Nagyarányú győzelemmel fejezte be az Euroliga csoportküzdelmeit a MiZo Pécs 2010 csapata, miután 94-42-re legázolta francia ellenfelét, az ESB Lille Metropole-t. Nem csupán a kötelező skalpot gyűjtötte be hát, hanem a gólarányán is jócskán sikerült javítania, ami a biztos továbbjutás (és a többség által előre elkönyvelt győzelem) tudatában első számú feladattá lépett elő.
Amikor a félidőben felbukkant az egyik újságíró kolléga, félig-meddig viccesen rákérdezett, elromlott-e az eredményjelző, mert nem akart hinni a szemének. Vigyorogva magyaráztuk neki, hogy a lényegi dolgokról nagy valószínűséggel bizony lemaradt, mert a második félidőt már csak muszájból fogják lejátszani a csapatok. Mert hát mit várhat az ember akkor, amikor a nagyszünetben 47-18-ra vezet a hazai csapat úgy, hogy közben két kezdője még pontot sem dobott.
Nagyon nehéz olyankor szakmázni, amikor ekkora különbség van a térfél két oldalán felsorakozó játékosok között, hiszen ha a Pécs egész meccsen zónázott volna védekezésben, és támadásban kizárólag az elzárás-leválásokat erőltette volna, akkor is komoly verést mértek volna ellenfelükre. Arra a Lille-re, mely – ne feledjük – például a Valenciennes vagy a Mondeville kárára jutott szerephez az Euroliga idei kiírásában, s melynek Emilie Gomis személyében regnáló Európa-bajnoka is van. Mondjuk, e fegyvertények egyike sem mentette meg őket attól, hogy a csoport pofozógépévé váljanak, de akkor is: egy francia csapatot Pécsett mindig különös öröm móresre tanítani.
Mindenesetre, ha már elemzés, szóljunk néhány szót arról, miért is alakulhatott ki olyan gyorsan óriási differencia a pontok tekintetében. A vendégekről tudható volt, hogy előszeretettel játszanak gyors indításos játékot, s ha nem jön össze, szívesen vállalkoznak külső dobásokra (hárompontosokra és középtávoliakra egyaránt). Tudta ezt a pécsi edzői team is, akik nagy hangsúlyt fektettek a visszazárás megszervezésére, elejét véve, hogy a franciák kedvükre rohanhassanak. Így nem maradt más számukra, mint a második opció, viszont nemhogy a távoli kísérleteiket, de a ziccereiket is rendre mellédobálták, ezért nagy-nagy szünetekkel sikerült csak pontjaikat gyarapítaniuk.
Mindeközben a Pécsben Vajda Anna számolatlanul gyártotta a pontokat – tizenöt perc alatt dobott tizennyolc pontot (hetven százalékos dobóteljesítménnyel), és – korábbi szokásával ellentétben – Fegyverneky Zsófia is ellenállhatatlanul kezdett, úgy, ahogy azt a játékát sokra becsülők az egész szezonban várták tőle. (Az megint más kérdés, hogy miután gyors egymásutánban szerzett kilenc pontjával gyakorlatilag egymaga roppantotta meg az ellen amúgy sem vasból lévő gerincét, visszatért szorgos védőmunkájához, és – mint aki jól végezte dolgát – kosár felé se nézett többet. Na jó, egyszer.) A válogatott két magyar erősségéhez csatlakozott az ellenfeléből többször bolondot csináló Nicole Ohlde, de az egész csapat úgy általában azt csinált támadásban, amit csak akart.
