Hazai pályán elszenvedett vereségével befejezte szereplését az Euroliga idei szezonjában a Pécs 2010 csapata. A végső mérleg megvonásához még túl friss az élmény, ezért célszerűbb a ma este látottakkal foglalkozni. Összességében elmondható, hogy jól játszott a hazai csapat, de megérdemelten győzött a Salamanca, és nüanszok döntöttek. Az volt a legfőbb baj, hogy ez utóbbiak mindegyike a spanyolok javára dőlt el.
A találkozó alakulását alapjaiban meghatározta az első két perc eseménysorozata, melynek során Iványi Dalmának egymás után három faultot is befújt a lelkes szlovák bíró. Az ítéletek jogosságával nehéz lenne vitatkozni (az más kérdés, hogy hazai pályán ilyen piszlicsáré dolgokat el szokták nézni a sporik), mint ahogy azzal is, hogy Európa egyik legjobb irányítójának padra kényszerülése után az előre kitalált forgatókönyvek (game plan) mentek a levesbe mindkét oldalon. Persze a pécsieknek ez jobban fájt, de szerencsére mindenki hamar úrrá lett a pánikon, mivel Djokicék az egész szezonban komoly erőfeszítéseket tettek arra, hogy megtalálják a csapat „Dalma nélküli játékát”, és ennek kulcsfigurája, Fegyverneky Zsófia a salamancai nagyszerű teljesítménye után ismételten megmutatta, hogy lehet rá számítani.
A mérkőzés egészére, de különösen az első két negyedre igaz, hogy egyértelműen visszatértek a régi szép idők a Lauber Dezső Sportcsarnokba, ugyanis mindkét csapat leginkább azzal volt elfoglalva, hogy tönkretegye a másik játékát. Ha közben be-beesett egy könnyű kosár, az ember szinte meglepődött, de aztán elmerülten figyelte tovább a taktikai csatát. Az Avenida nagyjából azt hozta, ami várható volt: agresszívan támadták a gyűrűt, igyekeztek kihasználni fizikai fölényüket, és a szerzett kosarak után rendszeresen átálltak egész pályás letámadásra. Ez utóbbira a pécsi edzői team érdekes ellenszert talált ki: az alapvonali bedobás nem valamelyik (hirtelen előrefutó) hátvéd, hanem a velük ellentétes irányban mozgó center kezében landolt. Mivel a magasember párja nem nagyon merészkedett át a túlsó térfélre, a presszió gyorsan hatástalanná vált, és az irányító (vagy akár maga a labdát kapó) viszonylag könnyedén át tudott haladni a félpályán.
Komoly változás volt az első találkozóhoz képest, hogy a pécsiek ezúttal más irányba mozdultak el a kettő-kettőzések után, és ez a húzás is bejött, mert a salamancai meccs alapján készülő spanyolok elég gyakran arrafelé tették az első lépést, amerre ellenfelüknek „mennie kellett volna”. Az így szerzett egy ütemnyi előny pedig többször elegendőnek bizonyult a tiszta dobóhelyzet is kialakításához – különösen a két hátvéd, Quigley és Fegyverneky dobott így szép kosarakat.
Védekezésben látható volt, hogy a Pécs 2010 elsősorban arra törekedett, hogy ne kapjon gólt leindításból, és hogy arra kényszerítse az Avenidát, hogy felállt fal ellen legyen kénytelen sokat járatni a labdát. Nem merészkedtek ki hét-nyolc méterre, mint ellenfelük, mert botorság lett volna magára hagyni a magasembereket a De Souza-Lyttle párossal, de azt igyekeztek elkerülni, hogy a spanyolok külső sora megint annyi rádobáshoz jusson, mint kedden. Ez a taktikai elem már csak félig-meddig vált be, mert bár De Mondt, Snell és Torrens nem nagyon tudott a gyűrű felé fordulni, centerben Lyttle nagyon megszórta magát az első félidőben.
Nagy kérdés volt, hogy az odavágón többször szétcincált pécsi zóna ezúttal hogy muzsikál majd. Nem véletlen, hogy majdnem az utolsó percig kellett várni arra, hogy a hazaiak bevessék ezt a fegyvert. Pozitívan közelítve a témához azt állapíthatjuk meg, hogy nem sült el olyan rosszul, mint az első mérkőzésen, de a tökéletestől nagyon messze volt. Ezúttal nem kapott ugyan rögvest két triplát belőle a hazai csapat, de az Avenida három villámgyors passzal kihagyhatatlan helyzetbe tudta hozni a védőfal mögött helyezkedő Lyttle-t, aki kíméletlenül büntetett. Tehát a területvédekezés nem hozta a várt eredményt, s a későbbiekben is inkább kényszerből alkalmazta a Pécs (a faultproblémák miatt), mintsem abbéli reményében, hogy ez majd megállítja az ellenfelet.
