A győzelmeket nem kell megmagyarázni, a vereségeket pedig nem érdemes – tartja a klisé. Ezért nem is feltétlenül arra kívánok vállalkozni, hogy szépen tételesen levezessem a Pécs 2010 mai felülkerekedésének elsődleges okait, sokkal inkább azokra az (át)változásokra közelítenék rá, melyek a mai meccset – a végső siker mellett – érdekessé, örömtelivé tették.
Kezdjük talán azzal, hogy egy évvel ezelőtt szinte ugyanezzel a sorral kezdtem mondandómat a Schio elleni Euliga-nyitány hazai pályán elszenvedett veresége után. Érdekes, hogy most ugyanaz a közhely jutott eszembe, viszont a jelentése teljesen átértelmeződött egy év után. Akkor nagy várakozással tekintettem a szezon elé, sorozatos győzelmekben reménykedtem, de a csapnivaló játék és a sorozatos kudarcok szépen visszapofoztak a földre. Idén jóval visszafogottabbak az elvárásaim, és abban sem voltam biztos, hogy ilyen lyukacsos belső poszttal képesek leszünk felvenni a kesztyűt a Rigával. Tavaly kikaptunk egy gyenge Schiótól, idén megvertük a nálunk (és az aznapi Berettánál) valamivel (legalábbis papíron) komolyabb játékerőt képviselő letteket.
Ha már változás a kulcsszó, maradjunk még egy kicsit a tavalyi és az idei nemzetközi szezonindító összevetésénél. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a számszerű eredménynél ma jobban érdekelt, hogy milyen játékot fogunk majd nyújtani. Egy éve ezt nehezen tudtam volna elképzelni, úgy gondoltam, azzal a kerettel mindegy, hogyan, de be kell húzni a strigulát. Keserű csalódásomat, hogy ez elmaradt, csak tetézte, hogy bűn rossz játékkal tettük mindezt, önmagunkat verve meg. Most viszont, ha a későbbiekben nem is annyira, de egy negyeden keresztül élvezet volt nézni a Pécs 2010 játékát.
Nem vezetek ilyen irányú statisztikát, de kíváncsi lennék, hogy (felnőtt) nemzetközi szinten hányszor fordult elő, hogy egy csapat zónával kezdje a játékot, és aztán annyira élvezze, hogy öt percig ki se álljon belőle. Szemmel láthatóan nemcsak engem hökkentett meg ez az „antré”, de az ellenfelet is, mert egyáltalán nem találták a játékukat az első időszakban. Ez az egyszerű taktikai húzás (hiszen ha nincs centered, tolódásos területvédekezéssel tudod leginkább távol tartani az ellenfél középjátékosait a palánkodtól, és külső dobásokra kényszeríteni őket) olyannyira bevált, hogy a lettek összevissza adogatták el a labdákat, vagy legfeljebb hamvába holt próbálkozásokra futotta erejükből. Mire megszokták volna a ritmust, a hazaiak átváltottak emberfogásra, aminek következtében a vendégek megint kezdhették rendezni soraikat. Azért a másik oldal is megmutatta, hogy az edző nem dísznek ül a padon: ők is rittyentettek egy olyan (ma már kevéssé divatos) kettő-hármas zónát, hogy csak lestem. De így is nehezen állták a pécsi rohamokat, melyek során több kifejezetten szépen kivitelezett figurának tapsolhatott a közönség. Egy szó mint száz, nem vagdalkozás, alaposan kigondolt kosárlabdázás folyt a pályán, pécsi dominanciával.
Ami a mérkőzés első negyedében szemet gyönyörködtetően működött, egyre jobban akadozni kezdett a továbbiakban, s ennek több oka is volt. Az egyik, hogy ellenfél dobóhátvédje, Zellous hamar ráérzett, hogy betöréseivel könnyedén meg tudja bontani a pécsi védelmet (az első negyedben csapata 10 pontjából 8-at vállalt, a másodikban ehhez hozzátett még 10-et), és mivel a lányok nem látszottak megtalálni a játéka ellenszerét (pl. időben és jó ütemben történő besegítésekkel), rendesen szét is zilálta a védekezésünket. A másik ok, hogy ez a társaság egyszerűen nem elég érett még arra, hogy 30-40 percen keresztül ugyanolyan színvonalon muzsikáljon. Valahol osztom Zeljko Djokic nézetét, aki nemrégiben azt mondta, ezzel a csapattal minden Euroliga-mérkőzés megnyerése óriási fegyverténynek számít – és nem azért, mert gyengének tartanám a keretet, hanem mert híján vagyunk az igazi klasszisoknak és rutinnak (kivéve Iványit).
