Amikor ma este hazaértem, kedves nejem az öklét rázva fogadott. Azért nem kell megijedni, nem elverni akart az ötvenöt kilójával valamely (természetesen) nem létező vétkemért, mindössze arról van szó, hogy így szokta kifejezni a nagy pécsi győzelmek felett érzett örömét. Ezt a mozdulatot nagyon régen nem láttam tőle. Ezután pedig tett egy olyan sommás megállapítást, amivel magam is csak egyetérteni tudok: „Az ilyen meccsekért érdemes a pécsi csapatot szeretni.”
Az elmúlt másfél évtizedben a csoda szinte hétköznapivá vált a Lauberben, azonban az utóbbi időszakban többször már az elvárható sem jött össze. Míg korábban gyakoribbak voltak a kiélezett küzdelmek, melyekből rendre győztesen került ki a helyi fekete sereg, mostanság rengeteg az előre lefutott meccs, s azt a pár szoros találkozót viszont csak nagy hibaszázalékkal sikerül abszolválni. Ezt mindenki nehezen viseli, sokat árt a hitnek, az ön- és másokba vetett bizalomnak.
Ha csak a száraz tényeket nézzük, a Krakkó elleni második találkozón újabb kisebbfajta csodára volt szükség a győzelemhez. A két klub utolsó öt összecsapásának mindegyikén lengyel siker született, s kedden detronizáló pofonba szaladt bele a baranyai gárda. Hiába egyedül a győzelem számít a rájátszásban, azért a huszonhét pontos különbség csak benne marad a fejekben. A Krakkó remek csapat, kitűnő edzővel. Nyolc klasszist tudnak forgatni, akik között mesterlövészek, cselgépek és vérprofi centerek egyaránt akadnak. José Hernández a Salamancával már bizonyította, hogy tud egyet s mást a szakmáról, és új állomáshelyén is tetszetősen támadó ugyanakkor szigorúan (és pontosan) védekező csapatot rakott össze.
A másik oldalon korántsem tűnt ennyire rózsásnak a helyzet. Úton-útfélen gyengélkedő légiósokról, hullámzó teljesítményt nyújtó magyar játékosokról lehetett hallani a csarnokba menet, ráadásul a csapat ásza repedt csuklóval készült parkettre lépni. A folyamatosan fejlődést és előrelépést kommunikáló edzőket pedig a bizalomvesztés hűvös légköre vette körül, mert a csapat idén is csak – úgymond – nem mérvadó ellenfelekkel szemben tudta ezt bizonyítani, a nyolcaddöntő első találkozóján azonban úgy omlott össze, mint a kártyavár.
Magam is nagyon kíváncsian vártam, Janus-arcuk melyik felét mutatják majd felém, s szerencsére kellemesen kellett csalódnom. Az elmúlt hónapok írásai szinte mindegyikében felhánytorgattam, hogy hiába tudja elvben a csapat, mit szeret játszani ellenfele, és hogyan lehetne kihúzni a méregfogát, ha gyakorlatban képtelenek megvalósítani. Mutogattam játékosra, edzőre, s nagyokat bosszankodtam, mert nem ezt szoktam meg, hiszen a MiZo mindig is előszeretettel kovácsolt tőkét abból, hogy nem hagyott teret a másik fél kibontakozására.
Ezúttal az első félidővel maradéktalanul elégedett voltam. A Krakkó nagy sebesség mellett is képes jól játszani, komoly támadóarzenáljuk ékkövei a jól előkészített triplakísérletek, kettő-kettőzések, nem beszélve a leindításról és a betörésről. A hazaiak okosan lassították a játékot, nagyon odafigyeltek a váltásokra és a visszazárásra, s egyáltalán nem hagytak teret Fernandez és társai betöréseihez. Folyamatosan váltogatott védekezésükkel sikerült kizökkenteni a lengyeleket a ritmusukból, akik alig-alig tudtak könnyű kosarakat dobni – zóna ellen is csak egy tisztára játszott triplájuk jött össze, a többihez extra egyéni teljesítmény kellett. Ugyanez elmondható a palánk alatti kosarakról: mindegyikért nagyon meg kellett küzdeni a vendégeknek – olyannyira, hogy dobóhelyzethez is alig jutottak a 6,25-ösön belül (összesen tizenegyszer, ami alig a fele volt a pécsi kísérleteknek). A játékot sérülten vállaló Vajdának is (nagymértékben) köszönhetően sikerült az ellenfelet kizárni a palánk alól, ennek következtében nemigen jutottak hozzá a lecsorgó labdákhoz (összesen három támadólepattanót szereztek a pécsi héttel szemben), így a lesipuskások nagyobbrészt hiába reménykedtek a második szándékból szerzett kosarakban.
Márpedig ha a védekezés jó (és most nagyon jó volt, amit a huszonnyolc kapott pont is bizonyít), akkor az eredményt is könnyebb tartani, és – mivel nem kell az eredmény után futni – szépen felépített támadásokat lehet vezetni. Élmény volt nézni, ahogy egy-egy rafinált (és alaposan begyakorolt) figurával hogy hintába lehetett ültetni a különben igen jól képzett vendégjátékosokat, és az így létrejövő tiszta dobóhelyzeteket már csak be kellett dobni. Ez a duplák esetében viszonylag jó százalékkal (57%) sikerült is, a triplákat pedig nagyjából egyforma gyatrán dobta mindkét csapat, ezért jól megérdemelt, tízpontos vezetéssel mehettek szünetre a pécsi kedvencek.
