Én egy nyomorult közalkalmazott vagyok, aki már akkor is ideges, ha nem harmadikán kapja meg az apanázsát, és el se tudom képzelni, milyen érzés lehet, amikor az ember fél éven keresztül hiába lesi a bankszámláját. Nagyon szeretem a munkámat, de ingyen és bérmentve nem biztos, hogy hosszútávon csinálnám. Önök hogy vannak ezzel?
Őszintén szólva sajnálom Fűzyt, aki a lehető legnehezebb örökséget vette át 2008-ban, mert elődje nemcsak a legjobb edző Magyarországon (és talán Európában is), de habitusával képes volt széles tömegeket magával ragadni. Rátgéber remek szakember és különleges egyéniség, Fűzy (bárki bármit mondjon) szintén nagyon érti a munkáját, de nem egy Cipolla.
Utólag könnyű okosnak lenni, de meglehet, rossz döntést hozott, amikor elvállalta a MiZo Pécs 2010 vezetőedzői posztját. Tudhatta, a csapatot az Euroliga-győzelem reményében elhagyó (ex-)kapitány árnyékából úgysem fog tudni kitörni, bármit tegyen is, az összevetésben mindig alulmarad majd. Tisztelettel meg kellett volna köszönnie a felkínált lehetőséget, majd továbbállni valamelyik első ligás csapathoz, ahol szakértelmével, rutinjával, hitelével olyan látványos fejlődést, eredményeket produkálhatott volna, melyért csak főhajtás járhat. És közben páholyból nézhette volna végig, ahogy a sikerekhez, továbbmegyek: csodákhoz szokott közönség, menedzsment, szponzorok kivégzi a Mester utódját. Egy-két év elteltével pedig győztes hadvezérként térhetett volna vissza Pécsre - akár Rátgéber oldalán.
Nem ezt tette. Ez bátorságra (vagy botorságra?) vall. A tavalyi szezon egészen Mazzante és Iványi (és kisebb részben Vajda és Ohlde) sérüléséig őt látszott igazolni: a döcögős kezdet után nyolc közé kerülés az Euroligában (azzal a kerettel szeptemberben senki sem várta őket oda), majd kupagyőzelem Sopronban. Igen ám, de a csapatot évek óta sújtó átok a lehető legrosszabb pillanatban újra bekövetkezett, a Szeged pedig köszönte szépen, és élt a lehetőséggel. Állítom, ha az említett alapjátékosok számára (és akkor még nem beszéltem Somogyiról) a döntő első mérkőzése jelentette volna szezon érdemi részének végét, és 3-0-ra mostak volna le bennünket, az idényt mindenki egyértelmű sikerként könyvelte el. Így viszont maradt a kellemetlen utóíz: az emberemlékezet óta nem volt harmadik helyezés, és az aggodalom, lesz-e Euroliga.
Ez utóbbi végül is összejött, de sok köszönet nem lett benne. A csapat gerincét megtartó, és papíron komoly erősítéseket végrehajtó MiZo hiába kezdte szenzációs játékkal a magyar bajnokságot (Szekszárdon mindannyian csak ámultunk és bámultunk), a Targoviste elleni felkészülési mérkőzések, majd az első három Euroliga-mérkőzés (Schio, Krakkó, Salamanca) egyaránt rámutattak a hiányosságokra. Azon, hogy a nemzetközi szinten rettenetesen lassú, körülményes, pontatlan játék mennyiben volt edzői hiba és mennyiben gyökerezett a játékosok nem megfelelő fizikai (Ohlde és Mazzante úgy esett be az Euroliga-rajtra a WNBA nagydöntőjéről, Fegyverneky ijesztően lefogyva tért vissza Brnóból) ill. mentális állapotában (sem Bujdosó sem Fegyverneky számára nem sikerült túlzottan jól a légióskodás, ami láthatóan kihatott az önbizalmukra is), lehet vitatkozni. Az viszont egyértelműen tény, hogy több mérkőzésen is (pl. a Schio ellen idegenben, a Krakkó ellen itthon) úgy tűnt – még a laikusok számára is –, hogy Fűzy meccselhetett volna jobban is. Nem vehemensebben (ebbe már nagyjából mindenki beletörődött az elmúlt egy évben), hanem átgondoltabb rotációval, korábban (időben) kikért időkkel, (még) láthatóan nem működő (összecsiszolt) védekezési variációk kevesebbszeri erőltetésével.
A közönség és – ahogy olvashattuk – a klubvezetés nem is elsősorban a vereségek veszítette el bizalmát az edzői munkában, mert többször is (némiképp váratlanul) kikapott a csapat, hanem mert nem azt a játékot látta, amit elvárt. A játékosok továbbra is küzdöttek, csúsztak-másztak a pályán, de az ötlet, a láthatóan jól kitalált, begyakorolt és végrehajtott figurák bizony sokszor nem vagy alig voltak felfedezhetőek, s helyüket a görcsös erőlködés vette át. És még egy fontos körülmény zavarta a csapatért szorítókat: az Euroligában, de ide sorolhatjuk a Győr elleni mérkőzést is, ugyan egyszer sem szenvedett súlyos vereséget a MiZo, de gyakorlatilag az összes kiélezett végjátékot elbukta. Ez alól üdítő kivételt jelentett a soproni győzelem, de a fanyalgók okkal (és joggal) hivatkozhattak arra, hogy amíg a hazaiak bírták szuflával, beledöngölték a parkettbe a pécsieket, akik csak akkor tudták átvenni az irányítást, amikor a másik oldalon a cserék hiánya miatt elfogyott az erő.
