Kevesebb, mint 18 órával az évad eddigi legfontosabb (csapó: kettő) mérkőzése előtt - mármint a női Euroligában - kicsit elkalandoznék a szebbik nemtől az erősebbik felé, s meg sem állnék egy más dimenzióig: az NBA-ig.
Viszonylag hosszabb idő után a jelenleg futó szezon elejétől ismét rendszeresen nézem (amennyire tudom, néha hónapos elmaradásokkal) a NBA-közvetítéseket a tévében(sőt, már láttam meccset online is!). Az ok egyszerű: újra van olyan csapat (több is), amelyiket érdemes nézni, mert igazi kollektívaként működnek, és nem az - egyébként meglévő, kimagasló - egyéni képességekre építenek. Mondanom sem kell, ezt nem a Miami Thrice-ra (sic!) értettem, hanem a két, keleti és nyugati nagyágyúra: a Boston Celticsre és a San Antonio Spursre. Öröm nézni, ahogy játszanak!
De nem akarok nagyon eltérni attól, ami miatt eredetileg írni kezdtem az előbb. Bár az említett két klub miatt követem leginkább a liga eseményeit, azért végig szoktam böngészni, mi történt a többi mérkőzésen (s ehhez nagyszerű, minőségi segédletet nyújt az NSO "Mennyei játszótér" c. blogja). S nagyjából a Kidd-Hill párharc óta mindig érdeklődéssel figyeltem az "Év újonca" címért folyó küzdelem alakulását, bár ez a lelkesedésem jelentősen lelohadt "James király" bevonulása óta.
Idén azonban újra elibém került egy olyan rookie, akinek hétről-hétre jobban tudok szurkolni. A bejegyzés címéből könnyen kitalálható, Blake Griffin az. Bevallom őszintén, nagyon tetszik, amit ez a Blake gyerek művel a pályán. Az hagyján, hogy akkorát ugrik, mint egy szöcske (emiatt figyeltem fel rá először - ahogy sokan mások is). Még az se tenne feltétlenül rajongójává, hogy most már huszonsok mérkőzésen keresztül tart a dupla-dupla szériája, és egyenletesen jó (mit jó, kimagasló) teljesítményének (is) köszönhetően ligautolsó csapatát mára a középmezőnybe gardírozta. Azért se szoktam dicsérgetni feltétlenül senkit, hogy jelentősen kivette a részét egynéhány arcos nagycsapat móresre tanításából (merthogy az utóbbi időben el-elkapják a menőket) - na jó, a Miami sorozatának megszakításáért azért jár egy piros pont...
Nem, mindezek fontosak ugyan, de kevesek ahhoz, hogy kiérdemeljék a tiszteletemet (mert itten erről van szó, kérem szépen). Blake Griffin játékstílusa előtt két okból lengetem meg - nem létező - kalapom. Egyrészt, centerben igencsak zsengének számító kora ellenére, láthatóan rengeteg energiát fektet(ett) bele abba, hogy technikai (és taktikai) repertoárja) minél szélesebb legyen, és sokszínű centerjátékával nehéz feladat elé állítsa az őt fogó, jóval rutinosabb magasembereket is. Tegnap, amikor 47 pontot szórt az Indiana Pacersnek, a névjegyévé váló zsákolásokon túl volt gyönyörű lepörgése (ezt is gyakran alkalmazza), több "duncani", palánkos középtávoli tempója (okos fiú, tudja, a legnagyobbaktól nem szégyen tanulni), kibrusztolt lepattanó után visszatett labdája, transition-kosara, betörése, jó ütemű kettő-kettőzés után megoldott rutinfeladata, horogja, szóval szinte minden, amit egy középjátékostól díjazni lehet. Az alábbi (a meccsen szerzett valamennyi mezőnytalálatát megörökítő) videót ajánlom mindenki - és különösen Dwight Howard - figyelmébe (bár az orlandói izomember nem hiszem, hogy olvassa a blogomat):
Másrészt pedig a minap alkalmam nyílt megfigyelni egy olyan tulajdonságát, mely játékosi mivoltában már eddig is jól felismerhető volt, azonban (úgymond) "emberként" most derülh(etet)t ki számomra egyértelműen. Márpedig ez tesz a szememben egy játékost igazán naggyá: a játékkal és játékostársainkkal szembeni tisztelet és alázat. Michael Jordan valószínűleg azért is lett mindenkori kedvenc sportolóm, mert azon túl, hogy mindent megtanult, amit sportágában meg lehet tanulni, mindig mérhetetlenül komolyan vette a kosárlabdát, az ellenfelét, az aktuális védőjét. Látszott rajta, tudja, sokat köszönhet ennek a sportnak, s ezt igyekszik is korrekt viselkedéssel visszaadni.
De térjünk vissza ehhez a nemrégiben lezajlott eseményhez. Történt, hogy városi rangadóra került sor Los Angelesben, s a Lakers nehezen viselte, hogy nem úgy alakult a mérkőzés, ahogy ők szerették volna. Játékosai egyre nehezebben viselték az össze-vissza fütyörésző bírókat, és csak idő kérdése volt, mikor szakad el valakinél a cérna. Nos, ez Lamar Odomnál következett be, aki egy büntető után szakítópróbát kezdeményezett Griffin mezén, amit újoncunk olyan faarccal viselt el, mint aki rakott nyugtatót ebédelt. Sőt, elsők között rohant a tömegbe, jól láthatóan azért, hogy a hepciáskodó feleket lecsillapítsa. Nem hőzöngött, nem fitogtatta erejét (pedig lett volna mit), nem kakaskodott, szinte rá se nézett az őt heccelő Odomra, majd otthagyta, hogy békét teremtsen. E jelenet győzött meg végérvényesen arról, hogy - hacsak makacs sérülések nem fogják sújtani - újabb nagy játékos van születőben az NBA-ben. Hogy a bírók miért állították ki érte, talán ők maguk sem tudják, a liga illetékesei el is törölték a szankciót utólag. Íme:
Kíváncsi vagyok, elnyeri-e az év újonca címet (szerintem igen, hacsak el nem üti a villamos), és hogy mennyi időbe telik majd neki, hogy a mezőny (egyik) legjobb erőcsatárává nője ki magát. A tehetsége, az elszántsága és - a már említett - alázata megvan hozzá. Sok sikert kívánok neki!
