Kedves Mindnyájan!
Bár magamtól eszembe se nagyon jutott volna papírra vetni bepötyögni az elmúlt év történéseit, Fekete Tibi bácsi határozott felkérésének nem tudtam ellenállni, s valójában nem is nagyon akartam, hiszen eleve szívesen írok a családommal kapcsolatos történésekről, s abban is biztos vagyok, ennek a beszámolónak (és az esetleges következőknek is) komoly "értéke" lesz majd pár év távlatából visszatekintve. A szó elszáll, az élet tova tűnik, az írás megmarad.
Választhattam volna a papíros, postán küldéses módszert, ahogy Tibi bácsi, vagy az emailes, mellékletest, ahogy apu, de végül annál maradtam, ami leginkább jellemez (engem s korosztályomat egyaránt): a blogbejegyzésnél. Ennek segítségével szóban és képben mesélhetem el, amit mások dalban mondanak el. De most már - a sok bevezető után - rátérek a lényegre, s hozzáfogok végre az elmúlt egy esztendő fontosabb eseményeinek taglalásához.
A 2012-es év egy számomra szívmelengető, a Család (a Klán) számára pedig ismerős helyszínű eseménnyel kezdődött. Egy szép napon levél érkezett munkahelyemre a Blum pincészettől, melyben Eszterrel együtt meghívtak bennünket szokásos, év(ad)nyitó rendezvényükre. Mint kiderült, Blumék minden januárjában vendégül látják azokat, akik az előző évben sokszor jártak náluk, ill. sok vendéget hoztak hozzájuk, hogy egy jó hangulatú, közös vacsora keretében köszönjék meg a forgalomnövekedést. Tavaly ugyebár a Fekete-Miholics család találkozója révén is felkerültünk úgymond a térképükre, ráadásul a Pályázati és Innovációs Igazgatóság (a munkahelyem) éves tréningjét is Villánykövesdre szerveztem (2011 decemberében), melynek keretében természetesen látogatást tettünk Bluméknál is, így talán nem is kellett volna meglepődnöm a meghíváson, mégis így volt, és nagyon jólesett. Maga a vacsora a szokásos minőséget, meghittséget és szívélyességet hozta, a borkóstolón pedig olyan ritkaságokkal ismerkedhettünk meg, amik a legnagyobb ínyencek igényét is kielégítették volna.
Ha már az ételeknél, italoknál tartunk, januártól kezdődően nagy változás állt be az életmódomban. Az előző év végére 97 kiló fölé kúszott a súlyom, ami már engem is kezdett zavarni, ezért két, hasonló cipőben járó kollégámmal közösen elhatároztuk, hogy egy verseny keretében igyekszünk visszaállni ideális testsúlyunkra. Az elérendő cél nem volt más, mint visszafogyni 85 kg-ra, és azt tartani 4 egymást követő héten át (plusz-mínusz fél kilogramm eltérés megengedett volt). A drasztikus fogyókúra helyett a még több mozgást (heti háromszori kosárlabdázást, egyszeri squasholást, egyszeri tollaslabdázást), ill. a péksütemények (kenyérfélék) az étrendemből történő szinte teljes kiiktatását választottam, és mindig csak annyit ettem, amennyi még jólesett, s nem zabáltam magam teli, ahogy korábban. (A módszer eredményesnek bizonyult, hiszen a versenyt április 23-án megnyertem.)
Az év első fele számunkra egyébként leginkább munkával telt el, kevés érdekes esemény történt. Esztert lefoglalták élete első önállóan vezetett - majd' 1 milliárd forintos - projektjének ügyei, engem az egyetemen bevezetésre kerülő Pályázati Információs Rendszer nevű alkalmazás fejlesztése, ami csak szaporította egyéb, a munkaköri leírásomban szereplő tevékenységi körök sokaságát, gyermekeink pedig óvodai és iskolai kötelezettségeik elvégzésén túl szerteágazó érdeklődésről tettek tanúbizonyságot, melyről szakköreik jelentős száma is árulkodott (mindketten úsztak, Zozó emellett kosarazott és kórusra járt, Boti pedig néptáncolt és angolt tanult). Így aztán, miután végeztünk munkahelyünkön, rohanhattunk is ide-oda, hogy gyermekeinket a megfelelő helyre szállítsuk - és ez így maradt az őszi időszakra is, de erről majd később.