Az októbertől decemberig tartó időszakban – komoly ellenféllel szemben – a Mizo Pécs 2010 egyszer sem tudott úgy játszani, ahogy azt a Rátgéber-éra alatt megszokhattuk, de még a tavaly januári nagyszerű formáját is képtelen volt megközelíteni. Nem csoda, ha többeknél betelt a pohár, és alaposan felerősödtek a vezetőedző távozását követelő hangok. Igaz, Rátgéber menesztéséig senki sem tudott volna reális, mindenki számára elfogadható alternatívát ajánlani a helyére. Persze a Mester szabaddá válásával gyökeresen megváltozott a helyzet.
A szabadkai fenomén pedig nem is tétlenkedett sokáig – az nem az ő stílusa. Hazaérkezése után több fórumon is el-elejtett célzásokat arról, mennyire fontos számára a pécsi nőikosárlabda. Különböző újságoknak adott interjúit (vagy éppen origós blogbejegyzésének utolsó elejtett megjegyzését) összeolvasva nem szükségeltetett Sherlock Holmes-i éleslátás, hogy arra a meggyőződésre jusson az ember: az ex-edző visszavágyik régi helyére. Becsületére legyen mondva, azt sem győzte eleget hangsúlyozni, hogy nem tenne keresztbe néhai fegyverhordozójának és barátjának.
Nos, hogy ez valóban így volt-e, megítélés kérdése. Magam is szem- és fültanúja voltam annak, amikor Páva Zsolték első, novemberi próbálkozása után személyesen (és természetesen egy jó pohár bor mellett) biztosította Fűzyt arról, hogy nem hajlandó úgy szerepet vállalni a klubnál, hogy ehhez ne kapja meg a hozzájárulását. Ennek ellenére folyamatos sajtómegjelenéseivel sokat tett azért, hogy ne csituljon el az edzőkérdés a Mecsekalján. Nyilatkozataival nemcsak a klubvezetést tartotta folyamatos zárótűz alatt, hanem akarva-akaratlanul a konkurenssé előlépett egykori segítőtársat, és – hacsak nem járnak szemükre és fülükre tapasztott szemekkel – a klub játékosait is. Az biztos, hogy senkinek sem tett jót (és nem is hiányzott) ez a huzavona.
A lassan szappanoperává nyúló purparlét aztán végül maga Rátgéber oldotta meg azzal, hogy január 17-én kiugratta a nyulat a bokorból, és lerántotta a leplet a színfalak mögötti történésekről. Azt, hogy ezt a Gospic utáni sorsdöntő mérkőzés után tette meg, felfoghatjuk jó szándéka jeleként, de akár fordítva is. Talán ez utóbbit erősíti, hogy a következő, az eseményeket végképp felgyorsító cikk (Ch. Gáll András tollából) pár perccel a Lille elleni meccs után került ki az Origo honlapjára. Az ott olvasottak után (és a magyar habitust ismerve) nem csoda, ha senki sem a nagyarányú győzelemről beszélt, hanem arról, hogy napirenden van-e újbóli szerződtetése.
Hogy mennyire mostoha tud lenni az edzői sors, jól példázza Fűzy Ákos esete. Több mint egy évtizeden keresztül alkottak elválaszthatatlan – elmondásuk alapján egymást kitűnően kiegészítő – párost Rátgéberrel, s közben sikert sikerre halmoztak. A „kovács” távozása után vállalta annak ódiumát, hogy folytonosan elődjével hasonlítgatják majd össze, valamint azt, hogy hiába a tucatnyi EL-szezon, vezetőedzőként még rutintalan. Kiállt a reflektorfénybe, amit pedig nagyon nem szeret, és összességében (a körülményekhez képest) sikeres évet tudhatott le „első” szezonjában (előtte Rátgéber két éven keresztül nem tudott trófeát begyűjteni). Ezek után jött a legfinomabb megfogalmazásban is nyögvenyelős ősz, és a többség – az elmúlt másfél évtizedet egy pillanat alatt feledve – rögtön kikiáltotta puhány dilettánsnak, aki alkalmatlan A csapat vezetőedzői posztjának betöltésére. Ráadásul egyre kényelmetlenebbé váló székében ücsörögve kénytelen volt végigasszisztálni barátja harcát a saját helyéért.
Azzal, hogy Rátgéber megkapta a jussát, gyakorlatilag eldőlt, hogy Fűzy az év végéig a MiZo Pécs 2010 edzője marad. Hogy mi lesz jövőre, és hogy ő mikor kerül sorra a pénztárnál, valószínűleg senki nem tudja megmondani. Nagy tétet nem azonban nem tennék arra, hogy a következő szezonban is ő lesz az egyetlen, aki mérkőzés közben felállhat a kispadról. Előtte hamarabb… A viharfelhők egyelőre elvonulni látszanak, s talán a legjobb, amit tehet, ha előre menekül, és az idény hátralévő részében igyekszik megmutatni, hogy az őt ért (sokszor jogos) kritikák ellenére nemcsak papíron jó edző. Euroliga-rájátszás, Magyar Kupa, bajnokság – lesz még itt egy-két platform, amin bizonyíthatja képességeit. A tavasz eldöntheti, hús-e, hal-e.
