Ha én lennék a Real Madrid mindenható ura, rövid úton megköszönném José Mourinho eddigi tevékenységét, melyet a csapat érdekében végzett, s egyúttal ajtót mutatnék neki, mert a spanyol szuperkupa visszavágójának végén tanúsított magatartása semmiféle sportpályára nem való, nemhogy a világ egyik legpanitásabb klubjáéra. Sőt, a nemzetközi labdarúgó szövetségek (UEFA, FIFA) részéről vizsgálatot kezdeményeznék ellene, és örökre eltiltanám az edzői pályától.

Összességében elismerésre méltónak tartom, amit a portugál mester eddigi pályafutása során elért sikereit (legyen szó az FC Porto remekléséről, a Chelsea újjáépítéséről, vagy akár arról, ahogy két szezonnal ezelőtt megállította a verhetetlennek tűnő Barcát az Interrel), de amit most művelt, megbocsáthatatlan.

Sport és sportszerűség (nálam) elválaszthatatlan fogalmak. Részét képezi a saját csapattársaink, szurkolóink, klubunk iránt érzett tisztelet, de ugyanúgy az ellenfélé is. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szerelem szabálytalanul a szembejövő játékost, ha úgy látom szükségesnek, ennyire álszent nem vagyok, viszont nem is teszek vele semmi olyasmit, amit én sem szeretnék hasonló helyzetben elszenvedni.

A küzdelemnek - legyen szó labdajátékról, küzdősportról, bármi egyébről - vannak írott és íratlan szabályai, melyeket be szokás tartani, ha az ember nem akarja mások ellenszenvét kivívni. Az egyik ilyen, hogy hátulról nem támadunk, a másik, hogy földön fekvő (effektíve védtelen, önmagát megadó) ellenfelet nem ütünk (rúgunk, taposunk) meg. Aki ilyesmire vetemedik, az a gettó sikátorainak szintjére süllyed.

Az eszmélet minden - az alpárinál magasabb - szintjén tudvalévő, hogy egy olyan közszereplőnek, akinek minden mozdulatát milliók lesik, kutya kötelessége a megbízója (ill. a közerkölcs) által vele szemben támasztott követelményeknek megfelelően viselkedni. Egy olyan nagy múltú klub, mint a Real Madrid, a legnagyobb márkanevek egyike, melynek presztízsére különösen oda kell figyelni, nehogy a patyolatfehér pedigrén csorba essék. Aki ez ellen vét, nincs helye a brandnél. S ez közvetve elmondható az UEFA-ról és a FIFA-ról is.

Ha a világon bárkinek is voltak kétségei Mourinho gátlástalanságát illetően, az most egyértelmű képet kaphatott a portugál igazi arcáról. Az élő közvetítésen is jól látszott, amint a meccsvégi tömegjelenet zűrzavarát kihasználva odasettenkedett a Barcelona másodedzője mellé/mögé, és egyszerűen belekapott a szemébe, majd - mint, ki jól végezte dolgát - elballagott, elégedetten szemlélve művét, és a kiváltott reakciókat.

Ez a mozdulatsor még talán magyarázható olyasmivel, hogy csak meg akarta fricskázni, nem szándékosan nyúlt Vilanova szemébe, és más hasonló sületlenségek. Igaz, a látvány ugyanolyan undorító (és focipályára nem való) marad, de a véletlen baleset (sic!) felemlegetése mindig alkalmas egy kis szerecsenmosdatásra.

Ami viszont minden kétséget kizáróan alantas és szándékos cselekedet volt részéről, az nem ebben a tumultózus jelenetben történt, hanem pár másodperccel korábban, nem sokkal az után, hogy Fabregast a földre teremtették:

A felvétel 22. másodpercében jól láthatóan azon mesterkedik, hogy "látszólag véletlenül" rátaposson Cesc Fabregas fejére, s ez félig-meddig össze is jön neki. Már maga a szándék is felháborító, a kivitelezés alattomossága csak tetézi azt.

Az elmúlt másfél évtizedben Real szimpatizánsnak tartottam magam (előtte egyébként a Barcáért szorítottam), így elfogultsággal nehezen lennék vádolható. A Vicente del Bosque (akit végtelenül sokra tartok a mai napig) regnálása utáni időszakban végignéztem rengeteg edző vesszőfutását, és amikor Mourinho került a csapat élére, elkezdtem bízni abban, hogy ő majd rendet vág a káoszban, és végre jó irányt vesznek az események. Nos, kijelenthetem, hogy reménykedésem eddig a pontig tartott, mert ez az út egyáltalán nem tetszik (és nem is tartom járhatónak), továbbá nagyon örülnék annak, ha a Real Madrid az új szezont már nem a "Special One" vezetésével kezdené.