Nyájas Olvasó!
Te, ki most kezedben tartod értékes soraim, nem is sejted, micsoda utazásra indultál koponyám belső fala körül, s mily test- és lélekemelő kalandoknak válhatsz részesévé - pusztán azáltal, hogy rákattintottál blogbejegyzésemre. Nem tudom, szükséges-e egyáltalán több szót fecsérelni holmi témákra (hogy miről is lesz szó a továbbiakban tulajdonképpen), kell-e mézesmázos madzagot húzigálnom tizenkettes betűméretben előtted, vagy egyszerűen elhiszed ezt nekem, akinek írásait valószínűleg már többször olvastad, hiszen különben hogy keveredtél volna a blogomra?! Ugye? Na, ugye! Hát, akkor fogjunk is bele, hogy ömöljön ki a fogoly bele! Bocs, kicsit elkalandoztam. Zene leáll! Mese indul!
Engedd meg, hogy eláruljak egy-két dolgot magamról, hiszen jó eséllyel leginkább halamitaként, a fordítóként, netalántán (sport)bloggerként ismersz. M. Zoltánnak hívnak, 43 telet éltem meg. Rendszeresen sportolok, legtartósabb szerelmem a kosárlabdához fűz, immáron 30 éve játszom, szigorúan amatőr szinten, de emellett kipróbáltam a labdarúgást (nagyon kevés sikerrel), a squasht, a tollaslabdát, a teniszt, szóval, amiben csak labda van, de úsztam is egy rövid ideig. A testmozgatás gyakorisága az elmúlt néhány esztendőben heti egy alkalomra csökkent, enni meg szeretek, így nem kell különösebben meglepődni azon, hogy a legutóbbi mérlegeléskor 96,1 kg-on állt meg a mutató. És ez már javulás a másfél hónappal ezelőtti állapothoz képest, mert akkor 98,4 kg-ot nyomtam. Akkor döntöttem el, hogy változtatok az életmódomon, mert ha így folytatom tovább, előbb-utóbb elérem a vágósúlyt.
Hogy isteni sugallat volt-é, vagy csak az esernyő és varrógép véletlen találkozása a boncasztalon, nem tudom, de tény, hogy a mázsányi problémámmal való szembesülésemet követő napokban kezdte el rágni a fülemet az egyik barátom, B. László, hogy menjek el vele futni. Lackóról annyit érdemes tudni, hogy pár évvel fiatalabb nálam, alapvetően pozitív beállítottságú, mondhatni lelkes ember, és a kocogást nem azért választotta újdonsült hobbijául, mert bármiféle zsírapasztásra lenne szüksége (korához illeszkedő pici pocakjától eltekintve kifejezetten sudár alkat), hanem mert hozzám hasonlóan egyfajta életközepi válságon megy keresztül (olyan családi problémákkal fűszerezve, melyeket e helyütt nem kívánnék részletezni), és kihívásokat keres, hogy bizonyítson magának, másoknak. Ez afféle férfidolog, kedves hölgyolvasóim, de ha mégse, nyugodtan javítsatok ki!
Tehát ott tartottam, hogy Lackó napi rendszerességgel felhozta, hogy elkezdett futni, s hogy az milyen fantasztikus, hogy miben mennyit fejlődött minden egyes megtett táv alapján, és hogy milyen király dolog lenne, ha csatlakoznék hozzá. "Igen, valóban király lenne," - reagáltam töretlen higgadtsággal minden egyes alkalommal - "csak van egy olyan aprócska gondom, hogy utálok futni." Nem, pontosabban is meg tudom fogalmazni: rühellem a futást! Tudom, meglepő kijelentés ez olyasvalaki szájából, aki az elmúlt harminc évben - eltekintve a sérülésekből, műtétekből való lábadozás időszakától - heti kettő-négy alkalommal sportolt, néha több sportágban is egyszerre, márpedig az mozgás, futás nélkül nemigen megy (igaz, sakkoztam is 10 évig, de azt most ne számítsuk ide), de mindig volt labda is a közelben. Laszti után képes vagyok órákat rohangászni, vagy ütővel kergetni, de hogy monoton maratonon rójam a köröket egyedül vagy a többi futóbolondot kerülgetve, annak a gondolatától is feláll a szőr a hátamon.
Így aztán cseppet sem meglepő, hogy a sokadik unszolásra végül rábólintottam... Ne kérdezd, nyájas olvasó, magam sem tudom megfejteni az okát. Egy darab (pár évvel ezelőtti) hamvába holt próbálkozástól eltekintve a gimnáziumban futottam utoljára, akkor is 1500 métert, nagyjából kilenc perc alatt. Erre itt álltam július elején, a legnagyobb melegben, és arra készültem, hogy életem legnagyobb önkéntes alapú önkínzásába fogjak, a nősülést nem számítva. Erre nincsen magyarázat - ahogy Kovács Ákos fogalmazta meg vala bölcsen a lényeget.
Középkorú középosztálybeliként első dolgom nyilván az volt, hogy beszerezzek egy "rendes felszerelést", hogy legalább úgy nézzek ki, "mint aki". Optimista módon két futópólót vettem ("Elég lesz az egy hétre, két mosás közt!"), nadrágot meg nem is ("Minek, a kosaras gatyáim pont megfelelnek majd a célnak!"). A futócipős regál előtt viszont tébláboltam egy darabig. De nem azért, mert nem találtam volna megfelelőt színben vagy árban, á, sokkal prózaibb okból: mindegyik leírásában ott szerepelt, hogy maximum 90 kg-ig ajánlott a viselete. "Csesszétek meg, miben fussak, túrabakancsban?" - gondoltam derűsen, és végül úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom ezt a kitételt, és veszek olyat, ami megfelel az igényeimnek, és a pénztárcámat se apasztja laposabbra a kelleténél. Megtörtént, s immáron készen álltam az önszopatásra erőpróbára!
