Cseh filmet fordítani mindig élmény, és nemcsak azért, mert kitűnő lehetőséget nyújt e gyönyörű nyelv gyakorlására (és frissítésére), hanem mert ők valahogy nem felejtettek el (jó) filmeket csinálni az elmúlt húsz évben. Ez most is így volt, szinte minden percét élveztem, és örülök, hogy részese lehettem annak a folyamatnak, melynek során a Férfiremény című film (eredetiben: Muži v naději) beleivódhat a magyar kultúrába, filmes köztudatba. Fordítás közben megfogalmazódott bennem néhány gondolat, melyet a "Tovább" után megosztok a kedves olvasóval, viszont - mivel valószínűleg előre elárulok néhány kulcsmomentumot - azt javasolnám, hogy csak az lapozzon tovább, aki már látta a filmet. A többiek előbb töltsék le a feliratot (psig-muzi.v.nadeji.2011.dvdrip.xvid), nézzék meg, és csak utána térjenek vissza. Feltéve persze, ha még érdekli őket a dolog.
Azt hiszem, férfitársaim zöméhez hasonlóan én is az egyik főszereplő, Kerekes Vica idomai kapcsán hallottam először erről a filmről. Aztán akadt még némi próbálkozás az Origo szerkesztői stábja részéről, hogy életben tartsa a témát, de mivel nem nagyon tudtak túllépni a szexjeleneteken, valahogy az én érdeklődésem is lelohadt a Férfiremény iránt. Ez nagyjából így is maradt, míg perelli barátom (a felirat.blog.hu főszerkesztője) meg nem keresett, hogy sikerült megszereznie az egész alkotást, és hogy nem vállalnám-e a felirat magyarra ültetését. Mivel nagyon szeretem a cseh filmeket, és felvidéki lévén érzelmileg is kötődöm hozzájuk, nem szalasztottam el az alkalmat, és visszajeleztem, hogy két Kaliforgia epizód közt bevállalom.
Ha a Férfiremények műfaji meghatározásakor édesapám "terminológiáját" szeretném használni, akkor a "limonádé" lenne a megfelelő választás, hiszen egy romantikus vígjátékról van szó. Ám ennek a nedűnek kifejezetten kellemes íze van, jól fogyasztható, ugyanakkor fel lehet fedezni benne azokat a mélységeket is, melyek kiemelik a rom-komok cukormázas, habkönnyű világából. Van benne gondolat, remek színészi alakítások, kitűnő zene, hatásos fényképezés, néhány emlékezetes pillanat, sőt, némi dráma is (persze csak mértékkel), egyszóval jóval átlagon felüli szórakozást nyújt az efféle élményekre ácsingózók számára. (És hogy jó sok akad belőlük, kitűnően mutatja a millió feletti látogatottság Csehországban.)
A cselekményre sok szót nem vesztegetve egy prágai családról szól a történet, melynek vén kujon családfője (Boleslav Polívka, Az örökség), a nagyapa afférba igyekszik keveredni egy vérbő femme fatale-lal (Kerekes Vica), de az inkább annak málészájú vejére (Jiří Macháček) bukik, akit szoros pórázon tart teherbe esni kívánó neje (Petra Hřebíčková). Szerephez jut még a (már meglévő) unoka, és a nagymama, akinek legfontosabb tette (merthogy a türelem nem tett) nem más, mint (vigyázat, spoiler) hogy elhalálozik.
Ez az esemény indítja be igazán a filmet, mert addig (vagyis az első negyven percben) nem nagyon történik semmi olyasmi, amit egy átlagos cseh (vagy jobb magyar) moziban nem láttunk volna. Nyilván, megismerkedünk a szereplőkkel egy-egy jellemző momentum segítségével (mely momentum az egy vállrándítástól kezdve a nagymonológig terjed), ki-ki kiválaszthatja a neki szimpatikus karaktert, akivel azonosulni tud (a nagyfaterrel legtöbben csak "szeretnének", de azért jó szurkolni neki). Látunk szép képeket a városról (itt: Prága), és olyan jeleneteket is, melyek (szinte kizárólagosan) az arcizmok edzését hivatottak szolgálni (több-kevesebb sikerrel). És természetesen ott van a manapság elmaradhatatlan filmipari kellék: az eye candy, s ezt a szerepet a kétségtelenül dögös Kerekes kisasszony tölti be. (Magánvélemény: nekem az Alice-t alakító Hřebíčková legalább annyira bejött, mint a vörös démon.)