A munkahelyemen történt viszont tavasszal egy fontos változás: csoportvezető lettem! Az, hogy január elsejétől átkerültem a Kutatáshasznosítási és Technológia-transzfer Központ (KTTK) kommunikációs menedzseri posztjáról a Pályázati és Innovációs Igazgatóság (PII, az előbbi felettes szerve) ugyanezen pozíciójába, még nem jelentett nagy módosulásokat az életemben, hiszen tulajdonképpen már korábban is végeztem olyan munkákat, amik nem tartoztak szűk értelemben a KTTK-hoz, sokkal inkább a PII égisze alá. Áprilisra azonban - a már említett Pályázati Információs Rendszer (PIR) fejlesztésében végzett tevékenykedésem okán kezelhetetlen méreteket kezdett ölteni feladataim száma, ezt feletteseim is belátták, ezért létrehozták a Pályázati Információs Csoportot a PII-n belül, melynek vezetőjéül engem tettek meg, s munkaköreim egy részét átadták a beosztottamnak. (Azóta kétfős csoportunk további két személlyel bővült, plusz két külsős munkatárssal.) A magasabb beosztással emelkedett a fizetésem, és május 15-étől határozatlan idejű szerződést is kaptam (vagyis státuszba kerültem), azaz nem lehetett okom panaszra.
Eszter mindeközben gőzerővel projekteket fejlesztett a Pécsi Tudományegyetem nevében a különböző pályázati kiírásokra, kivívva ezzel mélységes csodálatomat - egyrészt mérhetetlen munkabírása miatt (saját napi teendői mellett végezte, gyakran túlórázva), másrészt hihetetlen gyorsan, alig egy-két év alatt tanult bele ilyen mélységig a pályázatos szakmába. Nejem egyébként nagy tiszteletnek és közszeretetnek örvend mind közvetlen munkatársai, mind a Pályázati és Innovációs Igazgatósággal, illetve vele személyes kapcsolatba kerülő egyetemi polgárok körében - köszönhetően éles eszének, kiemelkedő empatikus képességének és soha meg nem törő életvidámságának. (Szerencsére nem olyan megosztó személyiség, mint én...)
Hogy kicsit kikapcsolódjunk a napi robottól, a május 1-jei hosszú hétvégét kis kirándulással töltöttük: egy baráti családdal közösen átugrottunk Horvátországba. Elautóztunk Eszékre, ahol korábban lefoglaltunk egy apartmant is, várost néztünk, állatkertben jártunk, ettünk-ittunk, sétáltunk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. A gyerekek is nagyszerűen szórakoztak, az viszont más kérdés, hogy az estére (a csemetéink fektetése utánra) tervezett, borozgatással egybekötött társasjátékozást elmaradt, mivel a szülők java része is bealudt, mire hozzáfoghattunk volna... Hazafelé menet még bejártuk a Kopácsi rét nevű természetvédelmi területet, ahol sok szépet láttunk.
Júniusban, a viszonylag korán beköszöntő nyárias időjárásnak köszönhetően többször is el tudtunk menni fürödni a környékbeli természetes és mesterséges fürdőhelyekre, és a Mecseket is bejártuk szabadidőnkben. E hónap Zozó számára bírt nagy fontossággal, hiszen iskolás lévén bizonyítványosztása is volt. Nos, örömmel jelenthetem, hogy a tavaszi fáradtsággal együtt járó tanulmányi visszaesését - aktív közreműködésemmel történő - néminemű ösztönzéssel orvosolni lehetett, így idősebb gyermekünk ismételten színjeles lett, sőt, dicsérő oklevelet is kapott.
