Mennyire vagy fáradt ezután a hosszú november után?
Érdekes dolog ez, mert Rigába már holtfáradtan érkeztünk, és a hazaút is gyötrelmes volt. Emlékszem, a meccsünk előtti este már tízkor aludtam, ami – az időeltolódás miatt – gyakorlatilag kilenc órának felelt meg. De a csendes pihenők végén is úgy kellett keltegetni. Zeljko még viccelődött is velem, hogy legalább az edzésen ébredjek fel, és ne úgy mozogjak, mint egy alvajáró. Viszont az elmúlt két napban rengeteget pihenhettem, ezért most frissnek érzem magam, és készen állok a következő megmérettetésre.
Rendesen ki lehettek facsarva, hiszen egy hónapon keresztül csak utazásból és meccsből állt az életetek, biztos sokat tudnátok nyerni néhány formába hozó edzéssel…
Bármennyire is furcsa kimondani, most jólesik, hogy végre edzhetünk. Az elkövetkező néhány napban vár ránk némi speciális gyakorlás, és biztos vagyok benne, hogy a Krakkót már a megfelelő állapotban fogjuk várni.
Nehéz sorozaton van túl a csapat. Hogy értékeled az eddigi teljesítményt?
Boldogabb lennék, ha több mérkőzést nyertünk volna. Elsősorban azokra gondolok, amik hajszálon múltak, például a krakkóit, de ide sorolom a kassait is, ahol nagyon sokáig jól tartottuk magunkat, és amikor már elhittem, hogy nyerhetünk, akkor történt valami, és elúszott a hajó.
Hasonló volt a helyzet Sopronban és Olaszországban is, nem?
Igen. Tarantóban nagyon jól védekeztünk az elején, és mindössze hat pont volt az előnyük félidőben, ami a kosárlabdában gyorsan ledolgozható. Aztán – magam sem tudom megmagyarázni – valami ott is megtört, és képtelenek voltunk tartani jól játszó ellenfelünket. De mindegy, túl kell lépni a múlton, tanulni a hibákból, és előre tekinteni.
Gyakran előfordul idén, hogy egyik mérkőzésen kifejezetten jól játszotok, a következőn viszont nagyon rosszul, sőt, képesek vagytok ugyanezt akár negyedenként is végrehajtani. Mitől van ez?
Igen, én is észrevettem. Ez az, amin változtatnom kell, de tényleg.
„Változtatnod”?
Igen, személyesen nekem is. Hiszen többek között az én formaingadozásom is hozzájárul ehhez a hullámvasutazáshoz. Tudom, hogy még többet kell dolgoznom, hogy mérkőzésről mérkőzésre jobb lehessek.
Szerinted miért ennyire kiegyensúlyozatlan a teljesítményed?
Talán azért, mert nem tudok mindig megfelelően az adott találkozóra összpontosítani. Sokszor nem sikerül kizárnom a külső körülményeket, és ez kihatással van a játékomra is. Tarantóban például úgy indult a meccs számomra, hogy kaptam egy óriási sapkát, amivel annyira elvették az önbizalmam, hogy utána szinte képtelen voltam a gyűrűbe találni. Ráadásul a magamba vetett hitem minden egyes rádobással csökkent. Nagyon akartam, de a kudarcok csak még görcsösebbé tettek.
Ezek szerint te is az a fajta játékos vagy, akinek az első dobásától, megmozdulásától függ az aznapi teljesítménye?
Igen, ha önbizalmat merítek valamiből, és az az érzésem támad, hogy élvezetes mérkőzés elé nézek, nagyon fel tud dobni. Ahogy az Sopronban is történt: nagyon jól éreztem magam a pályán, kár, hogy a végére annyira elfáradtam, hogy lépni is alig bírtam.
Vagyis hagyod, hogy az érzelmeid vezéreljenek?
Így is fogalmazhatunk, de a pályán igyekszem ezt nem mutatni. Az egyetlen emocionális reakció, amit ott megengedek magamnak, hogy labdába néha-néha beleütök, ha elrontok valamit, különben faarccal végzem a dolgom, és soha nem beszélek a bírókkal. Legfeljebb akkor szoktam suttyomban elvigyorodni, ha valami nagyon jól sikerült. Az idei szezonban egyébként külön odafigyelek arra, hogy megpróbáljak nyugodt maradni.
A Mondeville ellen ez túlságosan is jól sikerült, olyannyira, hogy az első öt percben szinte álmoskásnak tűntél. Túlnyugtattad magad, ezért mozogtál teljesen más tempóban, mint a többiek?
