Hal, amit a szádba teszel

Küzdelmes találkozón érvényesítette pályaelőnyét a Pécs 2010 a női bajnokság döntőjének első összecsapásán az MKB Euroleasing Sopron ellen. A 82-76-os végeredmény szoros mérkőzést sejtet, s a megállapítás tulajdonképpen helytálló is, annak ellenére, hogy a hazaiak a meccs nagy részében sokkal jobban kosárlabdáztak ellenfelüknél. Abban, hogy a harmadik negyed közepére nem rendeződött el minden érdemi kérdés, több tényező is komoly szerepet játszott.
Elsőként mindenképpen azt kell megemlíteni közülük, hogy a Sopron egy pillanatra sem adta fel, még akkor sem, amikor elúszni látszott a hajó, s amikor bárhogy próbálkoztak is, mégsem tudtak igazán fogást találni a Pécsen. A két csapat már többször bebizonyította, hogy képes felállni komoly hátrányból is a másik ellen, és a vendégek tartását mutatja, hogy ha görcsösen, összeszorított fogakkal is, de töretlenül zakatoltak tovább, s a végjátékra szívós munkával felkúsztak egészen három pontnyi távolságra. Az más kérdés, hogy ennél többre nem futotta, és a másik oldalon pedig beesett egy-két ihletett (szerencsés) dobás, s ezzel eldőlt a mérkőzés.
A második nagyon fontos tényező a rutin. A kritikussá váló utolsó negyedben egyértelműen megmutatkozott, hogy a vendégek padja jóval tapasztaltabb – játékos és edzői szinten egyaránt. A csereként beálló Eördögh-Németh-Tamane, trió (Fűrésszel kiegészülve) sok jó megoldással vétette észre magát ebben a szakaszban: hol egy kulcshelyzetben kiharcolt faulttal, hol jó védekezéssel, gólpasszal, hol egy triplával, Tamane centermunkájáról már nem is beszélve. Az ő extrájuk nélkül nem tudott volna visszajönni a meccsbe a Sopron. Ebbéli igyekezetükhöz némiképp asszisztált a hazaiak edzője is: Zeljko Djokic egészen a záró szakasz 6. percéig várt az időkéréssel, pedig csapata láthatóan leállt támadásban és védekezésben is, és a soproniak 14-4-es sorozata teljesen nyílttá tette a mérkőzést. Ha korábban megakasztja az ellenfél lendületét, a csarnokban kevesebben lesték volna aggodalmas arccal a 73-70-es állást.
Nyilván ha az egyik csapat beleerősít, az kihatással van a másik játékára is. Az előnyét fokozatosan (és lineárisan) építgető Pécs szépen eljutott arra a pontra, ahonnan már elvileg „nincs visszaút” – emlékeim szerint 17 ponttal is vezettek már a 3. negyedben. Hiába kezdték el azonban fejni az órát, ha hosszú támadásaikat nem sikerült pontosan befejezni. Több ziccert is kihagytak egymás után a végjátékban, és – kis túlzással – csak Iványi és Fegyverneky klasszisának köszönhették, hogy nem énekelték ki a sajtot a szájukból. Tény, hogy Krnjic és Raksányi meglehetősen zsenge korú, Keller pedig talán már némileg túl van pályafutása zenitjén, az ablak-ajtó helyzeteket azonban illik bedobni, ha bajnok akar lenni az ember.
A soproni feltámadásra magyarázattal szolgálhat a pécsi rotáció megbicsaklása is: Djokic mester sérülés miatt még a félidő előtt elveszítette egyik kulcsemberét a palánk alatt (az addig is sok megpróbáltatáson áteső Griffint), és a helyükre beküldött Palusná-Keller páros számára túl magasnak bizonyult a döntő mércéje. A szlovák center szembetűnően lassabban (s ráadásul rossz ritmusban) mozgott a többiekhez képest, és nem tudta érvényesíteni – kétségkívül meglévő – remek fizikai adottságait, a vészmegoldásként felküldött Keller pedig küzdött ugyan, de amikor hőssé válhatott volna, kihagyta ordító helyzetét. Így viszont több teher hárult Krnjicre és Nagy-Bujdosóra, aminek az lett a következménye, hogy az előbbi kicsit elfáradt a végére, utóbbit pedig nem nagyon lehetett hármas poszton játszatni.
