Meglepő, ám annál megérdemeltebb győzelmet aratott a MiZo Pécs 2010 csapata Sopronban a 2009/10-es bajnoki szezon döntőjének első mérkőzésén. A baranyai gárda azok után (és annak ellenére) múlta felül a címvédőt saját otthonában, hogy sérülés miatt elveszítette két WNBA-bajnok légiósát, és a találkozót megelőzően három késhegyre menő csatát vívott a Szegeddel egy héten belül – miközben az MKB Euroleasing gyakorlatilag rápihenhetett a végső párharcra.
A finálé első felvonása – mondani sem kell – alapvetően meghatározza a címért folyó párharc további menetét, s ez ezúttal sem történt másként. A papírforma felborulása nyitottá, ezáltal érdekessé tette a sokak által előre lefutottnak gondolt küzdelmet. Azzal, hogy a Sopron elbukta az első mérkőzést, nem csupán helyzeti és lélektani előnyét veszítette el, de tálcán kínálta fel a lehetőségét, hogy ellenfele az esélytelenség katatóniájából feléledve vérszemet kapjon.
Valljuk be őszintén, nem sokan fogadtak volna nagy tétekben a pécsi vendéggyőzelemre az otthon csúnyán elveszített alapszakaszbeli összecsapást, majd a nagy nehezen kiizzadt kupagyőzelmet látva, még annak ellenére sem, hogy a hazai pálya eleddig inkább jelentett hátrányt, mintsem előnyt az idei összecsapások során. A november végi soproni győzelemhez képest ráadásul a hazaiak ezúttal kettővel több (Milovanovic és Toliver), a Pécs viszont kettővel kevesebb (Mazzante és Ohlde) emberrel állt ki, így a realitások egyértelmű, fölényes hazai sikert sejtettek.
Mint tudjuk, nem így történt, sőt, az egy év kihagyás után újra bajnoki címért küzdő vendégek nemcsak hogy kiénekelték a sajtot vendéglátójuk szájából, de egyértelműen jobban is játszottak a mérkőzés nagy részében. Olyan kiegészítő emberek vették fel a légiósok elejtett „fegyvereit”, mint a legtöbbször csak a padot koptató Turóczi, vagy a rövid időre a keretből is száműzött Krnjic, akik teljesítményükkel nagyon sokat tettek azért, hogy a Pécs kulcsjátékosa (Ohlde) hiánya ne érződjön annyira. De ugyanitt említhetjük Quigley-t is, aki magára vállalta a dobógép szerepét (s milyen jól tette!), s eredményesebben zárt, mint Mazzante bármikor az itt eltöltött két szezonja alatt. De szólhatna az óda az egy percre (sem) beálló Horváth Lilláról, aki labdaszerzésével fontos pillanatban állította meg a hazaiak támadását, hozzátéve a magáét a kulcsfontosságú győzelemhez. Egy olyan mérkőzésen, melyen a Pécsnek javarészt sikerült ráerőltetnie akaratát ellenfelére, és néhány extra dobóteljesítménnyel a soproniak skalpját is sikerült begyűjtenie – a szezonban immáron harmadszor. Ne feledjük, a bajnoki cím megszerzéséhez elég lenne további kettő…
A mögöttünk lévő és előttünk álló találkozó(k)ról a csapat másodedzőjével, Zeljko Djokiccsal beszélgettünk.
„Úgy gondolom, elsősorban mentális síkon nyújtottunk kifejezetten jó teljesítményt. Nagyon jól jött nekünk, hogy nem volt rajtuk nyomás. Ellenfelünkkel szemben bennünket nem hajtott annyira a győzelmi kényszer, hiszen mindenki tudta, hogy Nicole nem fog játszani, ami a reális győzelmi esélyeinket minimálisra csökkentette. Azzal, hogy bejutottunk a döntőbe, tulajdonképpen már elértük a szezon alapvető célkitűzéseit: a tavalyihoz hasonló jó Euroliga-szereplést, a kupát is sikerült ismét megnyernünk, és a jövő évi Euroliga-szezon szempontjából kulcsfontosságú helyezést is biztosítottuk önmagunk számára a Szeged legyőzésével. Így nyugodtan léphettünk pályára, s „mindössze” azt kellett már csak megoldanunk, hogy miként pótoljuk legfontosabb alapemberünket, akire a legtöbb játékunk épül. Az hogy nyertünk, nálam a csoda kategóriájába sorolandó, hiszen ilyesmi nem mindennap esik meg – főleg nem ilyen előzmények után. Hozzáteszem, a következő mérkőzésen újra kisebbfajta csodára lesz szükség a győzelemhez, és a mi legfontosabb feladatunk most az, hogy a csapatot ismét megfelelő mentális állapotba hozzuk.