Visszatérve az előző gondolatra, ez az a pont, ahonnan kezdve a vattacukornak hirtelen súlya lesz, és minden korábbi léhaság, félrelépés, komédiázás új értelmet nyer. Szerencsére - a készítők jó ízlésének köszönhetően - nem fordul át melodrámába, maga a tragédia is csak egy néma jelenet során válik bizonyossá (és nincs zsebkendőpusztító temetés sem), viszont a csipetnyi drámaiság valahogy életet lehel az addig papírmasénak tűnő figurákba. Kiderül, hogy Rudolfot (nem, nem a rénszarvast, hanem a Polívka alakította nagyapát) nem kizárólag a nagyi által találóan iránytűnek nevezett szerve vezérli, és hogy nincs az a kompasz, mely origó nélkül képes lenne a helyes irányt mutatni. A felesége által spermabankként kezelt, kissé nyámnyila vő, Ondrej a sikeres kaland (s később annál is több) hatására megtalálja helyét a világban, még akkor is, ha ez nem a realitások univerzumában található, és/mert rengeteg hazugság szövi a vásznát. Alice-ról kiderül, hogy ő sem csak Csodaországban futkározik, bizony ő is belekóstolt a tejfölös csuporba, Louis, a "majdnemfrancia" szakácsnak fehér is a szája. Vagyis a két szín és dimenzió szépen kibontakozik, öblösebbé válik, ezáltal maga a film is.
Az ilyen típusú alkotásokat általában nem a sztori szokta a hátán vinni (merthogy az - különböző variációkban - unalomig ismert), hanem a szereplők játéka, és a köztük fennálló vibrálás. Boleslav Polívkát nem kell bemutatni a sör (egyik) hazájának kultúrájában járatosak számára, számtalan alkalommal nyújtott kiemelkedő alakítást, és a szokásos formát most is hozza. Ha mesét szeretnék hallgatni, vele mondatnám el, minden szava értelmet nyer, minden hangja szívhez szól. Gesztusai pedig még a szájába adott mondatoknál is többet mondanak. Ha jelen van a színen, sok helyet és teret nem hagy másnak.
Petra Hřebíčková neve talán kevesebbet mond, viszont akár egyedül a Férfiremény láttán is megállapítható, hogy az érzelmek és hangulatok széles skáláján képes játszani, és elhisszük neki, hogy egyszerre képes számító, frigid-szabatos némberként, és annak ellentettje(i)ként (kéjvágyó nő, szerető feleség) is létezni.
Jiří Macháček játékától nem vágtam hanyatt magam, bár kétségtelen, hogy jól hozza az esetlen, anyámasszony katonája figurát, aki bár képes túllépni saját árnyékán (pl.: őrségváltás az étteremben), azért olyan messzire nem merészkedik tőle. Az is igaz, hogy az egyik legjobb jelenet (s abban is egy arckifejezés) hozzá fűződik: amikor a szexuális képességeit dicsérik, olyan képet vág, ami még Ser Ilynt is megnevettetné. (Pedig ő aztán tényleg csak Jaime Lannister szerencsétlenkedésén szokott kacarászásra hasonlító hangot kiadni.)
Simona Stašová számomra kissé színpadiasan alakította a nagymamát (ami a vásznon képernyőn kissé furcsán mutat, ugyebár), és gesztusai közt is kevés eltaláltat, őszintét láttam. Sokszor inkább szenvelgett, mint szenvedett, bölcselkedett, mint okosan szólott, szóval nem bántam olyan nagyon hirtelen találkozását a furgonnal.