A(z igazi) nyári hónapok a (töméntelen) munka és a szabadságolások kettősségében teltek el. Egyrészt az Eszter vezette pályázatban véget ért az első év július végén, s ez mindig többletfeladatokkal, nagyobb jelentéstételi kötelezettségekkel jár, valamint a Pályázati Információs Rendszer fejlesztése is véghajrájába jutott, másrészt a gyerekeknek kitört a szünidő, így sokat "csavaroghattak": voltak táborban, nyaraltak (jó sokat) a nyagyiéknál, de családilag is eljutottunk a Balatonhoz és a horvát tengerpartra is. Ők is, mi is mindenhol jól éreztük magunkat.
Szeptemberben aztán újra beindult a verkli: Boti megkezdte utolsó évét az oviban, Zozó a harmadik osztályt az általános iskolában, mi pedig folytattuk a munkát az egyetemen. Kisebbik gyermekünk - az óvónéni elmondása szerint is - kifejezetten feladattudatos magatartással bír, és lélekben abszolút (fel)készül(t) az iskolai tanulmányokra. Ennek kiegészítéseként igyekszünk testi fejlődésére is nagy hangsúlyt fektetni, így ősztől kezdve ún. szenzomotoros (az apró- és finommozgást elősegítő) tornára jár heti két alkalommal. Zozó a kórustagságról átnyergelt a zongorára (és szoflézsra), számomra is meglepően lelkesen, lelkiismeretesen és egyre növekvő ügyességgel gyakorol. A kosárlabdázást sem hagyta abba, bár nem ő a legügyesebb, és biztosan nem a legmagasabb, mégis rendületlenül eljár edzésre hétfőn és csütörtökön.
Mire sárgulni kezdtek a levelek, oda jutottunk, hogy a hetünk teljesen be volt táblázva délután is: hétfőn Zozó miatt végeztünk később (kosáredzés), kedden Boti miatt (torna), csütörtökön volt ez is, az is, pénteken pedig mi kosaraztunk. Az egyetlen szabad délutánunkat októberben "tömtük be": mindkét gyermekünk sikeresen túljutott egy színdarab szereplőválogatásán, sőt, Zozó kapta az egyik főszerepet, így aztán szerdánként színházi próbára járunk.
Ha ehhez még hozzáveszem, hogy a magam részéről továbbra is fordítok sorozatokat, filmeket - angol és cseh nyelvből (még az újságban is szerepeltem emiatt egy interjú erejéig), valamint felkértek, hogy a pécsi első ligás női kosárlabdacsapat közvetítésein vállaljam el a szakkommentátor szerepét, és a sportújságírást sem adtam fel, el lehet képzelni, mennyire nem unatkozunk.
Ez utóbbihoz kapcsolódik az év számomra egyértelműen legnagyobb élményt nyújtó eseménye. Történt, hogy a kezdo5.hu nevű internetes kosárlabda magazin - melybe időnként írogatni szoktam - főszerkesztője felvetette, mi lenne, ha a szerkesztőség néhány tagja képviseltetné magát Boston Celtics előszezonbeli európai turnéja egyik állomásán. Az ötletet lelkesedés fogadta, és tett követte, így néhányan elutaztunk Milánóba az első októberi hétvégén. Ráadásul abban a megtiszteltetésben lett részem, hogy a szerkesztőség számára biztosított két sajtóakkreditáció közül az egyiket én kaptam meg, így testközelből ismerkedhettem meg több játékossal, s néhány szót válthattam például - az általam végtelenül tisztelt és nagyra tartott - Doc Rivers vezetőedzővel is. (A kirándulásról szóló élménybeszámoló ide kattintva elolvasható.)