S hogy mit csinált közben a franciák – a pálya túloldaláról erőteljesen Mike Brownra hajazó (bár ez az ige egyikőjükre sem passzol igazán) vezetőedzője? Nos, valami nagyon hasonlatosat ahhoz, amit a Cleveland Cavaliers mestere szokott: közelről nézte a mérkőzést, és igyekezett nem megzavarni a játékot. Ezzel szemben a bírói triónak kétszer is figyelmeztetnie kellett a kispadról folyton fel-felugráló Zeljko Djokicot, aki harminchat fokos lázban égve csak nem bírt megülni az ülepén. A technikaival való fenyegetőzés aztán hatott – talán úgy gondolta, hogy egy héten belül egy bőven elegendő lesz (szombaton Fűzy Ákos harcolt hasonlót Baján – pályafutása során először). Úgy összességében elmondható, a kispadokon is látszott, hogy melyik csapat számára bír nagyobb jelentőséggel az összecsapás. (Még az általában meglehetősen passzív hazai vezetőedző is élénkebb volt kimondhatatlan nevű kollégájánál.) Abdou N’Diayét és csapata játékát elnézve meg is jegyezte az egyik szurkoló: „És még nálunk van edzőkérdés?!”
Későn jövő zsurnalisztánk minderről lemaradt, ellenben láthatta, ahogy a harmadik negyedben a hazaiak külső sora egész egyszerűen leradírozza a pályáról az amúgy sem túl acélosan támadgató vendégeket, mindössze négy pontot engedélyezve számukra e játékrészben. A 70-22-es eredménnyel záródó szakasz komoly kiütést engedett sejtetni, ami sokkal inkább emlékeztetett (a játék színvonalában is) egy átlagos magyar bajnokira, semmint Euroliga-mérkőzésre (főleg ebben a szezonban…). Az ember szinte már azt találgatta, vajon a Lille kijön-e a harmincból. Végül egészen negyvenkettőig jutottak, de ez sokkal inkább annak volt köszönhető, hogy a hazaiaknál az utolsó negyedben sokszor már a cserék cseréi játszottak, bár ezen az estén még ők is klasszisokkal tűntek jobbnak a franciák kezdőinél.
Ötvenkét pontos Euroliga-győzelemig jó messzire, egészen a szép emlékű 2000/2001-es évadig kell visszakeresnie a számfetisiszta statisztikusnak: valamivel több, mint kilenc évvel ezelőtt nyert utoljára ekkora különbséggel a MiZo aktuális ellenfelével szemben (a Panathinaikost győzte le 103-51 arányban). A közönség reakcióján is egyértelműen látszott, nagyon jót tett a lelkeknek a gálaelőadás, s ha a negatív mérlegű (hazai) Euroliga-szereplést nem is feledtette, biztos sokakban megfordult a gondolat, hogy a csapat talán kezd kikászálódni abból a méretes gödörből, melybe rossz EL-rajtja, légiósainak (és egy-egy alapembernek számító / gondolt magyar játékos) sokszor minősíthetetlen teljesítménye valamint néhány eltaktikázott (vég)játék miatt került.
A januári kötelező leckét, a „törzsanyagot” sikerült felmondani: a MiZo Pécs 2010 sikerrel abszolválta utolsó két hazai mérkőzését az alapszakaszban, s utóbbin a remélt gólarányjavítás is megtörtént, ezért februárban jöhet az „emelt szint”, a rájátszás. S mivel e sorok írása közben a Valencia nagy különbséggel vezet a Galatasaray ellenében, a nyolc közé jutásért minden bizonnyal a csoportbeli ellenféllel, a Krakkóval fog majd megküzdeni a baranyai gárda.
Akikkel szemben van törlesztenivalója, hiszen oda-vissza kikaptak tőlük: az első mérkőzésen vendégként jól játszva (ám a bírók szemérmetlen módon elcsalták a meccset), hazai pályán viszont csalódást keltő produktummal. Itt a lehetőség a visszavágásra, és – különösen a többi lehetséges ellenfél tükrében – a párharcnak egyáltalán nem esélytelenül vág neki a MiZo Pécs 2010. Fűzy Ákosék tanítványai most bebizonyíthatják, nem kérészéletű volt a januárban bemutatott javuló forma, és ha edző és játékos egyformán a legjobbat nyújtja, kiélezett mérkőzéseken – pályahátrány ide vagy oda – a továbbjutás sem elképzelhetetlen.
