Elveszítette veretlenségét a Pécs 2010 csapata a honi pontvadászatban, miután 17 ponttal kikapott az UNI Seat Győrtől a Lauber Dezső sportcsarnokban. Ha őszinték akarunk lenni, a papírforma érvényesült, bár személy szerint előzetesen meglepetésben reménykedtem. Nos, az elmaradt, de azért akadt egy-két dolog, ami elgondolkodtatott, s végeredményben e poszt megírására késztetett.
A jó csapatok általában kitűnően támadnak, a gyengébbek leghatásosabb fegyvere a fegyelmezett védekezés. Előzetesen (is) egyértelmű volt, hogy a Pécsnek csakis akkor van esélye, ha lassítja a játékot, ellenfelét felállt védekezés elleni játékra kényszeríti, és nem engedi, hogy a Győr bármiféle értelemben lendületbe kerüljön. Ehhez képest az elején úgy nekik rontottak, mint éhes borjú az anyjának, amivel sikerült meglepni ugyan Simonékat, de a kezdeti hurráhangulat a második negyedben visszájára fordult, amikor elfogyott a szufla. Nagyjából ekkor már látszott, hogy esély sincs a hazai győzelemre.
Zseljko Djokics megpróbálkozott ugyan Füzy Ákos (és) tanítványainak megzavarásával a zóna és az emberfogás folyamatos váltogatásával, de sok sikerrel egyik sem kecsegtetett. Különösen az előbbi esetén volt szembetűnő, hogy mennyire lassan mozogtak a lányok. Merthogy nem a győriek járatták lekövethetetlenül gyorsan a labdát, a pécsiek játszottak "állóháborút": döbbenten láttam, hogy zónában sokszor az egész csapat egy helyben (két talppal) állva mímelte a zónát, és csak akkor igyekeztek úgy-ahogy tolódni, amikor az ellenfél már (rég) továbbpasszolta a labdát. Egyáltalán nem csoda, ha a vendégek sorra alakították ki a tiszta távoli dobóhelyzeteket, melyeket jó százalékkal be is hajigáltak (Ciglar 3/4, Rasheed 2/3, Sujanova 1/2 triplamutatóval végzett). Ami azt illeti, a festéket sem védték jobban a baranyaiak: zónában, emberfogásban egyaránt bosszantó tolódási és váltási hibákat követtek el, melyek eredményeképpen ziccerezhettek Hollingsworthék.
Támadásban sem volt túl szívderítő a látvány: a 11 pályára lépő játékos közül három nyújtott értékelhető produktumot, a többiek vagy "lelkesen" asszisztáltak az ő erőlködésükhöz (labdarúgó nyelven: alibiztek), vagy ugyanolyan vehemenciával dobálgatták mellé a labdákat. Emellett csúnyán eladott keresztpasszok, térdközelbe (egy alkalommal egyenesen lábfejre) lőtt asszisztok borzolták a kedélyeket. A Győr pedig köszönte szépen, és élt a ölébe hullott lehetőséggel.
Nem szabad elfeledni az elmúlt 9 forduló győzelmeit, sem biztató játékát, de tudomásul kell venni, hogy ezen a szinten - mármint az Euroliga alsó harmadának szintjén - a Pécs 2010 játékosállománya már nem képes megállni a helyét. A szomorú valóság az, hogy Allie Quigley-n, Stephanie Murphyn és Raksányi Krisztinán kívül a többiek sebességben vagy technikai képzettségben (némelyek esetében mindkettő) elmaradnak a győzelmi esélyek életben tartásához szükséges nívótól. És akkor még az amerikai kisember haloványabb teljesítményét (mely az utóbbi időben állandósulni látszik), a center bosszantó hibáit és a magyar reménység üresjáratait még nem is firtattam.
A mindenkori Pécs már sokszor bebizonyította, hogy a technikai hiányosságok lelkesedéssel és (fanatizmusba hajló) hittel ellensúlyozhatók - ez gyakorlatilag a védjegyévé vált az elmúlt években. Éppen ezért volt fájó látni a pályán a kétségbeesés, a görcsösség, s helyenként a reménytelen lemondás jeleit. Nem arról van szó, hogy nem akarták a játékosok a győzelmet, hanem arról, hogy amikor az már elúszni látszott, már nem mindenki küzdött "habzó szájjal". Raksányi Krisztina ennek ékes ellenpéldája, ő akkor csipkedte magát a legjobban, és akkor szórt be "truccból" triplákat, amikor elment a hajó. Nem akarta, nem tudta feladni, ezért maximális dicséret illeti. Mert a Lauberben lehet rosszul játszani, lehet kikapni, de feladni, belenyugodni azt nem szabad. Az(t) nem lehet soha.
A közönség ismét hozta a tőle megszokott lelkes támogatást, rajtuk nem múlott semmi, még húszpontos hátránynál is felállva biztatták kedvenceiket, de kosarat ők nem dobhatnak. Időnként szidták a bírókat - szerintem méltánytalanul, mert összességében nem fújtak rosszul -, de ez már a koreográfia része. Az viszont picit zavart, hogy a csapat korábbi játékosát ennyire vehemensen kifütyülték. Tény és való, hogy Nagy-Bujdosó Nóra feljelentette a klubot, de az is, hogy az tartozik neki, és nem fizetett határidőre. Másrészt viszont - bármennyire ellenemre legyen, hogy a Pécsért korábban sokat tevőket pfújoljanak - a szurkolók kifejezésre juttatott ellenérzése is abszolút érthető, mivel a klub boldog-boldogtalannak tartozik, s ők mégsem siettek ennyire hivatalos panaszt tenni, pedig többükkel szemben jóval régebbi (és nagyobb összegű) hátraléka van Rózsa Gáboréknak. Hogy mást ne említsek, Kelly Mazzante és Nicole Ohlde is jó ideje vár (türelemmel) a pénzére, nem beszélve Vajda Nusiról.
A maiak fényében sok jóra nem lehet számítani egy hét múlva a Sopron ellenében, de a jelenlegi helyzetben én már annak is örülök, hogy lesz mire kimenni. S amíg a lányok küzdenek, hajtanak a becsületükért, mindig kíváncsi is leszek rájuk, s ha a győzelemnek nem is mindig örülhetek, majd tapsolok a részsikereknek: egy szép kosárnak, egy ügyesen megjátszott figurának, egy-egy jó védekezésnek. Csak azért is hajrá, Pécs!
fotó: Rébay Viktor
UPDATE: Most olvasom, hogy kis híján 1,4 millió forintnyi összeget adtunk össze a mai napon. A töredékére se számítottam, nagyon büszke vagyok, hogy ennek a csapatnak a szurkolótáborába sorolhatom magam!
