Na, zenés posztot sem írtam még, de hát egyszer mindent el kell kezdeni... Nem kívánok úgy tenni, mintha marhára értenék hozzá, merthogy nem is, egyszerűen csak megírom azt, hogy mitől tetszik az, amit mostanában "agyonhallgatok". Már ha tudom.
Szeretek mindenféle muzsikát hallgatni, nem nevezném magam válogatósnak, ha rápillantok a Winampom lejátszási listájára, elég eklektikus képet nyújt: Kopek, Old Crow Medicine Show, Rise Against, Red Hot Chili Peppers, Folk Error, Nico Stai, Mummford & Sons albumok váltogatják egymást. És az új felfedezettem, a Kasabian cuccai. Ezt az írásomat nekik szentelem.
Tudom, újszülöttnek újak csak a viccek, és az angol rock banda már az előző évezredben megkezdte ténykedését, de én először pár hete olvastam róluk. Addig soha egyetlen szerzeményüket se hallottam, de kíváncsivá tett, hogyan örvendhet egy zenekar "érthetetlenül nagy népszerűségnek". Nem mintha nem láttam volna erre korábban példákat, de azért csak megnéztem, na.
Nyilván a YouTube-on kezdtem el böngészni, és a rákeresés utáni első találat a Fire c. számuk volt. A meghallgatása közben esett le, hogy igazából mégis ismerem őket, legalábbis a dal egy része a Premier League közvetítések alkalmával felhangzik:
Ettől a számtól még nem dobtam magam hanyatt, igazi tingli-tangli, de kellemes hangzású, az angol focit meg különben is szeretem, úgyhogy tovább kutakodtam.
Edina, a munkahelyi szobatársam persze rögtön meghallotta a fülhallgatómból kiszűrődő Kasabiant, és igazi minden lében kanál típusú személyiség lévén a figyelmembe ajánlotta a kedvenc számát tőlük, az L.S.F-et. Csekkoltam, tetszett, de a börtönös klip nem ért fel az Ozban megszokott színvonallal, ezért megnéztem, élőben vajon hogy szólhat. Hát jól, a Royal Albert Hallban legalábbis biztosan:
Azt hiszem, a harmadik perctől kezdődő rész volt az, ami igazán rányomta ujját a lelkemre: az önfeledten danolászó közönség ébresztett rá, hogy ebben a dalban tényleg van valami magával ragadó. A folyamatosan ismételt trilla dallama végtelenül egyszerű, mégis fülbemászó, és szinte észrevétlenül adja meg a szám alaptónusát. Sokszor újrahallgattam, s innentől nem volt kérdés, hogy nekem tetszik ez a zene.
A következő lépés értelemszerűen az volt, hogy letöltöttem két albumukat (Kasabian, 2004; West Ryder Pauper Lunatic Asylum, 2009) - háttérzeneként hallgatni munka közben. Első hallásra nem volt sem kirívóan jó, sem hallgathatatlanul rossz szám közöttük, a már megismertekre enyhe headbangelésbe fogtam a billentyűzet ütögetése közben, a többiek nagyjából megmaradtak a "nemzavarhaszól" szintjén.
A második kör már hozott magával izgalmakat, először egy félreolvasás miatt. Az egyik ismeretlen (pontosabban: csak egyszer hallott) dal átszivárgott az aláfestői lét hártyáján, ezért lepillantottam a Tálcára, hogy megnézzem a szám címét, ami nem volt más, mint a Take Aim, s ezt nekem sikerült nemes egyszerűséggel (és jó nagy adag bandzsasággal) "Tökeim"-nek félreolvasnom. Mondanom sem kell, rögtön kiestem ihletett munkaritmusomból, és saját hülyeségemen elszórakozva azonnal utánajártam, tényleg olyan jó-e, mint amilyennek tűnt. Nos, igen, az, a furcsa, kissé nyávogósan énekelt verze igencsak "tökös" refrénbe torkollik:
Az igazi reveláció pillanata azonban akkor következett be, amikor az albumot továbbhallgatva odaértem a kettővel utána következő trackhez, mert a szám eleji torzított gitártól libabőrös lettem. Ez volt az Underdog:
Az albumokat azóta is lelkesen hallgatom, s időnként fel-felnézek a YouTube-ra, hogy a közben megismert számok újabb alternatív verziói (elsősorban koncert- és akusztikus felvételei) után kutassak. Az egyik ilyen alkalommal találtam rá az alábbi coverre, s ebből kiderült számomra, hogy nem kizárólag saját szerzeményeikhez nyúlnak alkalomadtán értő kezekkel, hanem másokéhoz is:
Szerintem Gwen Stefaninak is tetszett, amikor hallotta. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy vajon tényleg Stephen Grahamet (Tommy, a Blöffből, ill. Al Capone a Gengszterkorzóból) láttam-e 0:32-nél, vagy csak a szemem káprázott.
Összességében mindenkinek csak ajánlani tudom a Kasabiant, kellemes, visszafogott rockzenét játszanak, kocsiba, munka és kávé mellé egyaránt javasolhatót, szerintem olyannyira jól fogyaszthatót, hogy most már lassan a nejemnek is meg merem mutatni. Talán nem vág ki vele...
