Elszenvedte idei első hazai vereségét a Pécs 2010 csapata. Szó szerint. Sajnálatos módon a mérkőzés nagy részében igen gyatra teljesítményt nyújtott egy olyan találkozón, amit előzetesen a nyerhető kategóriába sorolt szinte mindenki.
Nem mintha lebecsülte volna bárki is a Mondeville erejét, egész egyszerűen a realitások azt mondatták az emberrel, csak akkor lehet gond, ha többen rossz napot fognak ki. Nos, márpedig ez történt egyéni és kollektív szinten is. Hibást könnyebben találhatnánk, mint fegyházban szappanárust, de nem érdemes különösebben mutogatni, mert az összkép ugyanannyira csapnivaló volt, mint egyénekre bontva. Ráadásul a dirigencia is jócskán hagyott kívánnivalót maga után.
Ha a győriek vagy a kassaiak ennek a találkozónak a videofelvételét elemezve kívánnának felkészülni a Pécs elleni összecsapásra, valószínűleg azt a konklúziót vonnák le, hogy nem kell különösebben túllihegni a dolgot, elég, ha arra törekednek, hogy lelassítsák a baranyaiak játékát, és megakadályozzák az előszeretettel alkalmazott kettő-kettőzéseiket, a többi pedig már megy önműködően, mert Zeljko Djokic tanítványai szépen megverik saját magukat. Merthogy ez történt csütörtökön este a Lauberben. A franciák alaposan kielemezhették ellenfelük idei mérkőzéseit, és szinte semmit sem olyat nem engedtek a hazaiaknak, amit játszani szeretnek, s ez különösen az első negyedben volt szembetűnő.
A gyors indításokat csírájában elfojtották azzal, hogy a kisembereik tudatosan visszazártak, rögvest miután bejátszották mélységbe a labdát, ahol aztán nagytestű centereik könnyedén beforgatták a pécsi palánk alatti embereket. Az első negyed pécsi körtéjét csak azért nem lehet átjáróháznak nevezni, mert abban benne foglaltatik a mozgás. Mire a bekapott ziccerek után ismét játékba került a labda, a francia középjátékosok már a félpályánál jártak, a külső soruk pedig egyenesen velük ellentétes irányba mozgott, hogy megállítsák a túlsó térfél középén az oldalvonal felé húzódó pécsi kettes-hármasokat, akik Iványi menetrendszerűen érkező passzára vártak. A pécsi kisemberek így hiába kapták meg a labdát, mögöttük már felvette a pozíciót az emberük, s akkor még számolniuk kellett a mellettük zavarórepülésben elhaladó centerekkel is. Márpedig álló helyzetből, hely nélkül, félig-meddig lecsapdázva borzasztó nehéz 7-8 másodperc alatt támadást befejezni tranzícióból. Lerohanás kipipálva.
Ha nem megy gyorsan, lassan kell próbálkozni, ez triviális. A Pécsnek – bár ez nem mindig látszott – van pozíciós játéka is, csakhogy ez jelentősen átalakult az előző években megszokottakhoz képest. Korábban ugyanis mindig volt egy-két (néha több) markáns középjátékosa a csapatnak, akivel a mélységi passzokat kitűnően érző és alkalmazó Iványi(-Fegyverneky kettős) össze tudott játszani. Idén – ilyen típusú játékos hiányában – általában a kettő-kettőzést forszírozzák, ennek viszont az alfája és omegája a jó kitűnő elzárás. Ha a blokk nem elég kemény, ha túl korán vagy későn érkezik, az ellenfél játékosai nagy százalékban meg tudják oldani a váltást vagy átbújnak. A mostani meccsen (sorozatban) ez történt, s a videofelvételeken kikupálódott vendégek farzsebbe dugott kézzel várták, hogy a hazaiak végre befejezzék a pick & rollt.
Back to square one (vissza a kiindulóponthoz) – ahogy egy ámerikai mondaná. Igen ám, csakhogy közben eltelt már az a hat másodperc, mire kiderült, hogy a gyors indítás nem jött be, és az a nyolc is, amit a pozíciós játékra felállással, s az elzárás próbálgatásával töltött a csapat (egyszer-kétszer azért nekifutottak a lányok). Maradt tíz másodperc, ami kevés a világ megváltásához, ráadásul a Mondeville remekül levédekezte a hazaiak egy másik kedvenc figuratípusát is: a mélységbe befutó gyengeoldali kisembereket. Mindezeknek nem is lehetett más következménye, mint az egy-egy elleni játék erőltetése és a kierőszakolt rádobások. Ezek különben is kevés sikerrel kecsegtetnek, s ezen a napon pedig végképp nem akartak beesni. Szegény embert az ág is húzza, ugyebár.
Védekezés. Ha egy csapat 70 pontot kap otthon, azt ritkán szokás a defenzív játék magasiskolájaként emlegetni. Ezúttal a középiskolás minősítés is túlzás lett volna, mert egyenesen gyermetegnek nevezhető hibák tömkelegén hördült fel a nem ebben szocializálódott pécsi publikum. Sara Krnjicnek például nem ártana már végre megtanulnia, hogy a besegítés nem azt jelenti, hogy segélykérően nézek, amikor elrobog mellettem az ellenfél játékosa. De hadd ne húzzam már rá a vizes lepedőt egy 19 éves „kislányra”, amikor a nálánál sokkal rutinosabbak is elkövettek olyan alapvető hibákat, mint például, ha akit fogok, sokkal gyorsabb nálam, akkor nem állok hozzá túl közel, mert körberajzol, mint egy éti csigát. A legrosszabb az volt, amikor a külső és a belső sor egyszerre bénázott, és olyan ziccereket kaptunk belőle (sorozatban), hogy sírni támadt volna kedvem. A pécsi zónáról pedig elég annyit, hogy a nézőtéren tízből nyolcan megmondták volna előre, hogy a franciák Williamsra fogják kijátszani, és addig passzolgatnak majd, amíg a gyenge oldalon békésen álldogálló bedobó méteres körzetéből el nem tűnnek a fehér mezesek, a hazaiak mégis rendre megették a kamu passzolgatást.
