Amikor Rátgéber László 2008-ban elindult a nagyvilágba Euroligát nyerni, sokan gondolták úgy, a csodák korszaka véget ért Pécsett. Hisz’ mit ér az egyetem rektor nélkül? Ki fogja még egyszer centerek nélkül megverni a Valenciát? Ki hajtja végre újra és újra a lehetetlen küldetéseket? Azóta eltelt két év, és bár voltak kisebb-nagyobb varázslatok (pl. a Velence kiejtése, kupagyőzelem Sopronban, majd ugyanez otthon egy súlyos vereség után nem sokkal), de az összkép sehogy sem akart emlékeztetni a régi szép időkre. Hogy miért nem?
Mert a játék sokszor döcögött a nehéz örökséget vállaló Fűzy-Djokic edzőpáros irányította csapatnál, az általuk megvalósítani kívánt stílus többször nem akart működni, mint ahányszor megvalósult. Ezen kívül nagyon fontos bizonytalansági tényező volt, hogy a csapat egy-egy jól sikerült meccs után képes volt olyan gyalázatosan teljesíteni, ami nyomaiban sem emlékeztetett a korábbira. Ezt sokan az edzői ténykedésnek tudták be, mások a nem megfelelő minőségű és/vagy szellemiségű játékosokra mutogattak, s volt, aki megtette mindkettőt. Egy szó mint száz, a MiZo Pécs 2010 nem tudta megőrizni azon nimbuszát, mely hosszú éveken (évtizeden) át jellemezte: a mentálisan rendkívül erős, könyörtelenül védekező, az ellenfél legapróbb megingásait is azonnal kihasználó, saját csarnokát bevehetetlen várként őrző, a szent őrület tüzében lobogó kapitányát a végsőkig követő fekete(-fehér) seregét.
Azt, hogy pontosan mikor, miért és főként hogyan vett damaszkuszi fordulatot ez a csapat, nem tudnám megmondani, legfeljebb csak találgatni merek. A szellemi energiák nagymérvű mozgósítására valószínűleg az itthon, az örök ellenfél (néha ellenség) Sopron ellen sikerrel megvívott kupadöntő során (és utána) került sor először. Emlékezhetünk, két héttel korábban egy (másod)edzői butaság után úgy omlott össze a Pécs, mint ahogy azt már többször is megtapasztalhattuk a szezon során, és a nyeregből egy perc alatt került a ló lábai közé. Az meg szépen át is gázolt rajta. Ilyen előzmények után mégis összejött a kupagyőzelem, pedig abban a mérkőzésben is benne volt, hogy hasonló forgatókönyv érvényesül majd, mint az alapszakaszbeli összecsapáson, viszont nem így történt. Talán akkor kezdett először igazán hinni a csapat – önmagában. Hogy át tudja ugorni saját árnyékát, hogy le tudja vedleni a rossz beidegződéseket, a kishitűséget. És ne feledjük, ez volt az a mérkőzés, amelyiken a negyedik percben elveszítette egyik kezdőjét, Kelly Mazzantét, aki – mint később kiderült – az egész szezonra kiszállt a játékból. Az amerikai bedobó kiesését extra teljesítményekkel pótolták a többiek, s ha valami össze tud kovácsolni egy csapatot, az az egymásért való küzdés, egy sérülés miatti előre menekülés (lásd: a Velence elleni odavágó).
A következő fontos állomás a Szeged ellen idegenben lejátszott bajnoki elődöntő volt, melyen ugyan kikapott a csapat, de az Ohlde korábbi sérülése miatt lehetőséget kapó Krnjic-Turóczi kettős igencsak kitett magáért, és együttes erővel hozta az amerikai középjátékos átlagos mutatóit (14 pont, 6 lepattanó), s mellettük a korábban nem mindig villogó két kisember, Fegyverneky és Quigley is kitett magáért. Ekkor látszott talán először, hogy a kiegészítő emberek is képesek beletenni a közösbe a magukét, ha a szükség úgy hozza.
A döntőbe jutásért vívott mérkőzésen vált paradigmává, hogy ez a csapat képes felülemelkedni a sérült alapjátékosok hiányán (Mazzante már hazautazott, Ohlde pedig megpróbálkozott a játékkal, de rásérült). Sőt, plusz motivációt merít belőle, és a rotációs lehetőségek nemhogy szűkülnének, de – a józan paraszti észnek tulajdonképpen ellentmondva – egyenesen bővülnek, mert a pad végéből olyan játékosok is képesek extra teljesítményt nyújtani, akikről azt az idény során mutatott játékuk alapján egyáltalán nem vagy alig gondoltuk volna. Így lehetett – a káprázatosan játszó Iványi és védelem oszlopaként funkcionáló Vajda mellett – a mérkőzés hőse az a tizennyolc éves Raksányi, aki tavasszal addig eléggé beleszürkült a mezőnybe, vagy az a Nagy-Bujdosó, aki ponttermelésben ugyan nem emlékeztetett válogatottbeli önmagára, de az ellenfél kulcsemberének, Fűrész Emőkének végképp elvette a kedvét a játéktól ellentmondást nem tűrő védekezésével.
