Ha egy európai csapatban két-három WNBA-játékos pattogtat, általában jelezni szokta a klub erejét. És ha ők ráadásul a bajnokcsapat tagjai is, mindenképpen büszkeségre ad okot. A MiZo Pécs 2010 abban a szerencsés helyzetben van, hogy mindhárom amerikai légiósa az idei trófeát begyűjtő Phoenix Mercury alkalmazottja volt a nyáron, s bár közülük Allie Quigley kimaradt a rájátszást megelőző keretszűkítéskor, Nicole Ohlde és Kelly Mazzante végig aktív részese volt csapatuk trónra kerülésének. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem elsősorban róluk szólt a play-off, de mindketten rendszeres játéklehetőséghez jutottak, s Nicole a nagydöntő valamennyi mérkőzésén, Kelly pedig kettőn lépett pályára. Ezáltal mindketten kiérdemelték a WNBA bajnoki címet. Az ezzel kapcsolatos élményeikről kérdeztük őket, hiszen nem minden évben történik meg, hogy közvetlenül a játékosok segítségével nyerhetünk bepillantást a világ legerősebb bajnokságának végső küzdelmeibe.
N.O.: Számomra új volt a csapat, hogy a szezon előtt kerültem Phoenixbe, viszont nem volt olyan nehéz beilleszkednem, hiszen több játékost ismertem. Elsősorban Kellyt, persze, de másokat is. A klub és a lányok is mindent megtettek azért, hogy minél jobban megkönnyebbítsék a beilleszkedésemet, ezért igazán nem volt nehéz dolgom e téren.
K.M.: Én már régi motorosnak számítok Phoenixben, és sokan maradtunk együtt még a bajnokcsapatból, így nekem nem volt más dolgom, mint az olyan újoncokat megszoknom, mint Nicole… (nagy vihorászás). Komolyra fordítva a szót, mivel az előző szezonban nem sikerült bekerülnünk a rájátszásba, nagyon sok változás történt a csapat körül. Egyébként ennek kapcsán Nicole neve elég korán felmerült, mert az idei évre kitalált koncepció elsősorban a gyors lerohanásokra épült, amiben ő kifejezetten erős, és az érkezésének értelemszerűen nagyon örültem.
N.O.: Valóban. Érdekes volt ebbe a csapatba kerülni, melynek igen komoly célkitűzései voltak. Korábban egyszer szerepeltem a rájátszásban, még a Minnesotával, de velük még meccset se sikerült nyerni ott, ennélfogva minden új és izgalmas volt a play-offban. Aminek aztán egész jó vége lett, mi egyebet kívánhatna az ember!
K.M.: Én egy kicsit más helyzetben voltam. A két évvel ezelőtti siker után már az alapszakaszban búcsúzni kényszerültünk, ezért mi, régi játékosok tettünk egy fogadalmat, hogy nem hagyjuk, hogy ez még egyszer megtörténjen, s ennek meg is lett a következménye. A szezon első fele sok tekintetben emlékeztetett arra, mint amikor bajnokok lettünk, és a rájátszásban is végig rendkívüli összpontosítással játszottunk. Én személy szerint azt hittem, meccset se fogunk veszíteni. Aztán kikaptunk San Antonióban (a Nyugati Konferencia elődöntőjében, a szerk.), viszont ahogy az azt követő összecsapást megnyertük, megmutatta, mennyire erősek is vagyunk, és hogy milyen fizikai és mentális felkészültséggel mentünk bele minden olyan meccsbe, ahol a kiesés vagy a továbblépés volt a tét. Ez végig jellemző maradt ránk.
II. A döntő hangulata
N.O.: Amikor túljutottunk a sztárokkal teletűzdelt Los Angeles Sparkson, magam is meglepődtem, mennyire nem vagyok ideges. Izgatottságot éreztem, ill. egészséges drukkot, de félelem nem volt bennem. Tudni kell, hogy nagyon jó szurkolótábora van mindkét döntőbe jutott csapatnak, és a remek hangulatban nem a félelmeivel törődik az ember, hanem azzal, hogy minél jobban kiérdemelje a közönség biztatását.