És akkor végül, de nem utolsósorban említsük meg a film magyar vonatkozású (sic!) szereplőjét, Kerekes Vicát is, akinek elsősorban az volt a dolga a szerepben, hogy legyen tutajos (pipa), pajzán gondolatokat ébresztő (pipa), idétlen férfivigyorra csábító (pipa), és úgy általában szeretnivaló (majdnem pipa). Feltűnő volt, mennyire elüt a többi szereplőtől, és ezt nem csak külsejének köszönhette, színészi játéka, ars poeticája is egyértelműen elválasztotta őt a többiektől. Már maga a tény, hogy szlovákul beszél (egyedüliként) is elkülöníti őt a mindenki más számára sajátnak érzett, ezáltal belakott világtól, szembetűnő megjelenése, széles, temperamentumos gesztusai, idétlen kislányos ugrabugrálása (melyet időnként táncnak, helyenként hópehelyevésnek, máshol férfibolondító, hastáncszerű járásnak álcáz) szinte kirekeszti őt ebből a viszonylag visszafogott, egyensúlyra, megnyugvásra vágyó közösségből. Nem tudom, mennyire volt ez rendezői instrukció és mennyire ösztönös a színésznő részéről, mindenesetre kitűnően szemléltette a békés, minden apró-cseprő konfliktusa ellenére nyugalmi helyzetben lévő (vagy legalább arra törekvő) közösségbe kívülről (új vad időknek új vad dalaival) betörő (szittya) idegen helyzetét.
S ami a szereplők közti kémiát illeti, érezhetően jó sok vegyi folyamat zajlott köztük az egész filmet tekintve, és például még az előbb általam oly igaztalanul bírált Stašová is nagyszerű anya-lánya beszélgetést rittyentett, mely kitűnően (jó dramaturgiai érzékről tanúskodva) rímelt a pár emelettel lejjebb párhuzamosan zajló após-vej diskurzusával. Kifejezetten tetszett még Alice és Ondrej kapcsolata, viszonya átalakulásának ábrázolása, mindegyik stádiumában volt szikra, dinamika a két szereplő közt, akárhogy változtak is az erőviszonyok.
Nem szeretnék minden "titkot" kiteregetni, de a filmbéli (fő) konfliktus feloldása is annyira tipikusan csehesre sikeredett, hogy öröm volt nézni. Megerősített mindenféle, e néppel kapcsolatos sztereotípiát. Ami a magyar viszonyok közt elképzelhetetlen, itt megoldható volt: hogy a problémát a lehető legkevesebb "vérontással" oldják meg. Emlékeznek még a (2.) prágai defenesztrációra, amikor kidobták a két kormányzót a Hradzsin ablakán? Méghozzá úgy, hogy bele se haltak (mert egy trágyadombra pottyantak), és némi túlzással mégis ez volt cseh részről a harmincéves háború leghorrorisztikusabb jelenete?! Na, ilyenek a csehek, és éppen ilyen ennek a filmnek a befejezése. Ha Magyarországon az "Ó, mondd, te kit választanál?" kérdésre kell válaszolni, abba a vesztes fél nagy valószínűséggel belehal, de nem így drága (majdnem)szomszédainknál! És Rudolf megoldása azért zseniális, mert valahol tényleg működőképes, a maga legkisebb ellenállás felé igyekvésével együtt.
Nem állítom azt, hogy a Férfiremény című film minden idők legjobb cseh filmje, nálam még talán a top 10-be se férne bele, de az ottani filmkultúra annyira erős mezőnyt tud felvonultatni, hogy a legjobbak közé rettentő nehéz is lenne befurakodnia. Abból az első negyven perc nyögvenyelése eleve kizárja. Ettől függetlenül szerethető, megnézésre mindenképpen érdemes alkotás, mely a maga visszafogott derűjével és optimizmusával, sokféle nézői igény kielégítésére való képességével, emlékezetes alakításaival és audiovizuális impulzusaival önfeledt, majd' kétórás szórakozást tud biztosítani bárki számára.