Azt, hogy taktikai szempontból tudják a lányok, hogy mit kell játszani a Sopron ellen, már a pénteki összecsapáson bebizonyították, amikor a hazaiak képtelenek voltak a saját öt-öt elleni játékaikat rendesen végigjátszani, és pontjaik jelentős részét egy az egy elleni improvizációkból és a mi buta hibáinkból szerezték. Alaposan feltérképeztük ellenfelünket, pontosan tudtuk, mikor fognak jobbra vagy balra indulni, mikor alkalmazzák az elzárás-leválást, így fel tudtunk készülni rájuk, s meg is tudtuk állítani a próbálkozásaikat. Azzal, hogy megakadályoztuk, hogy kedvenc gyors indításaikat játsszák, kizökkentettük őket saját ritmusukból, és a miénket kényszerítettük rájuk.”
Azt tartja az ismert mondás, hogy jó támadójátékkal mérkőzéseket, jó védekezéssel bajnokságot lehet nyerni. Az offenzivitás tekintetében alaposan kitett magáért a baranyai csapat, 83 idegenben dobott pontja mindenképpen megsüvegelendő, de egyben némi óvatoskodásra is alkalmat ad, hiszen általában nem az a jellemző a Pécsre, hogy (idegenben) jól megszórja magát a fontos meccseken. Mivel a csapat játékosaira – ebben a szezonban különösen – az a jellemző, hogy egy ponterősebb találkozó után halványabban teljesítenek (nem volt ritka a teljes – és megmagyarázhatatlan – betli sem) arra nem igazán lehet taktikát építeni, hogy alakuljon bárhogy is a mérkőzés, egy kosárral majd csak többet dobunk ellenfelünknél.
„Ha kedden megint nyerni akarunk, a legfontosabb, hogy hetven pont alatt tartsuk őket. Az előző meccsünket jó támadójátékkal nyertük, ez tény. De miért volt jó a támadójátékunk? Mert nem volt teher a játékosokon. Szinte nem volt tétje egy-egy rádobásnak, és a lányok is így gondolták ezt, és a könnyebb szívvel meghozott döntések eredményesnek és gyümölcsözőnek bizonyultak. De ez már mögöttünk van, ezt a poént nem süthetjük el még egyszer. Nagyon nehéz szezon végén járunk, viszont úgy érzem, a sok nehézség csapatként erősített meg bennünket. Most is erősnek kell lennünk, a taktikát tudjuk, az ellenfél legyőzéséhez szükséges fegyver a kezünkben van, csak megfelelően kell használnunk. Nem akarjuk túldobni a Sopront, mert ebben a típusú vetélkedésben szerintem ők alapesetben ők lennének a jobbak, de ha a mi akaratunk érvényesül, akár még nyerhetünk is.”
A pénteki felállás gyakorlatilag megegyezett az októberi kerettel (csak Somogyi helyett Turóczival), amikor a WNBA-döntőben még érdekelt két légiós nem érkezett meg. Akkoriban kifejezetten stílusos, szép (és eredményes) kosárlabdát játszott a csapat, Krnjic pedig egyenesen szárnyalt. Sopronban egy-egy összjáték kapcsán az akkori bajnokik emléke sejlett fel az emberben. A nagy kérdés az, hogy a „győztes csapaton ne változtass” elvét kövesse-e inkább a csapat, és továbbra is szavazzon bizalmat a soproni győzőknek, vagy Ohlde klasszisára építsen-e inkább, kockáztatva, hogy szerepeltetése akár balul is elsülhet (nemcsak abban az értelemben, hogy rásérülhet, hanem hogy a csapat játéka és (pénteki) egysége bomolhat meg).