Nézzük a tényeket, milyen változások történtek a keretben tavaly óta: távozott Ohlde és Mazzante (a két WNBA-bajnok) és (talán) a jelenlegi legjobb magyar játékos, Vajda. A helyükre érkezett Palusná (21), Griffin (23) és Vidacic (24). Egyértelműen érzékelhető a tudás- és tapasztalatbeli különbség. Az új emberek hellyel-közzel újoncoknak számítanak az Euroliga porondján, legalábbis csapatot eddig nem kellett cipelniük a hátukon. Kvalitásaikról – különböző okok miatt – eddig nem igazán adhattak számot Európában: Vidacic folyamatosan nyelvi korlátokkal küszködött eddigi állomáshelyein, Palusnát a sérülései kényszerítették a partvonalon kívülre, Griffin pedig még nem is játszott az USA-n kívül. Az első kettő ma ráadásul pályára sem léphetett, Kelsey pedig (lányos zavarában) kissé túlpörögte (izgulta?) a meccset, legalábbis az első két faultjából és néhány elkapkodott dobásából erre következtetek.
Jó, jó, ha nem nekik, akkor kinek kellett képviselnie a klasszist és a rutint? Értelemszerűen Iványi Dalmának, az utolsó mohikánnak, a fáradhatatlan irányítónak, és mellettük a lassan „érett asszonyi korba” (és családi állapotba) lépő két magyar válogatottnak: Fegyvernekynek és Nagy-Bujdosónak. Ők ketten hosszú éveken keresztül edződtek a klubban, és egyaránt kipróbálták az Euroliga légkörét külföldi csapatokban is. Tavaly mindenki – én is – nagy reményeket táplált visszatérésükkel kapcsolatban, de a produktumuk gyakran nem érte el a kívánt szintet. Idén viszont elfogytak előlük az emberek, s ha tetszett, ha nem, kénytelenek voltak előre lépni, s bábból a csapatot magasra repíteni képes pillangóvá változni. Úgy gondolom, összességében mindketten meg is feleltek a feladatnak.
A csapat talán leggyorsabb játékosát, Fegyvernekyt ugyan többször is méterekkel lehagyta a (sérüléséig) igen magas fordulatszámon nyargalászó Zellous (azt azért ne feledjük, hogy kettesünk edzések sorát kihagyva, sérülten vállalta a játékot, azok után, hogy az alapozás jó részéből is kimaradt válogatottbeli szereplése majd lábtörése okán), ettől függetlenül örömmel konstatáltam magabiztosságot, higgadtságot sugárzó tartását, mozdulatait a mérkőzés kritikus szakaszaiban. Pontokban és jó ütemű passzokban is hozzá-hozzátette a magáét, és mindig jó helyen volt nála a labda. Amikor Dalma nem volt a pályán, egyértelműen ő volt a vezér. Nagy-Bujdosó pedig remekül megküzdött azzal, hogy a mérkőzés elején még hármas poszton szerepelt, majd – elsősorban a magasemberek szaporodó faultjainak következtében – egyre feljebb lépdelt, s a végére eljutott az ötösig is, legalábbis védekezésben. Aki valaha játszott, az tudja igazán, mennyire nehéz egy meccsen belül több pozícióban komoly teljesítményt felmutatni. Nóri tette a dolgát böcsülettel, és zokszó nélkül végezte a piszkos munkát.
Mögöttük ma (is) olyan játékosok kaptak főszerepet, akik korábban általában epizodistaként tartattak számon. Így például a harmadik EL-szezonját kezdő ám még mindig csak 19 éves Krnjic, a másodéves Quigley (aki az előző évadban 7,9 pontot átlagolt), a – csak a korát tekintve tapasztaltnak mondható – Turóczi (aki ma megháromszorozta tavalyi átlagperceit), és a pécsi utánpótlás nevelés két magyar büszkesége: Sarok (20) és Raksányi (19). Közülük egyedül a legutóbbi nem tudott élni a felkínált lehetőséggel, s erőteljesen visszafogott (ráadásul taktikai hibákkal tarkított) játékát nem is tűrte sokáig edzője. Sara viszont – védekezésbeli típushibái és helyenkénti elbambulásai mellett – tisztességgel megküzdött a nála gyorsabb és képzettebb Hollingsworth-szal. Allie hozta azt a 15 pontot (és szép cseleket), ami lassan kezd elvárttá válni tőle. Niki leszedett hat lepattanót és kiosztott jó pár könyököst, mielőtt beütötte volna ötödik hibáját. A másik Niki pedig nagy valószínűséggel egyenesen a győzelmet mentette meg csapata számára a mérkőzés utolsó szakaszában nyújtott látványos és eredményes támadójátékával, és ne menjünk el szó nélkül a tőle megszokott szívós védekezése mellett sem.