A szezonbéli legmagasabb színvonalú első félidőt aztán majdnem sikerült annullálni a harmadik negyedben, s ehhez nem kellett egyéb, mint hogy lazuljon egy kicsit a szorítás a lengyeleken. A harmadik tíz percet kissé álmoskán kezdő, majd a negyed második felére rendesen széteső hazaiak hagyták, hogy a Krakkó felpörgesse a tempót, és kis híján annyi rádobást engedélyeztek számukra, mint a szünet előtt összesen. Ezt a hibát pedig könyörtelenül kihasználták a vendégek, és mezőnyből ötvenhárom százalékkal dobva huszonhat pontot rámoltak be a MiZo gyűrűjébe. Ez pontosan kettővel volt kevesebb az addigi termésüknél. Ezzel a vezetést is átvették, és a helyi publikum ahelyett, hogy hátradőlhetett volna, ismételten kezdhette rágni a körmeit, hiszen valószínűleg a többségben felsejlett a keddi mérkőzés forgatókönyve, vagy ha az nem is, „kedvére” szemezgethetett az évad Euroliga-találkozóiból.
A lányok azonban ezúttal rácáfoltak a negatív előjelekre, s olyan látványos feltámadást produkáltak, amilyet utoljára a soproni bajnoki mérkőzésen láthattunk tőlük. Ezúttal viszont nem egy foghíjas kerettel felálló csapattal néztek szembe, hanem egy ereje teljében lévő gárdával, akik láthatóan nem kívántak harmadik mérkőzést játszani. Küzdöttek is rendesen, de a pécsi rohamokat nem tudták megállítani. Külön öröm, hogy a pontokat a jórészt a magyar mag szállította: Fegyverneky (3+2), Raksányi (2 – egy labdalopás után), Vajda (2) és Iványi (2 büntető) öt perc alatt tizenegy pontot dobva állva hagyta meglepett ellenfelét, és visszavette a vezetést. Amit aztán már nem is adott ki a kezéből, hiába próbáltak meg a túloldalon minden tisztességes (ügyes kosarakkal) és tisztességtelen eszközt (Burse látványos hisztijeivel, vagy azzal, hogy rögtön azután, hogy Ohlde-t okosan kipontoztatták, Fernandez – láthatóan szándékosan – megpróbálta még egyszer eltörni Vajda csuklóját) bevetni.
A végén még kicsit lehetett izgulni, hogy Janell ’Drama Queen’ Burse minél több büntetőt kihagyjon, mert a hazai oldalon már nem nagyon maradt pontképes ember, de végül csak sikerült behúzni a győzelmet, mely ugyan nem volt nagyarányú, mint a Lille elleni, de sokkal szívet melengetőbb. És nem is elsősorban azért, mert ezzel életben maradt a remény a továbbjutásra, hanem azon erények okán, melyek a MiZo Pécset azzá tették ami: a jól felépített játékért, a kompromisszumot nem ismerő küzdeni tudásért, és a mérkőzést a sírból is visszahozó lázári képességért.
38-24-11-10-4. Nem, ez nem a Fibonacci-sorozat, hanem annak a játékosnak a legfőbb statisztikai mutatói, akinek méltatására már elfogytak a legmagasztosabb jelzők. Iványi Dalma 38 perc alatt 24 pontot dobott (65 %-os teljesítménnyel), leszedett 11 lepattanót (többet, mint Kobryn és Burse együtt), kiosztott tíz gólpasszt (ebből négyet a kritikus negyedik negyedben, s egymaga többet, mint a Krakkó teljes csapata), emellett még volt négy olyan labdalopása is, melyek mindegyike élményszámba ment. Ehhez nem is kell kommentár. Eksztázisban játszotta, irányította, sőt vezényelte végig a mérkőzést, emberfeletti energiákat mozgósítva, s ez átragadt a többiekre is, akik mind-mind igyekeztek még egy kicsit többet hozzátenni a mérkőzéshez, mert ilyen kapitány mellett szégyen nem a maximumot (és még kicsit annál is többet) nyújtani. Végtelenül büszke vagyok arra, hogy élőben csodálhattam (és csodálom már hosszú évek óta) a játékát, hogy aztán a lefújás után felállva tapsoljam meg a nevét skandálva. Dalma valami olyat tud, ami példaértékű kell legyen mindannyiunk számára.
Nem tudom, mi lesz a harmadik mérkőzésen, megjósolhatatlan a párharc végkimenetele. Bár továbbra is a Krakkót tartom az esélyesebb (és jobb) csapatnak, úgy gondolom, a MiZo Pécs többet nyert a puszta győzelemnél és életben maradásnál: olyan mentális erő szabadult fel a csarnokban, melyből a lányok rengeteget meríthetnek a sorsdöntő összecsapásra (de a későbbiekre is). Ha a ma jól játszóknak sikerül átmentenie a formájukat szerdára, a többiek pedig összeszedik magukat, akkor kis szerencsével még a továbbjutás sem elképzelhetetlen. Mindenesetre a lányoknak csapatként sikerült visszanyerniük a becsületüket, s jó lenne, ha Krakkóban nem rombolnák le, amit a pénteki nappal kicsúcsosodva idén eddig felépítettek.