Az olaszországi utazás szervezgetése közben került képbe egy olyan horderejű változás lehetősége, melyről augusztusban még csak nem is álmodtunk volna: komolyan elgondolkoztunk azon, hogy házat vegyünk. A magyarországi ingatlanpiac ugyanis olyan mélyrepülésben van 2008 óta, hogy kétharmadára, helyenként kis híján felére csökkentek az árak, ezáltal elérhető közelségbe került, hogy ne csak nagyobb lakás vásárlását célozzuk meg (ami tervben volt), hanem kis szerencsével akár egy házikó is összejöhetett.
Nem szeretnék senkit untatni a részletekkel, a lényeg, hogy nem kis, hanem óriási mázlival hozzájutottunk egy jó állapotban lévő, 1996-os építésű, majd 100 négyzetméteres (tetőtér-beépítéses) házhoz a Mecsekoldalban, nagyjából egy felújított, belvárosi, háromszobás lakás áráért. Az adásvétel már le is zajlott, az eladó várhatóan a két ünnep között költözik ki, s ekkor kerül sor a kulcsok átadására. Utána előveszem a "játszós ruhámat", s ismét végigcsinálom azt, amit a lakásunk megvásárlásakor: parkettázok, járólapot fektetek, néhány falat is lebontok, egyszóval a saját igényünk szerint átalakítom a házat festetés és beköltözés előtt. Várhatóan csak tavasszal fogunk áthurcolkodni.
Hogy mennyire hosszú volt ez az év, kitűnően példázza, hogy november-decemberről is jócskán maradt mesélnivaló. Először is, a jövőnket meghatározó hírként érkezett, hogy az Eszter által nyáron fejlesztett pályázatok egyike nyert, és a január 1-jén induló projektnek ő lesz a projektmenedzsere. Ez örömmel tölt el bennünket, mert drága feleségem karrierje szempontjából fontos mérföldkőnek számít, hiszen a "saját édes gyermekéről van szó", melynek megszületésében, kivitelezésében s a következő hónaptól megvalósításában is tevékenyen kivette / kiveszi a részét, továbbmegyek: főszerepet vállal(t). Ugyanakkor a másik szemünk sír, mivel Eszter jelenleg is vezet egy projektet, mely július végén fejeződik be, s addig hivatalosan is 60 órában fog dolgozni egy héten, vagyis alig látjuk majd. Harmadik gyerek meg most már szinte biztosan nem lesz...
Szintén az év végéhez kapcsolódik, hogy az idei, szokásos igazgatósági tréningünket a tavalyi nagy sikerére való tekintettel most is Villánykövesden tartottuk meg, úgyhogy ismét élvezhettük a Hotel Cabernet vendégszeretetét, és egy jó vacsora után megkóstoltuk Blumék legfinomabb borait is. Jó sokszor. Közben természetesen gyakran eszembe jutott a 2011-es Családi találkozó, melyet azóta is életem legszebb emlékei közé sorolva őrzök, s időnként elő-előveszem elrévedezni rajta, s feleleveníteni az akkor történteket.
Eljött a karácsony, lehullott a hó, összegyűlik a mi kis családunk is megülni a szeretet ünnepét. Előhangként (tegnap) megünnepeltük keresztlányom, Klaudia 18. születésnapját, s ma este együtt lesz a teljes família: édesapámék mellett itt lesznek Katiék is (ex-férjestül), s mi is asztalhoz ülünk mind a négyen. Tízen álljuk délután körül a karácsonyfát, de lélekben jóval többen leszünk. Gondolunk majd mindenkire akit szeretünk, azokra is, akik szeretnek bennünket, s mindazokra, kik már nem lehetnek köztünk. Mert erről szól ez az ünnep.
A magunk, apuék és Katiék nevében is nagyon boldog karácsonyi ünnepeket és sikerekben, egészségben gazdag boldog új esztendőt kívánok!
Zoli