Eddig elsősorban pozitív (át)változásokról esett szó, most vessünk pár pillantást a másik oldalra, mégpedig többféle értelemben is. Amikor Zellousnak kiment a bokája a második félidő elején, csak félve örültem a többiekkel, mert a nagyszünetben azon gondolkodtam, hogy pont miatta fog kikapni a Riga, mert azon túl, hogy egy ember egyedül egyszerűen képtelen megnyerni egy meccset, az amerikai kisember csapata játékát is gajra vágta azzal, hogy folyton ő „szerepelt”. Rossz sejtéseim be is igazolódtak, mert a lettek az után kezdtek el jól, csapatként játszani, hogy elveszítették dobógépüket, és bemutatták, hogy bizony értik ők ezt a játékot, és képesek magas színvonalon űzni is. Könyörtelenül kihasználták gyengeségeinket: a centerposztunkat, a hullámvölgyeinket, lanyhuló figyelmünket, és visszajöttek a meccsbe, sőt, ha a végén jobban koncentráltak volna, lenyelethették volna velünk a tavalyi békát még egyszer.
A mi játékunk is egyértelműen negatív irányba mozdult el az első húsz perchez képest. Az, hogy a második félidőben csak harminc pontot dobtunk (és 33-at kaptunk), még nem is annyira vészes, de a kezdőink a következőképpen termeltek a szünet után: Iványi 2 pont (az 1. félidőben: 2), Quigley 5 (10), Nagy-Bujdosó 2 (8), Krnjic 4 (4), Griffin 4 (7), vagyis az első szakasz 31-éhez képest a második traktusban csak a felét (16) sikerült összegereblyézni. Véleményem szerint azért alakulhatott ki egyáltalán ilyen szoros végjáték, mert a „csapatmunka üzemmódba” váltó vendégek túlságosan sokszor szétpasszolták és szétfutották a védelmünket – legtöbbször kitűnő (dobó)pozícióig kijátszották támadásaikat (Hollingworth például így tudott 15 pontot dobni a 2. félidőben), illetve – ahogy a fenti számok is alátámasztják – a mi kulcsembereinknél szép lassan elfogyott a szufla, a friss erő, a finesz és a tudomány.
Nyilván a két alaptényező kölcsönhatásban áll egymással (például, ha a mieink továbbra is csak közelről nézték volna, ahogy Fegyverneky kínlódik Zellousszal, nem kellett volna annyit gürizniük hátul, s több energiát spórolhattak volna a támadások építésére), de egyelőre egyik sem járt drámai következménnyel. Ugyanakkor fel kell készülni arra, hogy a meccsek ezentúl is negyven (és nem 30) percig tartanak majd, az ellenfél legjobb dobója sem fogja megtenni máskor azt a szívességet, hogy kitöri a bokáját (bár faramuci módon ezzel a Riga is legalább annyit nyert a réven, amennyit veszített a vámon), és nem mindig olyan csapattal találjuk magunkat szembe, akinek több játékosa (Krumberga, Butler) is egyszerre betlizik.
Ez a mérkőzés arra azonban mindenképpen jó volt, hogy többen pozitív végkicsengés mellett estek át ilyen-olyan tűzkeresztségen vagy változáson: Zeljko Djokic első EL-találkozója volt ez vezetőedzőként, Imreh Ajtonyé segédedzőként, Kelsey Griffinnek meg egyáltalán (a lelátón előforduló kisdedek némelyike több Euroliga-meccset látott közelről, mint ő). Fegyvernekynek Zsófiának és Nagy-Bujdosó Nórának egyértelműen vezető szerep jutott (aminek ezúttal meg is tudtak felelni), és Allie Quigley is most igazolhatta Európa színe előtt, hogy a tavalyi bajnoki döntőben nyújtott játéka nem véletlen „kisiklás” volt. A győzelem megvan, és ami még ennél is lényegesebb: a játék időnként óvatos bizakodásra adott okot. Most már csak haladni kéne tovább, a le***i úton...