A legutóbbi írásomban dicsértem azt, ahogy Zeljko Djokic levezényelte az ütközetet, ezen a találkozón viszont többször is értetlenül csóváltam a fejem. Nyilván, ha én értenék jobban a kosárlabdához, akkor én ülnék a padon, nem ő, viszont évtizedek óta a kosárlabdában mocorgó emberként több dolgot is nehezen bírtam megemészteni. Azt, ha az edzőnek kifogják a szelet a vitorlájából azzal, hogy nem engedik azt játszatni csapatával, amit a legjobban tudnak, még meg lehet érteni. Ilyenkor tényleg rá van utalva az ember a játékosai egyéni képességeire, játékintelligenciájára, tapasztalatára. Sokszor láttunk már olyat, hogy amikor semmi sem akart sikerülni, és nem jöttek be a figurák, akkor a csapat valamelyik vezéregyénisége előhúzott a cilinderből egy-egy olyan megmozdulást, ami átlendítette a többieket is a holtponton, kihúzva ezzel a kátyúból a szekeret. Vagy – hogy mást ne mondjak – Pécsett szinte már közhellyé nemesült a megdobbanó pécsi szív, a közönség részéről sokszorosan kiérdemelt „ legjobb hatodik ember” mobilizációs ereje, amik akkor is működtek, amikor csődöt mondott a taktika.
A vezéregyéniségek feltámadása (lásd: Fegyverneky és Quigley a második negyedben), az utolsó leheletig harcolás és a buzdítás most sem maradt el, de valami mégis hiányzott, és ez a kieső többlet meglátásom szerint a jó érzékkel meghúzott edzői lépések voltak. Ha nyer a csapat, mindenki Djokic zsenialitását emlegeti, amikor hat és fél percig nem kért időt a harmadik negyedben annak ellenére, hogy egész odáig kilátástalan játékkal mindösszesen két pontot sikerült összekapirgálni. Ugyanez a helyzet a nem egész egy percnyi játék után a pályáról lekapott Turóczival, akinek egyetlen (na jó, két) hibáját nem bírta megbocsátani, miközben eleve szűkös volt a center rotáció, és a többiek sem kényeztették el igazán játékukkal a szakmai stábot. (Példának okáért szembeötlő volt, hogy Krnjic mennyivel lassabb ritmusban éli meg a körülötte történteket a valós sebességhez képest – konkrétan úgy kóválygott az egész első negyedben, mint enyhe szélben lengedező gólyafos a levegőben –, mégis 6 percet töltött a parketten.) Nagy-Bujdosó Nóra vergődéséről nem is beszélve, akinek nem jött be az első dobása, s onnantól kezdve egyetlen folyamatos lejtmenet volt a pályán töltött 27 (!) perce. Küzdött szegény rettenetesen (szerintem a könnyeivel is elkeseredésében), de csak nem jött össze neki semmi, s minél jobban akarta, annál görcsösebbé vált, s ami nagyobb baj, egy idő után a védekezésére is kihatott. Ehhez képest a végjátékban is ő volt a pályán, és az ellenfél pedig mosolyogva köszönte a szívességet, és behúzódtak róla, hogy ő dobja el a végén. Az pedig, amikor időkérés után négyen mentek vissza a pályára, legalább annyira az edző(k) hibája, mint az elbambuló játékosé. A franciák pedig könyörtelenek voltak: triplával büntették az elképesztő hibát.
Ha a csapat mai produktumát a zene nyelvén szeretnénk megfogalmazni, nem a szépen megkomponált szimfónia jutna először eszünkbe, a kakofón macskazene sokkal inkább. Falusi alkalmi zenekarokat megszégyenítő módon ütötték néhányan mellette a taktust, és többen az egész mérkőzés alatt nem találtak rá a megfelelő ritmusra. Ennek következtében sokszor az is hamisnak tűnt, amit egyébként jól csináltak (csak nem jó ütemben), és ha egy-egy szólista virított is néha-néha valami szívet melengetőt, a társak rögtön lerombolták azt a dallam- (és remény)foszlányt, amit az felépített. Így pedig nehéz kiérdemelni a tapsot, s győzelmet aratni (a hangok felett) pedig egyenesen lehetetlen.
Nehéz sorozatba kezd most a csapat, és felütés minden volt, csak biztató nem. Szerencsére a Pécs 2010 messze nem annyira gyenge egylet, mint ahogy most játszottak, és a Mondeville elleni fiaskót – egyelőre – tekinthetjük egyszeri kisiklásnak, viszont az egymás után következő rangadók előtt nagyon jól jött volna az önbizalomnövelő győzelem, és félő, hogy ha újabb pofonokba szalad bele ez a fiatalokra is jelentősen építő gárda, az bizony komoly kihatással lehet az egész szezonra is. Reméljük, janus arcú csapatunk legközelebb a jobbik arcát mutatja majd, mert a tanulópénzt mindenképpen meg kell fizetni, ám ha túl gyakran kénytelen ezt tenni az ember, előbb-utóbb legatyásodik. Márpedig a klub jelenlegi (gazdasági) helyzetében már más se hiányozna.
