A rossz hírek szárnyakon járnak - a mondás alapját nem is bizonyíthatja semmi jobban, mint hogy hozzám is elértek, aki pedig a bajnokság vége óta gyakorlatilag egyáltalán nem tudtam a pécsi női kosárlabdával foglalkozni. Előbb azt hallottam, hogy az egyik válogatott játékosunk aláírt Győrbe, s ez annyira nem rázott meg, hiszen az illetőtől számítottam valami hasonlóra. A mai információ viszont azért mellbe vágott. Ha a pletykák igazak, példa nélküli transzferre kerül sor a közeljövőben.

Manapság a saját nevelés, a klubhűség nem jelentenek annyit, mint boldogult ifjúkoromban, viszont mégis akadnak olyan játékosok, akiknek átigazolását a legnagyobb riválishoz nehezen tudnám elképzelni. Mert mégis hogy nézne az ki, ha Javier Zanetti magára öltené a piros-feketét, vagy Wayne Rooney a Chelsea-hez igazolna (nem beszélve a Manchester Cityről)? Nyilván a pénz beszél, a kutya ugat, a karaván pedig halad a maga útján, arról viszont ne feledkezzünk el, hogy ebben a karavánban sok-sok ember utazik. Együtt szeretett klubjával, a csapattal, a játékosokkal. Ragaszkodik hozzájuk, némelyeket egyenesen ikonként tisztel. A legtöbb nagy csapatnak vannak emblematikus figurái (a szerencséseknek és legnagyobbaknak akár egyszerre több is), akik a szurkoló szemében nem képezik, mert nem is képezhetik csere tárgyát.

Ha egy olyan sportoló, aki szinte mindent egy adott klubnak köszönhet, és ott lett igazán érett klasszis, úgy dönt, hogy tudását ezentúl a legkomolyabb honi ellenfélnél kívánja hasznosítani, annak nyomós oka kell legyen. Ennyi idő után ugyanis az emocionális kötelékek annyira erőssé válnak, hogy szinte gúzsba kötik az illetőt: imádja saját csapatát, (viszonzott) szerelmese szurkolótáborának, és nem kedveli túlságosan a legfőbb riválisokat. Ez utóbbi nyilván nem éri el azt a fajta antipátiát, amit az egyszeri szurker érez, hiszen a túloldal játékosainak jó részét személyesen is jól ismeri (mérkőzésekről, válogatottból stb.), de azért azokat a tüskéket sem feledi, melyek óhatatlanul bőr alá kerülnek a nagy klubok rivalizálása során.

Egy ilyen helyzetben ekképpen nyilván nem az érzelmek döntenek, hanem a racionalitások. És mi lehet az a döntő érv, melynek hatására a józan ész kerekedik felül? Hirtelen kettő is eszembe jut. Az egyik kézenfekvő: a pénz szava. Régóta köztudomású, hogy - némi túlzással - Pécsett csak annak a játékosnak nem tartoznak, akivel nem kerültek kapcsolatba. Ígérgetésből, hitegetésből, folyamatos átütemezésből pedig nem lehet jóllakni, családot fenntartani. Az áldatlan állapotokat a légiósok szokták leghamarabb megunni, jócskán tudnánk példákat említeni az elmúlt évekről, de nem is kell olyan messzire menni: a Pécs 2010 jelenleg is ki van zárva az átigazolásból a klubot tartozás miatt feljelentők lezáratlan ügyei miatt.

A másik ok kissé áttételesebb, ám annál ijesztőbb: lehet, hogy itt a vég? Belülről jobban látja az ember, hogy egy roskadozó épület mikor omlik a fejére. A klub bedőlését pedig már régóta jósolgatják - s egy ideje már nemcsak a csődben reménykedő ellenlábasok. Ha csak a közszájon forgó mendemondákat vesszük, bizony meglehet, hogy eljött ez a szomorú pillanat.  Az igazolási stop miatt új játékost elvileg nem szerződtethet a klub, ugye. Ez azt jelenti, hogy a lejárt szerződésű légióssal hiába tárgyalnak, nem köthetik újra magukhoz. Az egyik alapember régóta babázni szeretne, s lassan abba a korba lép, ahol minden egyes - élsporttal töltött - évvel hatványozottan csökken számára a gyermekvállalás esélye, de ha nem is jön össze a gyerek, nagy valószínűséggel akkor sem lesz a Pécs játékosa jövőre. A bevezetőben már említett magyar válogatott távozása nyílt titok, s ha most csatlakozik hozzá egy másik alapember, az valóságos lavinát indíthat el.

Ha a tavalyi kezdőből négyen távoznak, ugyan mekkora esélye lesz, hogy az ötödik maradjon? Főleg úgy, hogy nagyszerű szezont tudhat maga mögött, és hiába az élő szerződése, ahogy mindenkinek, neki is tartozott a klub (talán még most is), így minden különösebb erőlködés nélkül bonthatja fel, és igazolhat bárhová - szívesen látnák sok helyen. Ebben a helyzetben a kontraktusa szerint egy évet külföldön töltő pécsi kedvenc se fogja elkapkodni visszatérését, így viszont nem nagyon marad más, csak a zömében pécsiekből álló siserehad. Már ha ők is nem gondolják úgy, hogy inkább keresnek maguknak egy olyan csapatot, ahol nem kell a folyamatos létbizonytalanságtól tartaniuk.

A pletykák valóságtartalmát lehet vitatni, az idő úgyis eldönti, melyiknek volt alapja, melyiknek nem. A szomorú a dologban az, hogy a nagy - és sikerekben gazdag - múltú klub agóniája nagyon is reális. Egy ikon távozása lehet az utolsó csepp a pohárban, de az biztos, hogy nem ő telítette meg, hosszú folyamat, rossz döntések sorozata kellett ahhoz, hogy idáig fajuljon a helyzet. Az igazi felelősök kilétét - jó magyar szokás szerint - megint jótékony homály fedi majd, és az egymásra mutogatók erdejében legfeljebb ha bűnbakot találnak, de a felelősségre vonás szinte biztosan elmarad. A szurkolók pedig újra szegényebbek lesznek egy álommal.