Kedves Mindnyájan!
Ha már tavaly "hagyományt teremtettem", úgy látszik, idén sem úszom meg a kis családomat ért események összefoglalását - csak ezúttal nem Tibi bácsi, hanem apu unszolására fogtam bele az írásba. Ezúttal sem volt szükség túl sok könyörgésre, írok én szívesen, főleg, ha kedvenc témámról: magamról, magunkról van szó...
Nagyjából ott kezdeném, ahol tavaly abbahagytam, hiszen az év első felének legfontosabb, s életünket leginkább meghatározó eseménye volt, hogy házat vettünk. Mégpedig igazi magyar virtusból: jó állásunknak köszönhetően alig eveztünk anyagilag egy kicsit biztonságosabb vizekre, máris jókora adósságba vertük magunkat miatta. Mentségünkre szóljon, hogy tényleg páratlan lehetőség volt, valamint két lakás-takarékpénztári betétünk is van, melyek négy év múlva lejárnak, így csak addig kell valahogy kihúznunk.
Ahogy előre megjósoltam, úgy is alakult: januártól júniusig minden szabad hétvégémet (és hétköznap délutánomat) a háznál töltöttem, fúrtam, faragtam, romboltam, építettem. A hidegburkolástól kezdve a lambériázáson át a villanyszerelésig mindenféle munkában kipróbáltam magam - a végén kész ezermester lesz belőlem. Ezt, azt hiszem, tíz-tizenöt éve senki se gondolta volna, bevallom, én magam sem. A részletekkel nem untatnék senkit, aki mégis kíváncsi rájuk, a felújítási munkálatokat végig dokumentáltam, és beköltözés után készítettem belőle egy filmes, képes, dalos, szöveges videót, amit feltöltöttem youtube-ra is. Az alábbi képre kattintva megtekinthető. (Érdemes a jobb alsó sarokban található kis négyzetre kattintani, hogy teljes képernyőn lehessen élvezni.) Vigyázat, majd' egy óra hosszú!
Januárban Zozó sikeresen letudta élete első zongoravizsgáját, s a koncerten mi is részt vettünk. Egyelőre nem egy Mozart, de mindenképpen becsülendő, hogy teljesen önszorgalomból, mindennemű szülői ráhatás nélkül gyakorol, és képezi magát. Igaz, vele kapcsolatban nem jó hírekkel szolgált az évelő: az előző hónapokban az iskolával, a tanulmányaival szemben tanúsított, exponenciálisan lanyhuló érdeklődésének meglett a következménye: horribile dictu, négyest kapott félévi bizonyítványában! Igaz, csak egyet (jellemző módon angolból...), de másik két tárgynál is igencsak rezgett a léc. Természetesen a "következmény" is "következménnyel járt": több mint egy hónapig el lett tiltva tévétől, számítógéptől. S hogy a talán szigorúnak tűnő verdikt mennyire gyümölcsözőnek bizonyult mégis, egyrészt az év végére simán színjeles lett, másrészt a tanulás utáni "unalmas estéket" értelmesen töltötte: kínjában még a korábbiaknál is többet kezdett el olvasni, s mára valóságos rabjává vált, ritka az, amikor ne olvasna még legalább egy félórát lefekvés után. Az igazán nagy áttörést egyébként a Harry Potter hozta meg, melynek első részét januárban adtuk a kezébe. Késő tavaszra kiolvasta az összeset. Kilenc évesen.
A hónap (és az év első felének) egy másik meghatározó eseménye volt, hogy Eszter a meglévő projektje mellé kapott egy másikat, és hivatalosan is heti 60 órában kezdett el dolgozni. És ez így ment egész augusztusig. Ennek nyilván megvoltak a maga pozitívumai és árnyoldalai egyaránt. Szakmailag érthetően komoly kihívás és elismerés volt egyben, személye megítélésének a karrierjének mindenképpen jót tett. Továbbá dupla fizetést hozott haza, ami erősen jótékony hatást gyakorolt a házfelújítás alakulására. Ugyanakkor alig láttuk, amikor igen, akkor is rendre fáradt volt, és este kilencre bealudt. A gyerekekkel való foglalkozást, szakkörre cipelést, étkeztetést így, jobb híján, elsősorban én vállaltam magamra. S mivel mellett ott volt még a ház is, nem mondhatnám, hogy unatkoztunk volna, de szerencsére mindent meg tudtunk oldani, különösebb fennakadás nélkül.
