Chicagótól egy órányira délre születtem, és ott is nőttem fel. Egy fiú- és két lánytestvérem van, akikhez korban és lélekben egyaránt közel állok. Nálunk mindig is a sport volt a közös nevező, mindannyian igyekeztünk magunkat minél többfélében kipróbálni. Valószínűleg ebben szerepe van testnevelő tanár édesanyámnak is, de magunktól is meglehetősen nagy mozgásigényűek voltunk gyermekkorunktól kezdve. Apám a reklámszakmában dolgozik, így viszonylag nyugodt anyagi hátteret biztosított számunkra. Ez azért nem jelenti azt, hogy gazdagok lennénk, amolyan tipikus kertvárosi család vagyunk. Abból a szempontból pedig szerencsésebbek az átlagnál, hogy mind a mai napig nagyon összetartóak vagyunk, engem kivéve nem is került egyikünk sem távol az otthontól. A bátyám és a húgom Chicagóban élnek, az öcsém pedig még helyben tanul. Én az interneten keresztül tartom velük a kapcsolatot, szinte minden nap hívjuk egymást.
Viszonylag laza ember vagyok, nyugis, nem szoktam feleslegesen felidegesíteni magam. Nincsenek különösebben nagy igényeim, bőven megelégszem azzal, ha a barátaimmal lóghatok, nincsenek puccos, drága hobbijaim. A kosarazás mellett amúgy se lenne nagyon rájuk időm. A sportot viszont nagyon szeretem, a kosárlabdán túl is. Ha lehetőségem nyílik rá, szívesen megnézek egy-egy közvetítést a tévében, elsősorban teniszt. Sokat ülök a számítógép előtt is.
Sok tekintetben hasonlít a magánemberhez. A játékban is igyekszem kiegyensúlyozott maradni, ritkán fordul elő, hogy valamin bosszankodjam, ugyanakkor a fene nagy lelkesedés se jellemző rám. Egyszerűen így működöm. Ha izgulok is időnként, igyekszem jó mélyen elfojtani, és semmi pénzért nem mutatnám ki.
Röplabdázással. A középiskolában három fő sportot űztem: röplabdát, kosárlabdát és softballt. Szerencsére nem ütötték egymást, mert mindegyik szezonja másik trimeszterben volt, így folyamatosan játékban voltam, és nem is untam rá egyikre sem. Eleinte a röplabdázás állt hozzám a legközelebb, de aztán elég gyorsan világossá vált számomra, hogy ezzel a sporttal egyetemi ösztöndíjat még csak-csak össze lehet gereblyézni valahogy, de az Államokban utána nincs profi bajnokság, ezért úgy döntöttem, hogy inkább a kosárlabdába fektetek több energiát, mert szerettem volna túllépni az amatőr szinten. Gyerekkorunkban a házunk előtt amúgy is folyton a palánkot döngettük, így tulajdonképpen csak visszatértem a gyökerekhez.
Az egyetem kiválasztásánál már fontos szerepet játszott, hogy híres kosáriskolának számított. Azt, hogy akár tényleg hivatásszerűen is űzhetem ezt a sportot, a harmadévesen kezdtem remélni. Ekkor több csapattársam is a WNBA-be került, ahová én magam is gyerekkorom óta vágytam. Miután végeztem, engem is draftoltak. Elmondhatatlan érzés volt, amikor a Seattle Storm kiválasztott – egy álom vált valóra. Aztán végül nem is ott kezdtem meg a profi pályafutásomat, mert még a szezon előtti edzőtáborból átkerültem Phoenixbe. A Mercuryval nem volt túl jó évünk, mert még a rájátszásba sem jutottunk be, így az első évem nem volt túl sikeres. A mostani azért már jobban sikerült…
Törökországba mentem játszani, ahol több szempontból is hasznos tapasztalatokra tettem szert. Először is, megismertem egy a miénktől teljesen eltérő kultúrát, és belekóstolhattam abba, milyen az európai kosárlabda. Igaz, arrafelé rengeteg amerikai játszik, ezért a pályán gyakran találkoztam szembe ismerős arcokkal, ez viszont abból a szempontból volt jó, hogy mi, játékosok valóságos kis közösséget alkottunk. A törököknél egyébként érdekes módon nem annyira erős a versenyszellem, mint nálunk, az Államokban, de azért ők is oda tudják tenni magukat rendesen. A csapatunk nem volt túlságosan erős, de a bajnokság végén egészen jó helyen végeztünk. Jó élmény volt, és nagyon szerettem a mediterrán klímát.
