Ha valaki azt mondja azt aradi vértanúkra megemlékező tömegben, hogy a MiZo Pécs 2010 csapata április végén majd 2:0-s vezetésre fog állni a bajnoki döntőben, a többség minden bizonnyal egyetértőleg bólogatott volna. Ha ugyanez mondat a karácsonyi évbúcsúztató bulin hangzik el, valószínűleg az alkohol jótékony hatásának tudták volna be. Ha pedig március idusán (főleg 16-án késő este) bocsátkozott volna bárki effajta jóslásba, nemes egyszerűséggel bolondnak nézik.
Azóta lefolyt néminemű nedű a szomjasabbak torkán, s történt egy s más a klub körül is: a csapat megnyerte a Magyar Kupát, továbbá elveszítette két WNBA-bajnok légiósát, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A lányok már Mazzante nélkül vágtak neki a Szeged elleni – Euroliga-szereplést eldöntő – összecsapásnak, melynek során a taktikai és statisztikai szempontból is kiemelkedő szerepet játszó Ohlde-t is elveszítették, s így hiába jutottak be a döntőbe, a józan ész azt diktálta, hogy az abban való részvétel lesz a maximum, amit a Pécs erre a szezonra kihozhat magából.
Ehhez képest rögtön az első találkozón sikerült elvenni a Sopron pályaelőnyét, de ami ennél is meglepőbb: mindezt meggyőző játékkal tették, taktikai és mentális szempontból egyaránt a vendéglátóik fölé kerekedtek. Mondhatni, kísértett a múlt: 2007-ben hasonló körülmények közepette vágott neki a baranyai egylet a döntőnek, hiszen akkor Vickie Johnson és Simone Edwards tűnt el hirtelen (és végérvényesen) a palettáról, ennek ellenére borult a papírforma az első meccsen.
A kedd esti találkozó egyik (alighanem a legkisebb) tétje az volt, hogy a történelem tovább ismétli-e önmagát. A csarnokba (rég nem látott mennyiségben) érkező, fehérbe öltözött szurkolók közt mindenesetre szinte tapintható volt a felfokozott várakozás. A hazaiak ennek megfelelően is kezdtek, és rögtön az elején sikerült meglepni ellenfelüket erőszakos, betörésekre épülő játékukkal. A Sopron láthatóan nem számított arra, hogy – gyors befutásokkal, mélységi játékkal – ennyire vehemensen támadják majd a gyűrűjüket (legfeljebb Quigley részéről, akiből rendesen felkészültek), és nem is tudták útját állni a pécsi rohamoknak. Jobb híján faultoltak, ami összességében (minden kényszerűsége és önveszélyessége ellenére) nem bizonyult rossz fegyvernek, mivel a hazaiak továbbra is olyan lelkesen hajigálták mellé a büntetőket, mint ahogy az utóbbi időben megszokhattuk.
Az elmúlt három év bajnoki címvédője azonban megmutatta, nem véletlenül került be tavaly a Final Fourba: hamarost magához tért, s a hazaiak megingásait könyörtelenül kihasználva átvette a vezetést a negyed végére. Ennek ellenére nem az érződött, hogy játékban is kezébe vette volna a gyeplőt: pontjait jobbára egyéni megoldások révén szerezte (e műfajban Toliver jeleskedett leginkább), nem pedig kidolgozott akciók után. Valahogy féloldalasnak tűnt a Sopron – miközben a két amerikaijuk folyton játékban volt, a többiek alig jutottak labdához. Honti Kata keze például olyannyira kihűlt, hogy még a tiszta helyzeteket is mellédobálta, Milovanovic arcán pedig mintha némi durcásságot lehetett volna felfedezni.
A második negyedben azonban akkorát repesztett a Pécs, amire még tán a legelvakultabb szurkolók sem számítottak. Ahogy az első mérkőzésen Turóczi, úgy ezúttal is a padról hozott extrát egy olyan játékos, akivel előzetesen nem számol(hatot)t komolyan senki. A szezon során eddig nem igazán a ponterősségéről megismert, többnyire – Mazzante gyenge formája ellenére is – a kispadon jegelt Sarok Nikolett pályán töltött hat (!) perce alatt olyat produkált, ami a legnagyobb klasszisoknak is dicséretére válna: dobott két duplát, kiharcolt három faultot (s mindegyik dobás közben történt), leszedett hat (!) lepattanót, és a félidőre összeszedett 15 IBM pontjával csapata legértékesebbje lett. Pontok tekintetében is egyedül Allie Quigley előzte meg, a 11 perc alatt 12 pontot dobó (hírmondóként megmaradt) amerikai nagyjából ott folytatta, ahol Sopronban abbahagyta – a helyiek legnagyobb örömére.
Nem csoda, ha a szünetben elsősorban kettejük teljesítménye volt a téma. Emellett sokan találgatták, vajon tényleg lefutott-e a meccs, vagy a második negyedben földbe döngölt (25-11) bajnok még képes lehet feltámadni poraiból.