Boti az utolsó félévét kezdte az óvodában, s lelkesen készült az iskolára, szellemileg mindenképpen felkészülten várhatta. Fizikailag már kevésbé, alig 17 kilójával úgy tűnt, tán a szél is elfújja, bár a látszat csal: rendkívül mozgékony, mokány kis gyerkőc, méltó nevéhez. Az ünnepi műsorokban, előadásokban rendre főszerepet kapott az évek során, jelezték is az óvónők, hogy érdemes lenne a színpad felé terelgetni. Az ő ajánlásukra jutottunk el a Sziporka Színpad nevű gyermekszínjátszó körhöz, és be is válogatták az aktuális darabba - legnagyobb meglepetésünkre az eredetileg csak kísérőként érkező Zozóval együtt (aki végül a főszerepet is megkapta). Innentől kezdve egész márciusig járhattunk még színházi próbákra is. Igaz, a végeredmény minden vesződségért kárpótolt, a produkció nagyon jól sikerült. Az egyik előadást rögzítettem is, a belőle készült kisfilm megtekinthető az interneten:
Tavasszal megünnepeltük apu hetvenedik születésnapját - az ő évértékelőjében részletesen is szó esik erről -, s örömteli volt látni, hogy ennyi idősen is milyen élénk, szellemileg friss és aktív. A környezetemből több példát is fel tudnék hozni ennek ellenkezőjére, sajnos sok, hasonló korú ismerősöm, már nincs is az élők sorában. Ehhez képest ő még mindig központi figurája családunknak. Igazi családfő.
A szebb idő beköszöntével azért mi is egyre többet mozdultunk ki a szabadba, és - amikor épp nem a ház kertjét rendezgettük - jó kis túrákat tettünk a környéken, elsősorban a Mecsekben, ami ebben az évszakban is gyönyörű, és kirándulásra hívogató. És persze meglátogattuk húsvétra Eszter és az én családomat is, hogy kicsit együtt legyünk.
Áprilisban új feladatot kaptam a munkahelyemen. Korábbi tevékenységi köreim (honlapok szerkesztése, kiadványok készítése és a Pályázati Információs Rendszer irányítása) mellé (elé) bekerült egy új informatikai alkalmazás, a Pécsi Tudományegyetem kutatás-nyilvántartási rendszerének megkonstruálására indított projekt vezetése is. A Kutatói Adminisztrációs Rendszer (KAR) munkacímű webklienses adatbázist gyakorlatilag a nulláról kellett felépítenem, mivel ilyen rendszer korábban nem volt az Egyetemen - sőt, magyarországi viszonylatban is csak egy-két kezdetleges példa akadt. Így aztán először azt kellett kitalálni, hogy pontosan mit is akarunk megvalósítani, és csak aztán tudtuk megkeresni hozzá a lehető legjobb eljárásokat. A projekt jelenleg a közbeszerzési felhívás elindítása fázisában tart, és bár messze még a konkrét megvalósulás, biztató jelnek tekintem, hogy a felhívás alapját képező műszaki leírásban olvasható - (elsősorban) általam készített - folyamatleírás annyira elnyerte az Egyetem vezetőinek tetszését, hogy minden valószínűség szerint iparjogvédelmi oltalom alá helyeztetik, mint PTE-s szellemi terméket.
A június meglehetősen sűrű hónapnak bizonyult. Negyedikén Botond - egy bájos műsort követően - elballagott az óvodából, Zozónak pedig ugyanaznap volt az első zongoraiskolás évét lezáró koncertje. Így aztán azt se tudtuk, hová kapjunk, de nagy nehezen megoldottuk, hogy az egyszerre zajló események mindegyikére eljussunk. Nyolcadikán pedig mérföldkőhöz érkezett családi életünk: beköltöztünk az addigra átalakított, kicsinosított, de mindenekelőtt SAJÁT házunkba! Egy darabig ugyan dobozokból éltünk, mert a régi bútoraink java részét Eszter beadatta velem egy használtbútor-kereskedésbe, az újakat pedig se időnk, se pénzünk nem volt megvenni, de így is nagy volt a boldogság. (Egyébként azóta is kifejezetten élvezzük a környezetváltást.)
A hónap közepén aztán Zozó is befejezte harmadik tanévét, és - ahogy azt korábban már említettem - a félévi "csorbát" (már ha lehet annak nevezni) is sikerült kiköszörülnie: nemhogy színjeles lett, de kiemelkedő tanulmányi eredményeiért, versenyeken való részvételéért és közösségi munkájáért külön jutalomban is részesült. Nem csoda, hogy meg voltunk vele elégedve, s ha januárban retorziókat vezettünk be a "rosszért", a jóért természetesen alaposan megjutalmaztuk.