Valamikor az év közepén, júliusban, vagy talán még júniusban. Kelly kérdezte, lenne-e kedvem Európában is a csapattársa lenni. Kicsit körbekérdezősködtem, megnéztem pár felvételt, és azokból egyértelműen kiderült, hogy masszív, magas szintű kosárlabdát játszó csapat a pécsi, így elkezdett komolyan érdekelni a dolog. A helyi szurkolótábor híre és látványa sem volt mellékes szempont, és persze az sem, hogy honfitársaimmal szerepelhetek egy klubban, s úgy gondoltam, ez tény nemcsak a csapatba való, hanem kívüli beilleszkedést is nagyban elősegítheti.
Az első időszak elsősorban azzal telt el, hogy megismerkedjek a csapattársaimmal, a játékrendszerrel, az Euroliga légkörével, és a lányok nagyon sokat segítettek. Ez alatt nemcsak Nicole-t és Kellyt értem, hiszen a többiek is nagyon kedvesek, segítőkészek, és a többségük nagyon jól beszél angolul. Ez nagyban megkönnyítette a dolgomat. Azt hiszem, mostanra elmondhatom, hogy beépültem, innentől kezdve már csak győzni kell! A csapattól, a klubtól és a szurkolóktól azt kaptam, amit vártam, az Euroliga színvonala felül- a bajnokságé pedig kicsit alulmúlta az elképzeléseimet. Azért itt is vannak jó csapatok, például a Szeged, a Sopron, de a többiek ellen többnyire nagyon simán győztünk.
Igyekszem mindent jól csinálni. Viszonylag biztos kezű labdavezetőnek számítok, a dobásbiztonságom is meglehetősen jó, csapatjátékosnak tartom magam, aki tud és szeret is passzolni. Védekezésben viszont nem vagyok elég agresszív, legalábbis abban a mértékben, ahogy ezt Európában tolerálják a játékvezetők. De ezt sokat gyakorlom az edzéseken, igyekszem fizikailag is minél jobban odatenni magam, hiszen a csapatba nagyon nehéz úgy bekerülni, ha nem védekezik jól az ember.
Nyilván nem dob fel, mert szeretnék minél többet játszani, de elfogadom az edzők döntését, akiknek a csapat érdekeit kell elsősorban szem előtt tartaniuk, és nem az enyémet. Szerencsére kárpótolhatom magam az Euroligában, de azért jó lenne, ha egy-egy komolyabb hazai mérkőzésen is szerepet kapnék.
Hogy összetartó társaság. Mindenki törődik a másikkal, edzések után sem rohan mindenki rögtön a saját dolga után, gyakran megyünk el együtt ide-oda. A csapat komoly játékerőt képvisel, még akkor is, ha az eredményekben ez nem mindig mutatkozik meg. Összességében jól érzem magam itt, bár ezt az időt nagyon nem szeretem.
Magasak velünk szemben az elvárások, de mi is magasra tesszük a lécet, így azt mondom, hogy nem is lehet más célunk, mint megnyerni a bajnokságot, és az Euroligában is minél tovább jutni. Jó lenne legalább a tavalyi negyeddöntős eredményt megismételni. Ami pedig engem illet, azon leszek, hogy meccsről-meccsre jobban játsszak, és győzelmekhez segíthessem a csapatot.
2009-12-04
Megjelent: Steal magazin
