Az év (nem kunszt), de valószínűleg  a most futó szezon legfontosabb meccsét is játszotta a Pécs 2010 csütörtök este a női Euroligában, bár a tét nem a lét, hanem a továbbjutás esélyének megtartása volt. Nos, Baranya büszkeségei kalaplengetésre méltó módon nőttek fel a feladathoz, és emlékezetes mérkőzésen kerekedtek felül a Good Angels Kosice csapatán.

Nem mondhatni, hogy a hazaiak úgy kezdték volna a találkozót, mint akik vért ittak, és az életükért harcolnak. Teljesítményüket láthatóan visszafogta a tét nagysága, de még inkább a hasonló ritmusú összecsapások hiányából fakadó tétovaság. A kassaiak frissebbek, határozottabbak voltak, és pontosan tudták, a körte alatt puha (esetenként egyenesen semmilyen, a besegítést hírből sem ismerő) védekezésre számíthatnak, tömték is befelé a labdákat. Gyengébb idegzetű szomszédasszonyaim ennek láttára öt perc után már temették is a csapatot, igaz, a 4-12-es eredmény nem adott túl sok bizakodásra okot.

Még szerencse, hogy a pécsiek a nagy sápítozás közben üzemi hőfokra melegedtek, és egy korai, de indokolt időkérés után lassan rendezték soraikat, majd Fegyverneky vezérletével végre támadásban is hozzászóltak az eseményekhez. Ez a lendület kitartott egészen a második negyed közepéig, s ezen időszak alatt nemhogy ledolgozták jelentős hátrányukat, de ötpontos vezetésre tettek szert (30-25). Ezt a periódust 26-13-ra hozták, s a produktum nem is maradt visszhang nélkül sem a lelátón, sem a vendégek játékosaiban: egyrészt a lelátó népe elhitte (mert látta), hogy van itt keresnivaló, másrészt a kassaiak sokat vesztettek kezdeti önbizalmukból, és egyre gyakrabban hibáztak, foglalkoztak a játékvezetőkkel (alkalmanként nem alaptalanul). Mindenesetre megmutatták, hogy jó csapat, mert a félidőre azért egálra hozták az eredményt (36-36).

Az elmaradhatatlan nagyszüneti eszmecseréket a visszafogott bizakodás bukéja lengte körül, s a szerencsésebbek (mert hozzájutottak) a lőlapokat böngészgetve próbálták számszerűsíteni az érzetüket. A legfeltűnőbb statisztikai elem a labdaszerzésekből származó pontok közti különbség volt (míg a hazaiak 14 pontot szereztek ily módon, a vendégek egyet sem), mely a védekezés jelentős feljavulásáról árulkodott. Ez a megállapítás elsősorban külső posztokra volt igaz: Iványi és Fegyverneky egyaránt 2-2 labdalopással vétette észre magát, s ezekből kosarak is születtek. A körte alól kapott 20 pont nem vált a centerek dicséretére (rossz volt nézni, hogy időnként milyen könnyen tolják be őket a palánk alá egy-az-egyben), ám tény és való, egész jól kizárták a (közép)távoli kísérletek után az ellenfél magasembereit, így a Kassa az első húsz percben mindössze egyetlen támadólepattanót tudott szerezni. Az más kérdés, hogy a másik oldalnak se jött össze több…

A Pécs szezonbeli játékának egyik neuralgikus pontja a harmadik negyed első pár perce. Több esetben előfordult, hogy ebben az időszakban ők még csak szédelegtek a pályán, miközben az ellen már rég kosarazott. Ezúttal azonban észen volt mindenki, és majd’ a negyed feléig fej-fej mellett „csordogált” a találkozó, így nem roppant gerinc, nem sérült önbizalom, nem úszott el meccs. Sőt, a WNBA-ben 27%-os tripladobó Griffin hárompontosa 11-4-es futásra adott jelet, így a minimális hátrány az utolsó tíz percre ötpontos előny lett (55-50).

Az ősszel szerződtetett ifjú amerikai légiós mellett álljunk meg egy szusszanásnyi időre, mert amit ez a lány művelt, az az orvosi csoda kategóriájába sorolandó. Konkrétan arról van szó, hogy a hét elejét kórházban töltötte, mert egy vírusfertőzés ledöntötte a lábáról (a szemtanúk szerint szó szerint zöld volt az arca, mint egy marslakónak), és edzői instrukciók helyett infúziókat kapott sorozatban (reméljük, mondafinil nem volt benne). Ennek megfelelően a második negyedben olyan vörös fejjel rohangászott fel s alá, hogy azt hihette az ember, mindjárt szétdurran a burája a vértolulástól. (A székelyebbje a hátsó sorokban fogadásokat kezdett kötni, mikor ölti fel vajon a sárgát – hogy meglegyen a közlekedési lámpák mindhárom színe…) Ehhez képest Kelsey nemhogy kipurcant volna a végére (minekutána kis híján 16 percet töltött a parketten az első félidőben), hanem egyenesen a győzelem egyik kulcstényezőjévé vált. Az hagyján, hogy a végjátékban Nagy-Bujdosó Nórával ők ketten alkották a centerpárost (és a kezdőbe nevezett Krnjic ült a padon), de a szünet után 13 perc alatt 10 pontot (hibátlan mezőnymutatóval) és 5 lepattanót szerzett (köztük egy-egy támadót és védőt az utolsó 70 másodpercben), amivel jócskán felülmúlta az addigi mutatóit (pl.: 1/5 mezőnyből).