A mindkét gyerek számára kitörő nyarat (nyári szünetet) úszótáborral indítottuk. Amíg mi dolgoztunk, csemetéink a vízben lubickoltak, játszottak, szórakoztak az egyetemi sportközpontban. Július elején családilag elutaztunk Balatonlellére, ahol nagyon kellemes egy hetet töltöttünk el közösen a Pécsi Tudományegyetem üdülőjében. Fürödtünk, pihentünk, társasjátékoztunk, kirándultunk, és úgy általában élveztük egymás társaságát. Ezután "leadtuk nyaralni" a gyerkőcöket Keszin, a nagyszülőknél, mi, felnőttek pedig visszamentünk Pécsre, hogy a nagy hőségben a víz helyett alaposan elmerülhessünk a munkánkban. Eszter projektet zárt, én pedig körbejártam a magyarországi felsőoktatási intézményeket, tippeket gyűjtve a KAR-hoz.
Augusztusban ismét összejött a család, és jó szokásunk szerint részt vettünk az Ördögkatlan fesztiválon, ahol mindig jól szoktuk érezni magunkat. Ez idén sem volt másként - a gyerekek ifjúsági, mi néhány komolyabb, felnőttesebb programon vettünk részt, sőt, a fesztiválra járásunk történetében először egy színházi előadást is megnézhettünk, hála a színpad közelében helyet kapó gyermekmegőrző / játszóháznak! Kimondhatatlanul élveztük mindannyian. Természetesen idén is részesültünk mindenféle kulináris élvezetben, és - ha már a villányi borvidék falvait jártuk - magától értetődően megkóstoltunk néhány jóféle bort is.
A hónap vége pedig már az őszre készülődés jegyében telt. Egyfelől megtettük a szokásos iskolai előkészületeket - Botond esetében először -, vagyis könyveket, füzeteket, íróeszközöket, iskolatáskát vásároltunk, frissítettük a gyerekek ruhatárát. Csoda, hogy nem mentünk tönkre bele! Ezenkívül Keszire is eljutottunk, ahol a fiúk hathatós segítségével kimostuk a hordókat, kiglancoltuk a pincét, hogy minden készen álljon a szüretre. Ha a gazda szeme hizlalja a disznót, a kölykök is felszedtek pár kilót, a nagyapjuk oly nagy örömmel figyelte kedvenc helyiségeiben, tárgyaival tüsténkedő unokáit.
Szeptember. Mindkét gyermekünk iskolába jár! Azt valahol sejtettük, hogy Botinak nem fog különösebb nehézséget okozni a sulis ritmus felvétele, de arra álmunkban sem gondoltunk volna, hogy a harmadik napon (szerdán, a hétfői évnyitó hetében) Botond megköszöni az "addigi segítségünket", és kijelenti, hogy innentől kezdve nem kell vele felmenni az osztályba, mivel tudja hol van, odatalál maga is. Így aztán az iskolakapun kívül rekedtünk. Drága nejem azt se tudta, hová legyen kétségbeesésében. Én csak jót derültem az egészen.
Ahogy azt már megszokhattuk, a tanév gyermekünk - immáron "gyermekeink" - számára nemcsak a tanórákról szól: mindketten alaposan bespájzoltak szakkörökből. Zozó szokás szerint heti kétszer kosarazik (immáron a Rátgéber Kosárlabda Akadémia igazolt sportolójaként), szolfézsre és zongorára jár, valamint - öccsével egyetemben - elkezdett cselgáncsozni. Boti, a már említett heti két dzsúdó mellett úszni jár, valamint grundbirkózásra (szintén kétszer), s emellett kosarazik is.
Ez utóbbi sztoriját érdemes elmesélni. Úgy alakult, hogy a grundbirkózása ugyanazokra a napokra (kedd és péntek), mint a bátyja kosáredzése, ami a harmadikos-negyedikeseknek szól. Mivel a leginkább egyfajta európai szumóra hasonlító sport tréningje mindkétszer pont Zozó kosarazása előtt ér véget, mégpedig elég későn, az első edzésnap előtt megkértem Botit, hogy miután végzett a grundbirkózással, öltözzön fel szépen, és ballagjon be a suli tornatermébe, és ülje végig Zozó edzését, és én majd annak végeztével mindkettejüket összeszedem. Rá is bólintott. Ehhez képest, amikor háromnegyed hatkor, az edzés vége előtt negyed órával beléptem a terembe, sehol se láttam kisebbik csemetémet. Legalábbis a padon nem, aztán egyszer csak megpillantottam, ahogy a labdát kergette a negyedikesek közt! Edzés után kiderült, hogy a gyerek bekönyörögte magát a csapatba az edzőnél, aki nem bírt ellenállni a kérlelésének. Így lett hát Botiból kosaras! Megjegyzem, azóta is minden edzésen ott van, és apró termete ellenére messze nem a leggyengébb láncszem.