Végül, de nem utolsósorban ott volt az a faktor, melyre az előzetes esélylatolgatásokkor már rákérdeztünk a két csapat edzőjétől: a játékvezetés. Székely Norbert akkor – nagyon helyesen – annyit mondott, hogy „nem szabad a játékvezetést központi kérdéssé tenni”, ill. hogy „meg kell próbálni alkalmazkodni az aktuális játékvezetői felfogáshoz”. (Ehhez képest éppen ő hánytorgatta fel nyilatkozatában ténykedésüket a mérkőzés után.) Zeljko Djokic pedig azt hangoztatta, hogy mennyire tiszteli a döntőre nevezett játékvezetőket. Kíváncsi lennék, vajon tartotta-e akkor is ezen állítását, amikor a feltűnően indiszponáltan fújó Hegedűs sporttárs már a negyedik érthetetlen faultot fújta rá Kelsey Griffinre.
Félreértés ne essék, a mérkőzés végkimenetelébe nem nyúltak bele a sípmesterek (az említett játékvezető jó néhány ítéletét – ill. nem fújását – joggal kérhették számon a vendégek is), az viszont tény, hogy – sajnos immáron hagyományosan –ismételten a leggyengébb láncszemnek bizonyultak e két csapat párharcában. Miután az első negyedben 10 szabálytalanságot fújtak a Pécsre (az 5 sopronival szemben – Pécsett!), és az első 18 vendégpontból 12 született büntetőből, valószínűleg rájöttek, hogy ha így fújnak tovább, ad 1: nem marad pályára küldhető pécsi a végjátékra, ad 2: ők sem jutnak ki ép bőrrel a csarnokból. Erre a második negyedben igyekeztek korrigálni az aránytalanságokat, s olyanokat is befújtak a vendégeknél, melyek felett korábban szemet hunytak. A második félidőben (és különösen az utolsó traktusban) pedig lenyelték a sípjukat, és csak a nagyon látványos eseteknél állították meg a játékot, de ott is voltak olyan kedélyborzoló ítéleteik (például a sportszerűtlen hibák esetében), melyekkel megint csak nem azt sugallták, hogy a helyzet magaslatán állnának. Az, hogy döntéseikkel kinek kedveztek inkább, nyilván nézőpont kérdése, de az biztos, hogy az első félidőben nem a kidolgozott játékával maradt meccsben a Sopron. Ennyit a megfújt hazai pályáról.
S hogy mivel tudott ellenfele fölé kerekedni a Pécs? Először is a váltogatott védekezésük továbbra sem nagyon ízlett a vendégeknek – túl sok extra kosarat kellett dobniuk ahhoz, hogy megtartsák nyerési esélyeiket. (Legtöbbször azonban elég tanácstalanul adogatták körbe a labdát a periméteren.) Másodsorban azzal, hogy Iványiék remekül dobtak távolról: az első félidőben hétből hat beesett nekik a triplavonalon túlról, és az egész mérkőzést tekintve 30 pontot szereztek így (nem akármilyen dobószázalékkal). Harmadrészt azzal, hogy a pécsi külső sor fantasztikusan játszott: amellett, hogy 0 ponton tartották Colemant, és Holt se tudott annyira villogni Fegyverneky szorításában, támadásban is határozottnak és eredményesnek bizonyult az Iványi-Fegyverneky-Quigley trió. Azzal pedig, hogy ezúttal fel tudott nőni melléjük Raksányi és Sarok is, összességében a maguk javára billentették a mérleget a kisemberek tekintetében. És ha még ez se lett volna elég, még mindig ott van a pécsi közönség…
A párharcnak azonban még koránt sincs vége. A nagyon fontos első győzelem ugyan megvan a pécsiek számára, ezáltal továbbra is él a pályaelőnyük, viszont az MKB várhatóan nagyon odateszi magát a saját pályáján, hiszen egy második vereség a „szakadék szélére” taszítaná őket (ahol köztudomásúan nem túl kellemes egyensúlyozni). Székely Norbert minden bizonnyal megpróbál rendet rakni egy-két fejben (Colemannel biztosan elbeszélget majd külön is), Zeljko Djokic pedig elmormol néhány imát, hogy a vasárnapi MR ne mutasson ki súlyos elváltozást a földbe döngölt Griffinnél. Szerdán este pedig úgy gyürkőznek majd egymásnak a felek, mintha az első mérkőzés meg sem történt volna, hiszen tudják: (a pécsi mester szavaival élve) minden mérkőzés külön univerzum. És háború.