A harmadik negyed nagy valószínűséggel nem fog bekerülni a kosárlabdázás „Arany pillanatok” sorozatába, mert mindkét fél pocsékul játszott, s az a legjobb, ha különválasztjuk a mérkőzés többi részéről, hiszen sok szakmai elemeznivaló nem volt benne. A salamancaiak nem találták az addig mindig megjátszható Erikát (merthogy az a padon ült három személyi hibával, s ebből látszott igazán, mennyire fontos láncszeme csapatának), a pécsiek meg a ritmust. De nagyon nem. Az első félidő húzóemberei (Quigley és Fegyverneky) kicsit rápihentek az utolsó felvonásra, a többiek pedig vagy keveset mozogtak, vagy azt rossz helyre tették, rosszkor, és a labda is rengeteget dadogott. Képtelenek voltak lereagálni, hogy az ellenfél is módosított a védekezésén, és a lassú, ötlettelen játék időkérésért rimánkodott, ami viszont csak nem akart megtörténni. Ha pedig egy jó csapat és egy nagyon jó csapat játszik önmagához mérten kifejezetten gyengén, a mérleg nagy valószínűleg az utóbbi felé billen majd a végén. A spanyolok meg is nyerték a negyedet 14-10-re.
Ebben a szakaszban ütközött ki legjobban, hogy ezen a napon egyéni teljesítmények tekintetében csak hárman(-négyen) tudtak felnőni a feladathoz. Az időnként ihletetten játszó Quigley, a rendkívül harcos Griffin és az (első félidőben) ponterős, emellett a csapatot jól mozgató Fegyverneky mellett egyedül Iványinak voltak jó periódusai (továbbá gólpasszai, lepattanói, elképesztő futásmennyisége), de a dobás már neki sem ment igazán. Egy poszt ráadásul terített betlit hozott: négyesen Nagy-Bujdosó sorozatosan rossz megoldásokat választott (egy idő után hangos bosszankodásra késztetve a nézőket is), Krnjicen megint előjött a „laubergörcs”, és olyan tompán, puhán játszott, hogy az ember legszívesebben lezavarta volna a pályáról (ha lett volna kit a helyére behozni), Horváth pedig idegesen, lámpalázasan kosarazott, több gyermeteg technikai hibát vétve. Egy ilyen lyukat pedig szinte lehetetlen befoltozni egy Avenida-szintű ellenféllel szemben.
Ezzel szemben a másik oldalon a tulajdonképpen jól levédett salamancai dobóhátvédek (De Mondt 5, Snell 8, Torrens pedig 6 ponttal fejezte be a mérkőzést) egyik olyan cseréje tett be a közösbe 13 pontot, aki az első mérkőzésen – írd és mondd – egyetlen percet sem játszott. Marta Xargayhoz hasonló „nyuszit” nem tudott Djokic mester előhúzni a kalapból, pedig próbálkozott becsülettel. A négyes poszt problematikusságát látva már az első félidőben tíz embert bevetett (a helyes rotációt keresgélve), viszont egyik kispados sem tudott igazán élni a lehetőséggel (a cserék az első húsz percben egyetlen pontocskát bírtak összekaparni összesen, és a mérkőzés egészét tekintve is csak hatot, 2/11-es mezőnymutatóval).
Mindezek ellenére a mérkőzés teljesen nyílt volt egészen az utolsó percig. Három minutummal a vége előtt ugyan egyszer már elúszni látszott a hajó, de két gyors tripla még visszahozta a reményt, és 63-64-nél többször is a vezetésért támadott a Pécs, azonban az égiek ezúttal nem voltak velük, és az érezhetően elfáradó (kulcs)játékosok több apró hibát is elkövettek, így nem következett be a lélektanilag nagyon fontos pillanat. Ehelyett jött egy téves kedélyborzoló játékvezetői ítélet, és Dominguez 2+1-e gyakorlatilag eldöntötte a lényegi kérdéseket.
A Halcon Avenida megérdemelten jutott tovább, de ha hirdetnének erkölcsi győztest, a Pécs 2010 mindenképpen eséllyel pályázna a díjra, mert mindent bevetett a siker érdekében, és technikai hiányosságait igyekezett lelkesedéssel és jó taktikai húzásokkal pótolni. A nagyobb játékerővel és bizonyos külső körülményekkel (lásd: Blikkfang c. bejegyzésem) ugyan nem tudtak megbirkózni, viszont a mérkőzés után a helyén állva maradó közönség vastapsa bizonyosan gyógyír volt a kiesés felett érzett szomorúságra, és megerősíthette a csapatot abban, hogy elbukták ugyan az összecsapást, de emelt fővel hagyhatják el a pályát.
Ennyi volt idénre az Euroliga a Pécs számára, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, el kell ismerjük, hogy így is két mérkőzéssel sikerült többet játszani a bárki által elvártnál, és a decembertől idáig eltelt periódusban nemcsak győzelmekkel, de helyenként kifejezetten jó játékkal örvendeztették meg szurkolóikat. Ma nem játszottak extrát csapatként, s így nem tudták kivívni a harmadik mérkőzés lehetőségét, de a fejlődés abszolút tetten érhető, és reménykeltő a további bajnoki és kupa küzdelmekre.