Menet közben "celeb" lett belőlem. Gondolom, a családban többen tudják, hogy jó ideje fordítok szabadidőmben - elsősorban sorozatokat és filmeket, és úgy látszik, nagyjából egy évtizednyi kitartó munka elég ahhoz, hogy az internetes szubkultúrából (melyben egyébként viszonylag ismert névnek számítok) "kinőjem" magam, és érdekessé váljak az átlagos újságolvasó számára is. Az első interjú még tavaly készült velem, de mivel azt egy barátom készítette, annak tudtam be, hogy jó helyen voltam jó időben. Idén viszont teljesen ismeretlenül kutatott fel egy másik újságíró, és kért meg, nyilatkozzak fordítói minőségemben. Ennek szívesen eleget is tettem, amivel viszont egyáltalán nem számoltam, hogy milyen utóélete lesz az cikknek.
Az még hagyján, hogy sorra állítottak meg barátok, ismerősök, alig ismerősök, sőt, ismeretlenek is a folyosón, egyetemen, utcán, hogy gratuláljanak, azon viszont már én is felvontam a szemöldököm, amikor meghívtak az Egyetem angol tanszékére előadást tartani. Sőt, egykori iskolámba is visszahívtak egy angol nyelvi rendezvénysorozatra "sztárvendégnek", ahol a meglepően szép számban (és önként!) megjelent diákoknak mesélhettem a műfordítás rejtelmeiről, érdekességeiről.
Október végén, Svédországban élő barátaink meghívására (életünkben először) eljutottunk Hajdúszoboszlóra, hogy az őszi szünetből pár napot Magyarország egyik legdivatosabb tevékenységével, a "wellneszeléssel" töltsünk el. Ki is élveztük az Aqua Palace (Boti szerint: akvapalack) nyújtotta lehetőségeket, ám sajnos - a formámra jellemzően - a végére nagyon megfáztam a szaunától (mindig iskolai szünetben vagyok beteg), így a Debrecenbe tervezett kirándulásból végül nemigen lett semmi.
Az év végét sajnálatos esemény árnyékolta be: Eszter kosarazás közben egy rossz mozdulat következtében beszakította a bokaszalagjait a jobb lábában, aminek következtében jó időre mozgáskorlátozottá vált. (Harcképtelenné nem, mert a nyelvének kutya baja.) Szerencsére a műtétet és a gipszet megúszta, de rögzítővel is alig bír járni. Futni pedig jó darabig nem fog. (Halk, fullánkos megjegyzés: pár héttel az eset után elkapott egy vírust, melynek következtében napokra teljesen elment a hangja. Onnantól kezdve elég volt hátat fordítanom neki, és arrébb sétálni. Azt a hétvégét életem legszebb emlékei közt fogom őrizgetni...)
Eljött a december. Egyre rövidülnek a nappalok, mi is nehezebben kelünk fel reggelente, gyerekeink energiaszintje pedig látványosan csökken - ahogy az év, mi is a "végünket járjuk", és nagyon várjuk már a karácsonyi szünetet. Ilyenkor, ahogy az elmúlt tizenegynéhány évben mindig, meglátogatjuk a közvetlen rokonságot mindkét oldalon, egy kicsit megpihenünk, sokat beszélgetünk, és még többet eszünk. Ha valakinél, nálunk a karácsony különösen a család ünnepe. Reméljük, az idén is olyan meghitt és békés lesz, mint általában szokott. És a "klán" mindazon kitartó kedves tagjainak, akiknek sikerült átrágni magát a fenti szórengetegen, ezúton szeretnék - Eszter, Boti és Zozó nevében is - hasonlóan meghitt, békés, áldott karácsonyi ünnepeket, valamint sikerekben és örömökben gazdag boldog újesztendőt kívánni! És persze jó egészséget, mert annál nemigen van fontosabb!
Boldog Karácsonyt!
Zotyi
ui.: Bízom benne, hogy 2014-ben személyesen is találkozunk!
