Fogalmam sincs, mennyi tömeges autóbaleset, hatosiker-szülés, rekordáron eladott festmény, egyszóval mennyi világraszóló esemény történt ma, de számomra mindenképpen az volt a nap - tőlem független - híre, hogy az Old Trafford lovagja huszonhét évnyi regnálás után bejelentette, szögre akasztja rágógumis dobozkáját. Nem is tudom, mi a hihetetlenebb, hogy ennyi ideig bírta, vagy hogy magától abbahagyta - és nem úgy fordult le szívszélhűdötten a kispadról egy Reading elleni meccs közben. Merthogy az lett volna a szép halál! De a jó öreg Szőr ismét megmutatta, ennyivel okosabb mindenkinél, még azoknál is, akik már jól elképzelték helyette a sorsát.
Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy Sir Alex Ferguson önkéntes nyugdíjba vonulásával volt tele ma a világ szinte összes médiuma (hiszen amikor egy korszakalkotó ember vet véget korszakalkotó tevékenységének, annak mégiscsak hírértéke van), és pár perccel a bejelentés után már több helyen is olvasható volt a cudar cybertérben egy-egy - valószínűleg nekrológnak szánt, és a Past Tense-eket sebtében Present Perfectre módosított - míves méltatás a Mester életművéről, tételesen felsorolva megszerzett címeit, elért eredményeit. Éppen ezért a magam részéről eltekintenék ettől, s helyette dagonyáznék egyet a szubjektivitás kevéssé áttetsző, ám annál komfortosabb, langymeleg pocsolyájában. Vagyis elemzés helyett megpróbálom összefoglalni, mit jelentett számomra Alex Ferguson. Már ha sikerül, már ha érdekel bárkit is.
Az angol klubfocival valamikor a kilencvenes évek elején ismerkedtem meg közelebbről - ekkor támadt először lehetőségem mérkőzéseket megtekinteni a (csehszlovák, ill. magyar) tévében. Természetesen több klubot és játékost ismertem a háromoroszlános válogatottnak, ill. a nemzetközi kupáknak köszönhetően, de bajnoki meccset korábban, az előző rezsimben nem nagyon láthatott sehol az egyszeri állampolgár - így aztán én se. Akkoriban a magyarok többsége valószínűleg a Liverpoolért szorított, Kozma István miatt (bár nekem Ian Rush vagy éppen Steve McManaman sokkal nagyobb kedvencem volt), de az évtized közepén a magam részéről átnyergeltem az Arsenalhoz, mégpedig azért, oda szerződött Dennis Bergkamp, akinek játékáért rajongtam. Nem nevezném magam a londoni csapat drukkerének, de a meccseiket mindig megnéztem, ha módomban állt. Ahogy minden angol meccset - legyen szó bajnokságról, honi vagy nemzetközi kupáról.
Így aztán egy idő után nyilván nem lehetett megkerülni a Manchester Unitedet, hiszen a klub az évtized legdominánsabb angol csapatává nőtte ki magát, és ezt két tényezőnek tudtam be. Egyrészt volt egy zseniális, óriási tehetségekkel teletűzdelt, egy-két év eltéréssel ugyanahhoz az évjárathoz tartozó, fiatal, angol (brit) magja, olyan játékosokkal, mint Paul Scholes, Ryan Giggs, David Beckham, Gary és Phil Neville, Nicky Butt, akik egészen egyedi, a (futball)történelemben nagyon ritkán megismétlődő, egy hullámhosszon mozgó közösséget alkottak a pályán és azon kívül is, és ez meglátszott az eredményességükön. Másrészt pedig ott volt az az edző, aki ezekből a (nagyjából az én évjáratombeli) gyerekekből néhány év leforgása alatt világklasszisokat faragott - egyénileg és csapatként egyaránt: Sir Alex Ferguson.
