Pécsett megtanulja az ember, hogy igenis léteznek csodák, véletlenek viszont nem. Jöhet ide bárki, sugallhatnak bármit a statisztikák meg az égi jelek, ezen a varázslatos helyen a hit, a szív, az akarat szokott diadalmaskodni, mely az unikális atmoszférából, a tökéletes csapatszellemből és az elvégzett (kőkemény) munkából táplálkozik. Ezt a leckét most megtanulta a Cras Basket Taranto is. Üdvözöljük őket a terjedelmes listán, melyen lassan Európa teljes kosárelitje szerepel már Bourges-tól Velencéig. Ma – az Euroliga utolsó csoportmérkőzésén – arra volt szükség, hogy a Pécs 2010 legyőzze azt a csapatot, amelyik toronymagasan vezette az „A” jelű szextettet (8-1-es mutatóval, többek közt oda-vissza verve a tavaly még a Final Fourban szereplő Krakkót), amelyik győzelme esetén akár az egész alapszakasz első helyére is esélyes volt, s amelyik Olaszországban megalázó különbséggel diadalmaskodott 68-40-re. És mivel erre volt szükség, így is lett. Ez ennyire egyszerű…
Legalábbis annak látszik, a mérkőzés lefolyását tekintve pedig végképp. A Pécs 2010 megnyerte az összes negyedet, mindössze 46 másodpercig engedte vezetni ellenfelét, s – a főleg a második negyedben – összeszedett előnyén végtelenül taktikusan megőrizve tulajdonképpen magabiztos győzelmet aratott. Igen ám, de hogy lehetséges ez? A válasz egyértelmű: a bevezetőben említett tényezőkön túl tökéletes taktikával, koncentrációval és játékkal.
Vegyük sorjában, mik voltak ennek a fantasztikus győzelemnek a kulcsmomentumai!
Djokic mester azt állította, hogy látott a másik oldalon olyan védekezésbeli hiányosságokat, melyeket ki lehetne használni. Hogy mire gondolt, viszonylag gyorsan kiderült: az első pár perc tapogatózó játéka után menetrendszerűen jöttek egymás után a hármas-négyes posztra kijátszott figurák, melyek végén valamelyikük vagy egyedül vagy mismatch-csel találta magát a palánk alatt. Sok kosár nem született ugyan belőlük, de láthatóan megbontotta az ellenfél védekezését. Viszont amikor – a sorokat rendezendő – átálltak zónára, szinte rögtön jött rá a gyilkos válasz: elsősorban triplák formájában. Jöhetett újra az emberfogás, viszont a Pécs továbbra is rendkívül agresszívan támadta a gyűrűt: ezúttal elsősorban a betörések kerültek terítékre. Fegyverneky Zsófi többször is kihasználta fizikai és magassági fölényét emberével szemben, és nemes egyszerűséggel lendületből betolta a körtébe, majd elengedte szokásos palánkosát. Amikor az olaszok kínjukban megint zónázni kezdtek, Iványi két értelemben is átdobta őket. Egyszer szó szerint: Krnjicnek löbbölt be forintos átadást a centerek mögé hihetetlen ütemérzékkel és pontossággal; másodszor a négyest játszó Nagy-Bujdosónak adott zseniális ütempasszt a körte felső sarkára (megint csak egy klasszikus fegyver zóna ellen), aki köszönte szépen, és be is suhintotta.
Az olaszok nézőpontjából borzasztó érzés lehetett, hogy területvédekezésüket ilyen változatos repertoárral cincálják szanaszét a hazaiak, s hogy az emberfogásukban is folyton megtalálják a lyukakat, s amint befoltoznak egyet, az ellen talál magának egy másikat. Nem is kellett sok hozzá, hogy elővegyék „csodafegyverüket”, a kettő-egy-kettes egész pályás letámadást (full court zone pressing), csakhogy azzal két probléma is volt: egyrészt elsősorban büntetők után alkalmazhatók, másrészt egész meccsen azért nem így lehet letámadni, mert a fizikai elhasználódáson mellett túlságosan nagy lyukakat hagy hátul, ha sikerül átdobni az ellenfél térfelén csapdázó két játékost. Márpedig a Pécs pontosan ezt tette, szinte már várták az alkalmat, hogy megmutathassák, mit gyakoroltak be a zone pressingre. Védekezés tehát kipipálva, jöhet a támadások megakadályozása.
Az olaszok atlétikusak, gyorsak, nem csoda, ha szeretik a lerohanásra építő játékot (transition). Ehhez azonban létfontosságú lett volna, hogy megszerezzék a palánkról lecsorgó labdákat (kosár után nehéz átrobogni az ellenfélen, mert mire játékba kerül a labda, mindenki visszazár). Igen ám, csakhogy a pécsiek legalább kettő, de gyakran három emberrel (például a gyenge oldali bedobóval) robbantak a támadópattanóért, és ha nem is sikerült mindig megszerezni, annyi ideig azért általában „lefoglalták” a labdát birtokló játékost, hogy ne tudjon rögtön támadást kezdeményezni. Ennek következtében a Taranto összesen 10 pontot bírt összekaparni az ún. fast breakekből.