Ennek ellenére – az Arany Jánosnak tulajdonított kifejezéssel élve – „gondolta a fene”, hogy a MiZo a döntő első találkozóján rögtön elveszi majd a Sopron pályaelőnyét. Bár az alapszakaszban sikerült már egyszer otthonában meglepni a bajnokot, de akkor a pályaválasztó két meghatározó emberrel kevesebb (Milovanovic és Toliver), a Pécs pedig kettővel többel (Mazzante és Ohlde) állt ki. Márpedig ez a kosárlabda öt-öt elleni játékra (és maximum két-három cserére) alapozó matematikája szerint semmi jót nem ígért. És mégis, a pályán nem érvényesült a plusz kettő itt, mínusz kettő ott számtana, mert míg a hazaiak képtelenek voltak élni játéktudás terén kétségtelenül meglévő fölényükkel, addig a vendégek hihetetlen energiákat mozgósítottak a győzelem megvalósítása érdekében, és olyan embereket tudtak előhúzni a kalapból, mint a száz százalékkal célzó Turóczit, vagy az ellenfél tankjával nehéztüzérével a harcot sikerrel felvevő Krnjicet. És akkor még nem említettük azt a játékost, akiről ugyan nagy valószínűséggel legalább 15-20 pontot kaptunk, de közben támadásban nemcsak 25 pontja miatt érdemes kiemelni, hanem azért is, mert agresszív, ugyanakkor fifikás (és életveszélyes) játékával teljesen megbontotta az ellenfél védekezését. Túl enyhén fogalmaztam: Allie Quigley nemes egyszerűséggel az őrületbe kergette a soproniakat, akik nem tudtak mit kezdeni kígyózásaival váltogatott tripláival.
Ha az első mérkőzésen a bábból kibújó pillangó esetének lehettünk szemtanúi az (egyetlen megmaradt) amerikai légiós személyében, akkor a másodikon megcsodálhattuk első önfeledt szárnyverdesését is. Láthatóan olyan felszabadulttá vált, s annyira megnyugodott, hogy hiába készült fel belőle immáron rendesen az ellen (valószínűleg most először vették igazán komolyan), már képtelenek voltak megtartani (főleg a második negyedtől kezdve). A „fakóból” lassan igazi „feketévé” avanzsáló Krnjicnek sikerült további néggyel megfejelnie Sopronban szerzett IBM pontjait (így lett 18), ennek következtében centerposzton továbbra is sikerült tartani a lépést a másik oldallal. Mellette főszerepet vállalt egy újabb – szinte elfeledett – arc a kispadról: a szezonban szinte végig mellőzött Sarok Nikolett megmutatta, milyen az igazi pécsi szív (és virtus), s 12 pontjával, 7 lepattanójával és 21-es értékmutatójával valamint kompromisszumot nem ismerő küzdőszellemével olyan lendületet adott csapatának, melynek segítségével sikerült behúzni a második strigulát is.
Ha pechesnek nevezzük azt a csapatot, mely elveszíti kezdő hármasát és ötösét, akkor vajon minek kéne nevezni azt, amelyik ezek után kénytelen azzal a ténnyel szembenézni, hogy kiesett a négyese is, a kettesét pedig infúzióra kellett kötni. Ilyet még tán Sova doktor se látott, pedig a város szélén sok minden megesett már! Iványi kivételével gyakorlatilag elfogyott a kezdő, így azok az emberek voltak kénytelenek beállni a frontvonalba, akik addig azt a szükséges többletet adták a padról, ami a győzelmekhez segítette csapatukat. Igen ám, de ha a kispad kezd, ki jön be helyettük? Nos, péntek este erre a kérdésre is választ kaptunk: újabb cserék.
Azt hiszem, még találgatni sem érdemes, hogy mekkora odsszal adták volna Turóczi decemberi leigazolásakor, hogy a bajnoki döntő sorsdöntő mérkőzésén 32 (!) percet tölt majd pályán, s ezalatt 25 (!) IBM pontot szorgoskodik össze. Azt se sokan tippelték volna, hogy a végső párharc első összecsapásán megsérülő, a másodikon csak a lábát húzó, és elég gyenge teljesítményt nyújtó Raksányi lesz a harmadikon a csapat második legeredményesebb dobója (14 pont – 90 %-os dobóteljesítménnyel). De említhetném Horváth Lillát is, akinek azokkal a játékosokkal szemben kellett felvennie a kesztyűt, akik miatt az előző idényben a sokszor a parkett közelébe sem igen került, s most több olyan megmozdulással vétette észre magát, amivel (teljesen) kiérdemelte, hogy a végső sípszó után ő vágja le az egyik hálót emlékbe.