Ahogy szerintem a legtöbb ember számára, úgy nekem is három alapvető védjegye vésődött be először (és leginkább) az agyamba, a retinámba. Egy: a konstans (és látványos) rágózása; kettő: a játékkal történő folyamatos - nem mészölyi értelemben vett - vehemens együttélése; három: természetesen a négy-négy-kettő. Édesapám, tanárember lévén mérhetetlenül elítélte a csámcsogva rágózást, s ennek nem is mulasztott el hangot adni valahányszor csak e tevékenységen kapta a derék skótot (vagyis amikor csak rá váltott a rendező). A lelkesedése (mennyivel találóbb kifejezés az "enthusiasm"!) már kétségtelenül - és mellékzönge nélküli - pozitívabb élmény volt számomra: egy savanyú, mogorva, a múltját már elvesztő, de a jövőjét még nem látó világban szinte felfoghatatlan volt, hogy miként szorulhatott ennyi pozitív, előre vivő energia valakibe, és hogy hogy a fenébe' lehet úgy anyázni, hogy azzal visszatetszést ne keltsünk, sőt, többségében a célt is elérjük.
A 4-4-2 külön fejezet. Nem árt tudni, hogy akkoriban, az előző évezred utolsó évtizedében ez volt az egyik legáltalánosabb, legdivatosabb alapfelállása, de nagyon kevés csapat tudta ennyire eredményesen játszani, mint a fergusoni Manchester. Igaz, a jó taktikához megvoltak a megfelelő emberei is: extraklasszis szélsők (Sharpe, Giggs, Beckham), hasonló kaliberű belső középpályások (Robson, Keane, Scholes), és előttük zseniális csatárok (Cantona, Cole, Yorke), de ez nem sokat von le a személyes érdemeiből, hiszen a megfelelő embereket megfelelően is kell használni.
Igazán és végérvényesen Manchester-szurkolóvá 1999. május 26-án váltam, amikor is (ki ne tudná) Ferguson szupercseréi a rendes játékidő ráadásában fordították javukra a Bajnokok Ligája döntőjének állását, és rakták helyre a focit a 7. perctől kezdve csak ölő, általam (úgy általában is) végtelenül kevéssé kedvelt Bayern-játékosok egóját. Életem egyik legnagyobb sportélménye volt! Még akkor is, ha a meccs java részében szidtam Fergie-t, mint a bokrot, amiért Beckhamet a bal, Giggset pedig a jobb szélen erőltette, meg a bírót, aki az előző meccset eltiltást érő sárgával díjazta a csapat esze és szeme, Scholes egyik szokásos, zseniális szerelési kísérletét (kac-kac).
A barcelonai BL-döntő után még sok-sok csodát megéltem Fergusonnak köszönhetően, és itt nem elsősorban arra gondolok, hogy milyen lazán ebrudalt ki olyan sztárjátékosokat, mint Jaap Stam, vagy Ruud van Nistelroy, és akkor még nem is beszéltem az érinthetetlennek hitt Roy Keane vagy David Beckham eltávolításáról. (Azt hiszem, ha marad még egy évig, Wayne Rooney is az ő sorsukra jutott volna.) A csodák közt akadtak jó értelemben vettek és az "eszem-f@szom megáll" kategóriába sorolhatók is.
Kezdjük a negatívumokkal! Az alapemberek, a klub ékköveinek számító játékosok előbb említett elűzését ép ésszel, kívülállóként sosem fogom felfogni. Meg vagyok győződve, hogy valamennyiük nagy hasznára lett volna még a klubnak hosszú éveken át, ugyanakkor tény, hogy Ferguson elképesztő pályafutásának egyik nagy titka, hogy rendet tudott tartani az öltözőben, márpedig a csőcselék ribilliójának akkor lehet leginkább elejét venni, ha a főkolomposokat rögtön az első disszonáns jelre fellógatják.
A hirtelen távozók mellett néhány érkező is erőteljes fejvakarásra adott okot. A teljesség igénye nélkül, merthogy a Mesternek azért akadt mellényúlása rendesen, két embert emelnék ki külön. Sebastian Verón leigazolása még magyarázható volt, de egészen hihetetlen, hogy Sir Alex ennyire nem látta előre, hogy az argentin mennyire nem illeszkedik a csapatba - sem sebességben, sem taktikai értelemben. A másik példa pedig egyenesen a népmese és egy abszurd komédia határmezsgyéjéről származik: Bebé megkaparintása. Az ő megszerzésének körülményei nem csak Ferguson éleslátását, egyenesen a józan ítélőképességét is megkérdőjelezik, nem beszélve a scouting totális csődjéről.