Nyilván, ha egy csapat nem tud rendezetlen védekezés ellen támadást befejezni (abban a sokat emlegetett első nyolc másodpercben), kénytelen felállt fal ellen támadni. A Taranto e tekintetben is tipikusan csapatként funkcionál, értem alatta, hogy támadásban nincs kiosztva az az egy-két játékos, akinek végső esetben odaadják a labdát, hogy kezdjen vele valamit, hanem úgy van összeválogatva a keret, hogy legyen köztük triplaspecialista, jó támadópattanózó, s olyan is, aki a betörésekben erős, de azért a pick & rollra is legyen ember. Így nem az emberi kvalitás, hanem a játékszituáció dönt a támadások befejezéséről. Az ellenfél átfogó feltérképezésének (más néven: scoutingnak) köszönhetően azonban a pécsiek pontosan tudták, hogy ki milyen szerepet tölt be az olaszoknál, és a mérkőzés folyamán végig arra törekedtek, hogy megakadályozzák azokat a mozgásokat, melyek számukra ideális játékhelyzetekhez vezethettek volna. Így aztán Montagnino elvétve maradt szabadon a periméternél, Godint és Dacicot kitolták a palánk alól, Mahoney-t nem hagyták „kígyózni”, s az elzárás-leválásoknál az esetek jó részében rögtön érkezett a besegítés. Talán a legutóbbit oldották meg legkevésbé sikeresen a hazaiak, de az összes többit tanárian. Nem véletlen, hogy az olaszok legeredményesebbje az a Sophia Young lett, akit nemrégiben igazoltak (tehát még nem volt ideje beleolvadni az ottani rendszerbe), s akitől egyébként sem áll távol az egyéni játék. A többiek abból éltek, amit éppen össze tudtak kaparni, és pontosan ez volt a pécsiek célja. Támadás is kipipálva.
A számszerű és lélektani előnyt nem elég megszerezni, meg is kell tartani. Míg a felzárkózáshoz inkább szívre, itt inkább a helyes döntések meghozatalához szükséges hűvös elmére van szükség. Iványi személyében tökéletes karmestere volt a Pécs 2010-nek, aki rendre jó érzékkel választotta meg a támadások ritmusát, s higgadtsága ezúttal átragadt a többiekre is, akik ha nem is a teljes mérkőzésen keresztül, de összességében legalább 30-35 percen át képesek voltak megfelelő ütemben végrehajtani aktuális feladataikat az előre és hátra játékban egyaránt. A második és negyedik negyed közepétől eltekintve kifejezetten okosan és jó ritmusban játszott a Pécs, nem csoda, hogy a hozzáértő közönség lelkesedésében vörösre tapsolta tenyerét, és rekedtre ordította magát buzdítás közben.
Mint a fentiekből is kiviláglik, a két edző taktikai csatáját egyértelműen a Djokic-Imreh tandem nyerte, mert az olaszok nemcsak az eredmény után futottak szinte végig, hanem általában ők voltak azok is, akik reagáltak a hazaiak különféle sakkhúzásaira. Külön csemege volt például Palusná pályára lépése, akinek szerepeltetésére meg aztán az égvilágon senki nem számíthatott – különösen az előzetes nyilatkozatok és a sportszakmai racionalitás alapján. Abban a hat percben, melyet a szlovák légiós a parketten töltött, egyértelműen kiviláglott, mennyire megváltoztatja mindkét csapat játékát egy termetes, igazi center. Bár Gina két-két pontjával és lepattanójával végül nem játszott döntő szerepet, de arra mindenképpen jó volt, hogy az ellenfelet ismételten alkalmazkodásra késztesse, ráadásul „tarantói megfelelője” Dubravka Dacic még annyit sem tudott hozzátenni a játékhoz, sőt, kerékkötője volt csapatának.
A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón Jami Montagnino azt találta mondani, hogy ez a Pécs teljesen más csapat, mint amelyikkel ők alig másfél hónapja játszottak. Úgy vélem, tökéletesen igaza van, mert ez a társaság olyan robbanásszerű fejlődésen ment keresztül e röpke időszak alatt, mely párját ritkítja. Az utóbbi mérkőzések tapasztalatai alapján eltűnni látszik a korábbi kétarcúság, a lányok gyorsabban, pontosabban, gördülékenyebben oldanak meg játékszituációkat, ennek következtében láthatóan nagyobb önbizalommal lépnek pályára. A csoportból való továbbjutáson és a kitűnő játékon túl ez az, ami igazán örömteli a (közel)jövőre nézvést, s joggal bízhatunk abban, hogy ha Zeljko Djokicék továbbra is ilyen effektivitással dolgoznak a csapattal, hamarosan komoly eredményeket tehet le az asztalra ez a „szépreményű, jó kis társaság”.