K.M.: Nekem ez volt a második döntőm, és teljesen másként éltem meg, mint az előzőt. A mostani olyan volt, mintha a forgatókönyvét Hollywoodban írták volna meg. Nálunk volt a hazai pálya előnye, de aztán elveszítettük azt (a második mérkőzésen, a szerk.), és vissza kellett szereznünk. A végeredmény mindkét alkalommal ugyanaz volt, szerencsére, de az út, ahogy idén eljutottunk a győzelemig, örökre emlékezetes marad számomra.
III. A Phoenix Mercury csapata
N.O.: A csapatunk legnagyobb erősségének azt mondanám, hogy nagyon hosszú a kispadja, és minden játékos tökéletesen tisztában volt a szerepével, és meg is tett minden tőle telhetőt a részfeladatai elvégzése érdekében.
K.M.: Egyetértek Nicole-lal, s annyit tennék még hozzá, rengeteg tapasztalt játékosunk volt ebben a szezonban, akiknek már nem kellett sokat magyarázni, mindenki tudta, mivel járulhat hozzá leginkább a sikerhez. A talán az egyetlen hiányosságunkat, a viszonylag kevés lepattanót is ki tudtuk küszöbölni azzal, hogy olyan játékosok kerültek a csapathoz, akik jók ebben a műfajban, hogy mást ne mondjak, Nicole is, illetve azzal, hogy általában egy kicsit többet dobtunk, mint kaptunk…
IV. Az Indiana Fever csapata
N.O.: Náluk a csapatjáték az, ami elsősorban dominál. Ebben erősebbek bárkinél, ezért is kerültek a nagydöntőbe. Persze náluk is le vannak osztva a szerepek, és a játékosok rendesen el is végezték a dolgukat a rájátszásban végig, de akkor is a remekült összehangolt játékot emelném ki elsősorban.
K.M.: Igen, ráadásul ők voltak a legjobban védekező csapat a ligában, és különösen nehéz volt ellenük játszani. Nagyon alaposan felkészültek belőlünk is, ezzel komoly fejtörést okoztak az edzői stábnak, mert folyton ki kellett találniuk valami újat, amivel meglephettük őket. Talán abban sikerült mégis fölébük kerekednünk, hogy nálunk több olyan játékos akadt, aki a kulcspillanatokban el mert vállalni dobást, és be is tudta dobni.
V. Az edzői stílus
N.O.: Az edzők filozófiájában óriási volt a különbség. Corey (Corey Gaines, a Phoenix edzője, a szerk.) azt szereti, ha kimegyünk a pályára, aztán „futunk és lövöldözünk”, vagyis a gyors, tranzíciós játék híve. Linn Dunn pedig végig a pozíciós játékot erőltette, a csapata alaposan felépített támadásokat vezetett, szóval jobban nem is különbözhettek volna egymástól.
K.M.: Nehéz lenne megmondani, melyiküknek van igaza, az biztos, hogy mindketten kitűnő edzők, hiszen csapatukat a nagydöntőig vezették. És egyikük sem kapott technikait, vagyis mindketten nagyon nyugodtan viselkedtek, összehasonlítva mondjuk egy Bill Lambierrel vagy a hozzá hasonlókkal. Ákos is hasonlóan nyugodt alkat, csak nem beszél angolul… (újabb nagy vihorászás) Néha ezért kicsit nehéz is a padon, mert csak lessük a rajzokat, és közben megpróbáljuk kideríteni, miről is folyik a szó pontosan…
N.O.: És az arcát, hogy észrevegyük, amikor tényleg mérges!
K.M.: Igen… Persze a lányok és Zeljko igyekeznek segíteni, de az mégsem ugyanaz. Annyit viszont mi is érzékelünk, hogy a vezetőedzőnek erős hajlama van az iróniára.
VI. A döntő mérkőzései
K.M.: Úristen! A döntő mérkőzéseiről egyenként kéne beszélnünk?! Ööö… Hadd gondolkozzam…
N.O.: Hú, ez nehéz, mert számomra az egész összefolyik, olyan egységes massza a teljes döntő. Nehéz lesz különbontani.
K.M.: Na, az első meccset otthon játszottuk, az biztos, és hosszabbításban nyertünk. De hogy mi volt a kulcspillanat… hát, ezt most nem is tudnám hirtelen megmondani.