Krnjic és Quigley pedig külön lapra tartozik. Mindkettőjüket meg kell követnem, mert álmomban nem gondoltam volna, hogy bármelyikük valaha akár csak egyetlen mérkőzésen is hasonló teljesítményt lesz képes nyújtani, nemhogy hármon! A szerb „kislánynak” harmadszorra is összejött, hogy statisztikai lapján javítson az előző meccsekhez képest, és olyan energiákat tudott mozgósítani, amik valami láthatatlan mélységben rejteztek eleddig. Az egyesek által nemes egyszerűséggel csak „Kugli” becenévvel illetett amerikai kisember pedig egyértelműen elhitte, hogy ezen az estén márpedig neki kell gólt dobni, és a kiélezett szituációkban rá hárul a támadást befejező játékos szerepe. A kvalitásait mutatja, hogy sikerült jobbára helyes döntéseket hoznia, és ponterőssége mellett kulcspillanatokban szerzett és megmentett labdái is felbecsülhetetlen értékűvé váltak.
Fegyverneky Zsófia és Nagy-Bujdosó Nóra is minden dicséretet megérdemel, hiszen ők voltak, akik a döntő során a zongorát cipelték. Nem játszottak különösebben látványosan, nem emelhetők ki statisztikai mutatóik, viszont mezőnymunkájuk, harcosságuk, fontos pillanatokban bemutatott lepattanóik, labdaszerzéseik, védekezésük nélkülözhetetlen elemeivé váltak a sikernek. A csapattal szemben mutatott alázatuk, mezőnymunkájuk példaértékű.
Nagyon kiérdemelte, hogy külön fejezetben (pontosabban bekezdésben) említsük Iványi Dalmát, aki ennek a csapatnak irányítója, motorja, lelke s szellemi vezére egyben. Utolsó mohikánként maradt meg a Final Fourt többször megjáró „régi, nagy csapat” törzsgárdájából, és – mint az eredmény mutatja – sikerrel örökítette át a fiatalabbaknak azt a mentális tartást és attitűdöt, mely az akkori sikerek egyik legfőbb letéteményese volt. S amellett se menjünk el szó nélkül, hogy mindezeken túl végig kitűnően játszott a döntőben, s megcsillantotta mindazon erényeit, melyek miatt az ellenfelek is nagyra becsülik.
A győzelmet nyilván a pályára lépő játékosok vívják ki. Ugyanakkor illik tisztában lenni azzal, hogy a sikerhez vezető utat az edző jelöli ki (mint ahogy a bukáshoz vezetőt is). Azt, hogy Fűzy Ákos és Zeljko Djokic valójában mekkora tettet hajtott végre, akkor lehet igazán átérezni, ha belegondolunk, hogy a statisztikát és a realitásokat figyelembe véve még teljes(en egészséges) pécsi kerettel is a Sopron volt a döntő esélyese. A sérülések viszont olyan helyzetet teremtettek, mintha a másik oldalról Horti, Milovanovic és Holt esett volna ki, s egyedül Toliver és egy alig szédelgő Honti maradt volna hadra fogható. Fűzyéknek mindezek ellenére sikerült elhitetni egy Turóczival, egy Krnjiccsel, egy Horváth Lillával és a többiekkel, hogy lehet keresnivalójuk a klasszisokkal felálló ellenféllel szemben, akik mellesleg a pályaelőnyt is élvezik, s az elmúlt három év bajnokai is egyben. Ez már nem is pedagógia, hanem Cippolinit megszégyenítő hipnózis, mágia, fanatizálás, nevezze ki, ahogy akarja. Egy a lényeg: az edzőpárosnak sikerült véghezvitetni tanítványaival az ép ésszel elképzelhetetlent.
A MiZo Pécs 2010 bajnoki győzelme az én olvasatomban kimeríti a csoda kategóriáját. Nem kizárólag a sordöntő harmadik mérkőzés heroikus, emberfeletti küzdelme és teljesítménye, ami ezt mondatja velem, hanem a három összecsapás együttesen. Magam és mások is emlegettek kisebb-nagyobbfajta csodákat már eddig is, de a győzelem tette fel igazán az i-re a pontot. Én pedig – gondolom, sokan másokkal egyetemben – újra átélhettem azt, ami miatt annak idején megszerettem ezt a klubot, ezt a csapatot, s oly sok örömet szerzett nekem azóta: nevezetesen, hogy itt a realitás relatív fogalom, a lehetetlen pedig nem létezik. Csodák igenis vannak!