Mondanom sem kell, az első futás 800. métere környékén jött el az a pillanat, amikor úgy éreztem, még 20 méter, és ott fogok diszkréten elhalálozni a tüskésréti futópálya szélén, és helyben el is földelhetnek ("De sebaj, legalább szép kilátás nyílik majd a Mecsekre!"), de azért vonszoltam magam tovább. Böcsületemre legyen mondva, hogy Lackó (aki rögtön edzőmmé is avanzsált) biztatására végül 3,6 km-t tettem meg - hol kocogva, hol sétálva, hogy csendesen (néha hangosan is) szidva őt magamban, akárcsak magamat, mert ő mindössze a szirének énekét zengedezte fülembe, én voltam a marha, hogy hallgattam rá!
Viszont az első futás tartogatott számomra egy kellemes meglepetést is: volt egy mérhetetlenül örömteli pillanata! Amikor abszolváltam a harmadik kört, és végre megálltam. Lackó szakértőinek szánt magyarázata szerint a 3 km futás után felszabaduló endorfinnak köszönhetően, amit hittem is meg nem is, mert egyfelől amit műveltem, mindennek volt nevezhető, csak futásnak nem, másfelől a végére mindennek éreztem magam csak felszabadultnak nem: taknyom-nyálam összefolyt. Igaz, nem kizárt, hogy endorfin is lehetett benne.
Bulldog természtű, céltudatos ember vagyok, így a kezdeti nehézségek csak a kedvem szegték, de nem tartottak vissza a folytatástól, így aztán, okulásodra, nyájas olvasó, folytattam tovább a tortúrát. Heti két-három alkalommal mentem ki futni, elsősorban a tüskésréti rekortánra, de ha épp Pécsen kívül tartózkodtam, helyben is igyekeztem lefutni két-három kilométert.
És ez az a pont, ahol kezd ellaposodni a történet, és a figyelem is lankadni kezd, mint Pizsi vicce közben a halóvodában, úgyhogy gyorsan be is dobok egy jó nagy patront a mesém lávafolyamába, ami akkora szikrákat vet majd, hogy beleég mindenki retinájába!
Csütörtökön kaptam egy levelet Lackótól, amit nem sikerült elolvasnom, mert egész délelőtt megbeszéltem. Délben viszont összefutottunk, és rákérdezett, ezért gyorsan ránéztem a telefonomon, miközben ballagtunk ebédelni. Végigpörgettem a szöveget, és láttam, hogy egy futóversenyre invitál - Velencére. Még felröhögni se volt időm, máris kijavított, hogy: "Nem, nem! Nem Velencére! Velencébe!" "Mi van?" - kérdeztem frappánsan. "Az olaszországi Velencében lesz a verseny. 10 km-es a táv, de lehet maratont is futni." - taglalta a tőle megszokott vehemenciával. "Te nem vagy normális!" - foglaltam össze a lényeget tömören, de gyermeki lelkesedését látva hozzátettem, hogy hadd gondolkodjak rajta egy kicsit, mielőtt végleges választ adnék.
A gondolkodás lényegi része racionális számításból állt. Megnéztem, mikor van a verseny (október 22-én, azaz nyolc hét múlva), mennyi a nevezési díj (kb. 10 ezer forint), mennyiért lehetne legolcsóbban szállást foglalni két éjszakára (kb. 10 ezer Ft), és mennyi lenne a repülőjegy oda-vissza (kb. 15 ezer Ft). És mivel az előző futás alkalmával úgy futottam le 3,6 km-t, hogy még bírtam volna tovább, és vagyok annyira eszetlen, hogy azt higgyem, hogy a távot a végtelenségig ki tudom majd tolni, az előző hétvégén pedig nagyjából 30 ezer forintot nyertem kártyán (én, aki az elmúlt 10-15 évben alig kártyáztam, pénzbe meg főleg nem - fatális véletlen?), ezt írtam Lackónak vissza válaszként: "Tudod, mit? Bassza szellő, benne vagyok!"
Péntek délután véglegesítettük a programot (indulás, érkezés, satöbbi), és regisztráltunk a velencei verseny 10 km-es távjára, foglaltunk szállást óccsón (igaz, egy kollégiumban, de jó helyen, és 10 kilóért két éjszakára különben is lazán megérte), és a retúr repjegyet is megúsztuk fejenként 15 ezerből. Kis lépés volt ez az emberiségnek, de óriási ugrást jelentett kettőnk számára. Akarom mondani (verseny)futást. Az idővel.
A regisztráció pillanatától kezdve megváltozott az életünk, az enyém legalábbis biztosan. Nyolc hetem van felkészülni egy olyan versenyre, melynek létezéséről még csak nem is tudtam, de ha tudtam is volna, eszembe nem jutott volna rajta részt venni. Mert sok idiótaságot kiműveltem már életemben, de 10 kilométer lefutása még nem szerepelt köztük. Csakhogy a Rubicont átléptem, innentől életbe lép a bulldog-effektus, nincs mese, nyomni kell. Az előttem álló út nemcsak nehéznek, de izgalmasnak is ígérkezik számomra, és talán számodra is, nyájas olvasó, hiszen, ha idáig eljutottál, csak nem unatkoztál! Úgyhogy kalandra fel, hamarosan következik a felkészülés első hetének beszámolója, melyet talán nem fogok ilyen hosszúra nyújtani, de annál érdekesebb lesz. Remélem. És Lackóval mostantól nem is tehetünk egyebet, mint megfogadjuk a szürke mágus tanácsát: "Fussatok, bolondok!"
| A következő hét eseményei >> |