N.O.: Én arra emlékszem leginkább, hogy mindenkinek sült a keze. Nem is tudom, mi lett a pontos végeredmény (120-116, a szerk.), de annyi kosár volt, mint egy férfi meccsen. Aztán a második meccsen kikaptunk otthon. Azt a találkozót igyekeztem rögtön elzárni az agyam valami távoli zugába, minél gyorsabban túl akartam lenni rajta.
K.M.: Igen, azon a meccsen saját magunkat vertük meg. Dianát és Cappyt (Taurasi és Pondexter, a szerk.) nagyon jól megfogták támadásban, ezáltal kihúzták a méregfogunkat. Ez megzavart bennünket, és rendre rossz megoldásokat választottunk.
N.O.: Végül kikaptunk, aztán átmentünk Indianába, ahol mindössze egy ponttal maradtunk alul. De továbbra is töretlenül bíztunk magunkban. Korábban a szezon során egyszer sem kaptunk ki kétszer egymás után, és hittük, hogy a negyediket biztosan behúzzuk Ráadásul három napunk volt arra, hogy lélekben feldolgozzuk a történteket, és felkészüljünk a következő megmérettetésre. Semmi mást nem csináltunk, csak hosszú órákon át edzettünk, s utána a hotelszobában arra vártunk, hogy végre feldobják a labdát. Végül, mire eljött a mérkőzés, már nem is kellett semmit mondani, mert mindenki tökéletesen tudta, mit kell tennie.
K.M.: És ez volt az első olyan mérkőzés a döntőben, ahol a bemutatáskor Corey egyenként lepacsizott minden játékossal. Valahol ez is jelezte, különleges este van készülőben. Aztán végig vezetve, könnyedén nyertünk. Az Indianának esélye sem volt.
N.O.: Ezután következett a mindent eldöntő csata. Óriási tömeg volt a csarnokunkban, kint volt a családunk, a barátaink, még most is lúdbőrözik a karom attól, hogy felidézem. Az elejétől kezdve bennünk volt az érzés, hogy ezt a meccset nem veszíthetjük el. A végén azért elég rendesen feljöttek, de nálunk mindig volt valaki, aki dobott egy irtózatos nagy kosarat, vagy letépett egy fontos lepattanót, és… a többi…
K.M.: A többi már történelem! (fülig érő szájjal)
VII. A győzelem
N.O.: Hát, igen! Nekem nagyjából egy hétig tartott, mire tényleg felfogtam, hogy megnyertük a bajnokságot. Emlékszem, a ötödik mérkőzés estéjén folyamatosan azt ismételgettem, hogy „Nem hiszem el, hogy győztünk! Nem hiszem el, hogy győztünk!” Nagyon sokan el se jutnak odáig, hogy egy nagydöntő levegőjébe beleszippanthassanak, nemhogy megnyerjék, és nekünk, nekem ez sikerült. Azok után, hogy korábban még play-off meccset se nyertem, elképesztő élményt jelentett. Valószínűleg életem eddigi legnagyobb élményét.
K.M.: Nicole-nak tökéletesen igaza van. A legtöbb profi sportoló csak álmodozik egy hasonló sikerről, de soha nem jut el idáig. Még a legnagyobbak közül is sokaknak nem adatik meg, ami nekem már kétszer is. Ez feldolgozhatatlan! Mindenesetre már alig várom a következő szezont, hogy újra megcsináljuk! Mert meg fogjuk!
VIII. A döntő legemlékezetesebb pillanata
N.O.: Számomra az a jelenet volt a legborzongatóbb, amikor az ötödik mérkőzésen vártuk a végső sípszót. A partvonal mellett álltunk, és amikor lepörgött az óra, berohantunk, és hullott a konfetti, s velük együtt a könnyeink. Leírhatatlan volt!
K.M.: Nekem is ez a legemlékezetesebb, mert az előző bajnoki címünket idegenben, Detroitban nyertük meg, most pedig a saját szurkolóink előtt. Otthon győzni azért egész más élmény. Belém is mélyen belém égett, ahogy összekapaszkodva álltunk a cserepad előtt, és amikor megszólalt a duda, valamiféle földöntúli boldogság töltött el: „Köszönöm, Istenem! Nyertünk!”
