztok tekintetében, bár azt hozzá kell tenni, hogy a hármas poszton azért többször fölborultunk, de talán azzal, hogy a centerek kiszorultak, és a Szeged a bedobóit erőltette be a tábla alá, amivel rendre zavart okozott ugyan, ugyanakkor elrontotta a többi játékaikat is. A hazaiak magas játékosai egy idő után túlságosan a periméteren kosárlabdáztak, és így nem tudtak annyira hatékonyan hozzájárulni csapatuk teljesítményéhez. Ezért is lett olyan nagy különbség a lepattanóharcban, hiszen nem volt helyük bemenni a palánk alá, mert Fűrész és Horváth már ott volt bent, továbbá a pozíciós játékuk is elveszett, mert a nagy tömörülésben könnyebb volt besegíteni.
Az is feltűnő volt, hogy amikor a második negyed közepétől kezdve bekeményítettek védekezésben, és kijjebb húzódtak, sokszor nagyon tanácstalanokká váltunk, és nemhogy dobásig nem jutottunk el, de a figuráinkat sem tudtuk elkezdeni.
Ez így van. A hátrány okozta kényszer hatására jóval agresszívabbá vált a védekezésük, lezártak addig szabad labdavezetési szögeket, passzsávokat, és mi – ha egyáltalán le tudtuk passzolni a labdát – nagyon messze tudtunk csak játszani a gyűrűtől. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy kettévágták a csapatunkat, és nem jutottak el a labdák mélységbe, nem voltak betörések. Ezt igazából a félidőben tudtuk csak orvosolni egy-egy elmozdulás megváltoztatásával, s ennek következtében – amikor újra ezzel a kitámadással próbálkoztak – többször is ajtó-ablak helyzeteket teremtettünk, mint például Mazzante hárompontosánál, Bujdosó befutásánál vagy Ohlde ziccerénél. Ugyan próbálkoztunk már az első félidőben is vele időkéréskor, de a meccs hevében egy percnyi idő alatt nem igazán sikerült tisztázni a játékosokkal, mit is kéne pontosan csinálniuk.
A szegedi győzelem tekinthető revánsként a tavalyi bajnoki elődöntőn elszenvedett hazai vereségünkért?
Megmondom őszintén, hogy a Szeged elleni felkészülés felépítése közben motivációs bázisként ezt a témakört nem érintettem. A tavalyi szezonban ami volt, elmúlt, én az idei évad kihívásaival foglalkoztam, s ez alapján próbáltuk meg felkészíteni a csapatot a megmérettetésre. Lehet, hogy a játékosokban, akik egy évvel ezelőtt is szerepeltek a MiZo Pécsben munkálkodott a késztetés, hogy „helyére rakják a dolgokat”, de mi ezzel nem foglalkoztunk. Tudtuk, hogy mennyire fontos ez a mérkőzés, mennyire megkönnyíti, úgymond, a bajnokság végét, ill. a rájátszásbeli pozíciónkat, de azt is, hogy messze még a vége, és eszünkbe se jutott ilyen messzire visszanyúlni. A győzelemmel megoldottunk egy részfeladatot, kétségkívül jól fest, hogy a szezonban kettő null a mérlegünk a Szeged ellen, de még nagyon komoly mérkőzések várnak ránk a BSE, a Sopron és a Győr ellen.
Hogyan jön majd össze a Sopron elleni kettő null?
Ugyanarra kell törekednünk, amire a Szeged elleni felkészüléskor és magán a találkozón is: nagyon precíznek, nagyon összeszedettnek, kondicionálisan fittnek kell lennünk, taktikai szinten a mérkőzés negyven percén keresztül koncentrálni kell, s azokat a taktikai elemeket, melyeket speciálisan erre a mérkőzésre készítettünk elő, magas színvonalon kell végrehajtanunk. Ha mindezt képesek leszünk végrehajtani, s ezt fűszerezzük egyéni extra teljesítményekkel, akkor meg lehet a kettő null a Sopron ellen is. Őket mindig csak maximális teljesítménnyel és koncentrációval lehet legyőzni, mert erős csapat, s ne feledjük, háromszoros bajnoki címvédők, s ahogy a mondás tartja: a bajnokot sose becsüljük le!