Az utolsó kiemelendő negatívum igazából csak azért kerülhet szóba, mert a munkáját több évtizeden (és több száz különböző játékoson) keresztül nagy szakértelemmel és végtelenül sikeresen végző edzőtől nem várná el az ember, hogy érthetetlen, értelmetlen, és láthatóan működésképtelen taktikai húzásai legyenek. Az, hogy jó néhány meccsbe bealudt, még hagyján, ez mindenkivel megesik, akinek meg ilyen hosszú pályafutása van, azzal meg sokszor (elég csak belegondolni abba, hogy Brett Favre adta el a legtöbb labdát az NFL történetében). Viszont akadt az elmúlt 26 évben rengeteg olyan próbálkozása, mely eleve halva született, ehhez képest elég sokáig erőltette. Mivel e poszt nem Ferguson hibáit hivatott boncolgatni, elégedjünk meg egyetlen közelmúltbeli példával: Rooney posztjának keresgélésével. A Shrek-epigon ugyanis még csak-csak képes irányítót játszani egy gyémánt alakzatban, de agyát széthajtó belső középpályást, szélső középpályás / csatár kombót? (Előbbihez agya van, tüdeje nincs, utóbbihoz pedig több alapvető képessége hiányzik: a "szél meghúzása", ballal pontosan beadni, védekezési alapképességek). Wayne barátunk bizony (közép)csatár, annak egészen kiváló, középpályásnak szódával elmegy, a szélen viszont csapnivaló.
A szivárványfényben úszó csodák közül értelemszerűen a trófeák kívánkoznak az élre - mert hát hiába játszik egy csapat szépen, ha ezt eredménytelenül teszi (erről Arséne Wenger tudna mesélni az elmúlt évekbeli tapasztalatai alapján). Emellett mindörökké emlékezetes marad az állandóság, melyet képviselt: ahogy képes volt a változó idők szeleivel és szirénhangjaival dacolva kitartani egy működőképesnek bizonyult (játék)rendszer mellett, mi több, ezt meg tudta tanítani több generációnyi játékosnak is. Végtelenül csodálatra méltó az is, ahogy tanítványai lelkét tudta ápolgatni oly módon, hogy még a mellőzöttek is teljes erőbedobással küzdjenek a csapatért, ha pályára kerülnek. Ehhez kapcsolódik a következő, amit igen nagyra tartok benne, és csak az elismerés hangján tudok szólni róla: Ferguson azon képességére gondolok, amellyel csapattá, közösséggé tudta kovácsolni mindenkori játékoskeretét. Ezekhez képest a rengeteg elképesztő fordítás csak hab a tortán.
És van még egy dolog, amit még az előzőeknél is többre taksálok: Ferguson a hit olyan tüzét gyújtotta és táplálta a manchesteri játékosokban, melynek öröklángja folyamatosan elég energiával látta el őket, és emiatt soha nem adták fel. Az ő csapatai mindig arról voltak leginkább felismerhetőek, hogy legfeljebb legyőzhetőek voltak, megtörhetőek nem. Előfordult, hogy jobb csapattal kerültek szembe, s meg kellett hajolniuk a nagyobb tudás előtt (lásd: a Barcelona elleni BL-döntő 2009-ben), de ezt mindig méltósággal tették, és a pályán szemernyi jelét nem mutatták a megadásnak. Ilyet - Németországon kívül - nem nagyon lehet látni.
Sir Alex Ferguson mai bejelentése véget vet egy korszaknak - a Manchester United és a világ futballjának életében, de tulajdonképpen az enyémben is. Öreg kutya vagyok már ahhoz, hogy új trükköket tanuljak, és bár meg fogom szokni, hogy nem az Orbit reklámarc ül a kispadon, hanem egy másik skót, esetleg a Special One (én rá tippelek), de az a bizonyos érzés (ami egy United-meccs előtt, alatt, után fogja el az embert) már nem térhet vissza többé. Merthogy: Fergie time is over. Mindenesetre ezúton is köszönöm neki ezt a fantasztikus (több mint) két évtizedet, és örökké hálás leszek, hogy együtt élhettem vele, ha ilyen messziről is. Köszönöm, Sir Alex, és kívánok hosszú, békés nyugdíjas éveket!