Nos, a 25. percig úgy tűnt, sikerült végleg megroggyantani a vendégeket, hiszen Vajda sikeres büntetője (kettőből egy…) után az eredményjelző 47-32-t mutatott. Ráadásul nem sokkal azelőtt Milovanovic begyűjtötte negyedik személyi hibáját, ami alapesetben a soproni remények végét is jelentette volna. Nem úgy ezen az estén. Nem merném (határozottan) állítani, hogy a szerb klasszis volt a kerékkötője csapata eredményes játékának, az viszont biztos, hogy padra kerülése után nem sokkal a vendégek rendezték soraikat, és a negyed végére már újra szoros volt az állás: 50-48.
Az öt perc alatt elszenvedett 3-18-as sorozat bizony nem esett jól a pécsi lelkeknek, s ismét felemlegetésre került a szezonra jellemző katasztrofális harmadik negyed. Igaz, ezúttal nem az eleje, hanem a vége sikerült balul. És még csak ekkor következett a feketeleves: öt perccel a vége előtt a Sopron (Toliver kosarával) átvette a vezetést is (55-56). Ekkor valószínűleg sokakban felsejlett az idény több, a végjátékban elbukott (pedig korábban szinte már megnyert) mérkőzése. Ennek ellenére a lelkes közönség továbbra is űzte, hajtotta kedvenceit.
A riadót a pontok tekintetében addig haloványabban teljesítő pécsi vezéralakok, Iványi és Vajda fújták meg, de a lélektanilag legfontosabb pillanatokban ismét csak az első félidő két hőse villant a legjobbkor: előbb Sarok, majd Quigley süllyesztett el egy-egy hárompontost az ellenfél gyűrűjében, amiben lélegzetvételhez juttatták csapatukat az utolsó percekre. Mindenképpen érdemes leszögezni, hogy egyik próbálkozás sem szépen kijátszott figura végén történt, sokkal inkább az addigi teljesítményétől fellelkesült, önbizalommal felvértezett játékos kísérlete volt. Mindketten hittek magukban, s abban hogy sikerülhet, be is hullott a két dobás. A taktikai szempontból is érdekes utolsó (másfél) percben aztán Iványi megmutatta, hogy a pécsi oldalon is be tudnak dobni egymás után két büntetőt, s mivel a másik oldalról már nem érkezett válasz, a MiZo Pécs 2010 behúzta a döntő második mérkőzését is.
Hogy mi volt a – kisebb csodával felérő – második győzelem kulcsa? Elsősorban az, hogy a megszilárduló védekezés mellett sikerült átmenteni az első mérkőzésen tanúsított mentális tartást, és hogy a lányok kettőzött erővel küzdöttek egymásért, önnön becsületükért. Figyelemre méltó, hogy az a Krnjic, aki korábban nem megfelelő hozzáállása miatt (joggal) került ki a keretből, most egálra brusztolta ki a „kilók és könyökök csatáját” Horti Dórával (sőt, 18 IBM pontja hárommal több soproni „táncpartnerénél”), s a mérkőzés folyamán több alkalommal is testi épségét nem kímélve vetődött, csúszott-mászott, elveszett labdát nem ismerve. Aztán Quigley, akire egész szezonban az volt a jellemző, hogy pályára lépése után pár támadáson keresztül villogott, majd szép lassan „eltűnt”, s legfeljebb rossz védekezésével és buta faultjaival jelezte, hogy „megérett a cserére”; s ha összességében jól is játszott, legközelebb képes volt beleszürkülni a mezőnybe – most ő volt mindkét mérkőzés pontkirálynője pécsi oldalon, de remek ütemű labdaszerzéseivel, bátor, harcos játékával is kiérdemelte a közönség messzemenő szimpátiáját. Sarok Nikolett pedig úgy lépett elő nyerő emberré, hogy előtte nem sok jel mutatott arra, hogy ténylegesen képes lenne ilyen teljesítményre.
Kísért a múlt 2007 után: két amerikai légióst elveszítve ismét 2:0 az állás a Pécs javára. Ennek ellenére úgy érzem, a történelmi párhuzam nem fogja beteljesíteni önmagát, mivel az akkori csapatban egyszerűen nem maradtak tartalékok (a szó többféle értelmében), ellentétben a mostanival. Miközben soproni oldalon sorra betliznek a legjobbnak tartott játékosok (lásd: Honti Kata -6 IBM pontja a második találkozón), addig a pécsieknél azok a (csere)játékosok lépnek elő főszereplővé, akik korábban „megbújtak” prominens csapattársaik árnyékában, és legfeljebb csak asszisztáltak azok jó teljesítményéhez. Most viszont, hogy elfogytak előlük a „sztárok”, képesek a helyükre lépni, és önmagukat fogják be a csapat szekere elé.
Olyan – „másodvonalbeliként” kezelt (és/vagy annak tartott), sokat szapult (többek közt általam is, különböző fórumokon) – játékosok léptek elő kulcsemberekké (ha egy-egy mérkőzés erejéig is), mint Horváth, Turóczi, Sarok, Krnjic vagy Quigley, akik megmutatták, hogy helyén van a szívük, és ha a szükség úgy kívánja, igenis lehet rájuk számítani. Nagyon kíváncsi vagyok, mit hoz a jövő, mert ha ez a tendencia folytatódik, és a bajnoki döntő hátralévő összecsapásain (összecsapásán?) is mindig akad majd valaki (valakik?), aki(k) beáll(nak) Ohlde és Mazzante megüresedett helyére, akkor nehezen tudom elképzelni, hogy a végső győztes ne a MiZo Pécs 2010 legyen.