Szóval ott tartottunk, hogy ötpontos fórral vágtak neki a hazaiak az utolsó felvonásnak, amiből 3,5 perc múlva már tíz lett, s innentől kezdve „semmi egyéb dolguk” nem volt, mint ezt megtartani a végére. Igen ám, csakhogy ehhez megfelelő rutin, játékintelligencia és higgadtság kell, márpedig ezen tulajdonságok erősen fogyó tendenciát mutattak az elmúlt években Mecsekalján. Személy szerint valószínűleg ekkor éreztem meg valami olyasmit a levegőben, amit már jó ideje nem tapasztaltam a pécsi oroszlánbarlangban: nem, nem az erős szagot, hanem a töretlen hitet. Korábban többek között azzal vívta ki magának a (hazai) verhetetlenség nimbuszát a (rátgéberi) Pécs, hogy nem ismert elveszett szituációt, és az utolsó leheletéig, dudaszóig hajtott a győzelemért, és ehhez méltó partnerre lelt Európa-hírű (és rettegett) szurkolóseregében, akik mindig akkor voltak a leghangosabbak, amikor a legnagyobbnak tűnt a baj, és amikor a leginkább érezték szükségét a pályán küzdők. Ez a fajta ihletett atmoszféra tért vissza a Lauberbe, és bár nem hittem el, hogy már megnyerték a találkozót, nem gondoltam azt sem, hogy kikaphatnak. Mert a kettő nem ugyanaz.

Amikor 56 másodperccel a vége előtt Iványi bedobta mindkét büntetőjét (72-65-re alakítva az eredményt), korábban említett szomszédasszonyaim lelkesen csaptak a levegőbe: „Ez megvan!” Nem kellett volna. A hazaiak tíz másodpercen belül kaptak egy duplát, az alapvonali bedobást rögtön eladták, ebből Zirková bevágott még egy triplát is, s az előny kétpontosra csökkent. Nem csoda, ha Djokic mester kapusok robinzonádját megszégyenítő módon úszott a levegőben időt kérni. Ezt követően ugyan kimaradt Iványi duplája, de Nagy-Bujdosó Nóra véghezvitte a találkozó (legfontosabb) kulcsmozzanatát: leszedte a pattanót, amivel visszaszerezte a támadás és a mérkőzés további lefolyása irányításának lehetőségét. Az ezt követő büntetőzést is bírták idegekkel a hazaiak, és még azt az égbekiáltó dolgot is megengedhették maguknak, hogy 22 sikeres büntető után (edzői utasításra) pont az utolsót hagyták ki (szándékosan), s ezzel oda lett ugyan a tökéletes mérleg, viszont biztosan megvolt a győzelem.

Egy ilyen – szoros küzdelemben kivívott – sikernek több összetevője van. Ezek közül kiemelkedik a csapat tartása: ezúttal nem voltunk tanúi a – túl – gyakran előforduló leolvadásnak, a Pécs most nem omlott úgy össze, mint az odavágón (amikor az utolsó negyedet 24-8-ra veszítették el 51-49-es állásról). Nem számított a gyenge kezdés, az ellenfél szépen kijátszott támadásból szerzett (vagy éppen szerencsés) kosarai, ahogy a védekezés váltogatása sem: a lányok rakkoltak, mentek tovább előre leszegett fejjel, mert tudták: ezt a találkozót meg kell nyerni. Az sem mellékes, hogy bíztak is magukban eléggé ahhoz, hogy mindezt meg tudják valósítani.

A másik fontos szempont, hogy a Djokic alatt megszokott széles rotáció helyett ezúttal rövidebb paddal (Vidacic szerződése lejárt, Palusná még nem épült fel teljesen sérüléséből, Keller pedig épphogy beesett régi-új alakulatához) operáló csapat elbírta, hogy tinijei (Krnjic, Raksányi, Sarok) nem igazán tudtak érdemben hozzászólni a meccshez, mert az alapjátékosok egytől-egyig odatették magukat.

Iványiról 18 pontja, 8 lepattanója, 5 asszisztja és 2 labdaszerzése mindent elmond, Fegyverneky tanári védekezése mellé 15 pontot is berakott a közösbe (azon túl, hogy Dalmát rövid pihenői alatt zökkenőmentesen helyettesítette). Quigley gyengébb védekezését sok mozgással és 10 ponttal ellensúlyozta. Griffin érdemeiről már megemlékeztünk, s az est kellemes meglepetése, Nagy-Bujdosó Nóra pedig egyenesen hőssé vált 12 pontjával (két, döntő pillanatokban bevágott triplája nagyon kellett a győzelemhez), 7 lepattanójával (közte az ominózus támadó a legvégén), nem beszélve határozott védekezéséről.

Időközben – míg e sorokat írtam – a Taranto legyőzte a Mondeville-t, így a Kassa felett aratott diadal nem vált pürrhoszivá. A Pécs 2010-nek saját kezében maradt sorsa: ha a következő (utolsó) fordulóban felülkerekedik a gesztenyét neki kikaparó olaszokon, továbbjut csoportjából, márpedig erre – és az 5/5-ös győzelem/vereség mutatóra – édeskevesen tippeltek volna akár még novemberben is.  A jövő hét szerdán esedékes mérkőzésen a pécsiek abban reménykedhetnek leginkább, hogy a Taranto biztos csoportelsősége tudatában egészen más motivációval lép pályára, mint ők. De ezzel foglalkozzunk majd holnaptól, egyelőre hadd örüljön mindenki a 75-72-es végeredménynek és a továbbjutási esélyek megmaradásának.