„Az őszi mérkőzéseket helyükön kell kezelnünk. Reálisan visszatekintve láthatjuk, hogy nem igazán találkoztunk komoly ellenféllel abban az időszakban. Egyedül a Targoviste képviselt nagyobb játékerőt, velük pedig meg is gyűlt a bajunk rendesen. Az kétségtelen viszont, hogy azóta mindegyik játékosunk fejlődött. Az is tény, hogy időközben idehoztuk Turóczi Nikit, akit olyan részfeladatok ellátására igazoltunk, amik addig hiányoztak a repertoárunkból. A Sopron ellen pénteken látszott, hogy minden pályára lépő pécsi előrébb tart, mint szeptemberben. Hogy mást ne említsek, itt van Alley Quigley, akinek sokszorosan jobb a defenzív játéka, mint a szezon kezdetekor. Igaz, még mindig rossz a védekezése, de akkor is fényévekre van az októberihez képest. És más tekintetben is sokat fejlődött. Ezek közé tartozik, hogy sokkal magasabb szinten képes összpontosítani, vagy hogy – mióta elsajátította a játékrendszerünket – néha kifejezetten intelligensen játszik, és palettája már nem csupán a (közép)távoli dobásokra koncentrálódik, hanem remekül kihasználja jó cselezőkészségét és technikai tudását betöréskor és az összjátékban is.
Nicole-lal kapcsolatban az a véleményem, hogy akkor kell játszania, amikor egészséges lesz. Semmi szükség arra, hogy úgy járjunk, mint a harmadik Szeged elleni mérkőzésen. Ha az orvosok és ő maga is azt mondják, bevethető éles meccsen, nagyon fogunk örülni, hogy játékra jelentkezik, mert jól jön a játéka, de az egészsége a legfontosabb, és nem vennénk magunkra annak ódiumát, hogy veszélybe sodorjuk jövőbeni karrierjét.”
Ha meg is van az alkalmazandó taktika, s összejön a megfelelő mentális felkészítés is, még mindig nyitott a kérdés, hogy kitől / kiktől várható leginkább, hogy vállára vegye a csapatot, és jó példával elöl járva segítsen átlendülni a többieknek az esetleges holtpontokon. Tudomásul kell venni, hogy – bár a Sopron előszeretettel sajátítja ki ezt a titulust – a rutinos Iványitól és a kiegészítő ember Turóczitól eltekintve a pécsi is kifejezetten fiatal csapat, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
„Ebben a társaságban meghatározó emberként tulajdonképpen egyedül Iványi játszott (és nyert) bajnoki döntőket, a többiek vagy nem voltak még alapemberek, vagy nem nyertek vagy nem is játszottak ilyen fajsúlyú mérkőzés-sorozatban. Vajda Annának – mivel tavaly nem kerültünk döntőbe – most kellene először igazán olyan szerepnek megfelelnie, melyben minden tekintet rá szegeződik. Ezt az állapotot pedig meg kell szoknia, hogy el tudja viselni. Fegyverneky és Bujdosó előtt annak idején olyan játékosok vitték a prímet, mint Vickie Johnson vagy Amra Dapo, Quigley és Turóczi soha nem játszott még döntőben, a többiek pedig félig még gyerekek. Ezért nagyon nehéz előre megmondani, hogy ki lesz az, aki majd a hátára veszi a többieket, és a mi javunkra fordítja a találkozókat. Borzasztóan fontos, hogy a szurkolóink hadseregként álljanak mögöttünk, mert ennek a csapatnak – melynek java része kis túlzással kevesebb döntőt szagolt közelről, mint a lelátón ülők törzsgárdája – nagyon nagy szüksége van arra, hogy a híres pécsi „hatodik ember” űzze, biztassa, bátorítsa. És győzelembe hajszolja.”