Általában ugyanabban a ritmusban készülök egy-egy mérkőzésre. Szinte mindig ugyanaz a forgatókönyv, aminek alapvető elemei a tápláló de nem túl kiadós ebéd, a délutáni szunyókálás, majd zuhany és közben hangos zenével igyekszem ráhangolódni a megfelelő hullámhosszra. Édesanyáméknak – akik mindig eljönnek a hazai meccseinkre – megmondtam, hogy ilyenkor ne zavarjanak, és ha korábban megérkeznének, akkor üssék el valamivel az időt. Aznap mégis korán beállítottak hozzám, felborítva ezzel a délutánomat, ráadásul finom hazai kajákat hoztak, aminek meg én nem tudtam ellenállni, így aztán rendesen ki is zökkentettek a megszokott kerékvágányból. Nem akarom erre fogni, de tény, hogy úgy is játszottam, mint aki nincs teljesen ott fejben.
Tizenkilenc évesen te vagy a Pécs 2010 kezdő centere. Milyen érzés?
Nagyon büszke vagyok rá, és csak megköszönni tudom Zeljkónak, hogy megkapom tőle a lehetőséget, és kitart mellettem akkor is, ha nem játszom jól minden mérkőzésen. Látom rajta, hogy hisz bennem, és megadja nekem az esélyt a bizonyításra. Éppen ezért azon vagyok, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam a pályán, mert így tudom leginkább meghálálni neki és a csapatnak egyaránt.
Szerinted megfelelő teljesítményt tudsz nyújtani?
Az attól függ. Válasszuk külön a magyar bajnokságot és az Euroligát, jó? A honi mezőnyben több volt a jó meccsem, és a rangadókra is eléggé fel tudtam magam szívni, úgy érzem. A nemzetközi találkozókon ez már nem sikerült annyira, és ott több a hiányérzetem. Az biztos, hogy szeretek kezdeni, és rögtön az elején megmutatni, hogy nem ajándékba kaptam a megtiszteltetést.
Zeljko Djokic a legfőbb problémák közt említette egy korábbi interjújában, hogy nagyon kevés az igazán profi játékosa. Mit jelent számodra profi játékosnak lenni?
A profi az, aki megfelelően tud koncentrálni a mérkőzésekre, aki száz százalékig odateszi magát minden egyes edzésen, és aki sportemberhez méltó életmódot folytat.
És te megfelelsz ezeknek a paramétereknek?
Még nem. Néha edzésen például rám jön az öt perc vagy nem is tudom micsoda, és olyankor olyasmiket művelek, amin magam is meglepődök. De igyekszem megkomolyodni, és profibbá válni. Tényleg próbálok megfelelni az elvárásoknak, csak még nem mindig megy…
Lehet, hogy furcsán hangzik majd a kérdés, mivel valószínűleg mindenki kész tényként kezeli, hogy te profi kosárlabdázó vagy és az is akarsz maradni, viszont ugyanakkor mindössze tizenkilenc éves vagy, aki ráadásul közgazdaságtant tanul az egyetemen. Szóval biztos, hogy te is hivatásos sportolóként képzeled el magad az elkövetkezendő éveket illetően?
A válaszom határozott igen. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy a sportpályafutásom véges, valamikor a harmincas éveimben be kell majd fejeznem, és akkor jól jön, ha az ember kezében van egy szakma, amivel kezdeni is tud valamit a civil életben. Egyébként nem akarom sokáig húzni-halasztani a tanulmányaimat, szeretnék a lehető legrövidebb időn belül diplomát szerezni, hogy aztán még inkább a játékra összpontosíthassak.
Mondjuk, itt, Pécsett?
Persze. Ez az első profi klubom, és szinte az otthonommá vált ez a hely, ez a város az elmúlt években. Néha, amikor rossz kedvem van, és azt mondom: „Haza akarok menni!”, akkor már nem Szerbiát, hanem Pécset értem alatta. Itt barátokra leltem, ide jártam az utóbbi években iskolába (és most is), jól érzem magam itt.
Ha már itt tartunk, térjünk rá az állampolgárság kérdésére. Az a pletyka járja…
Nem pletyka.
Parancsolsz?
Nem pletyka, tényleg magyar állampolgárságért fogok folyamodni, sőt, nemcsak én, hanem édesanyám és a fivérem is. Nagyapám ugyanis magyar volt, és az új törvényi rendelkezéseknek köszönhetően gyorsított eljárás keretén belül szerezhetünk kék útlevelet, amivel élni is kívánunk. A klubnál pedig mindent megtesznek azért, hogy jövő februárra-márciusra meg is kapjam, amit ezúton is köszönök nekik.
Térjünk rá egy másik beszédtémára, ami veled kapcsolatban – hogy stílszerű legyek – folyamatosan terítéken van: a súlyfeleslegedre. Miért van az, hogy amióta ismerjük egymást, ez valahogy mindig előjön?
Nem tudom… Bárcsak végérvényesen le tudnám küzdeni ezt a problémát, de valahogy csak nem akar sikerülni. Próbálkoztam már mindenfélével, de hosszútávon semmi sem működött. Igaz, bennem van a hiba, mert az evés a gyengém. Például szeretek nassolni filmnézés közben, aztán megvan az a rossz szokásom, hogy kihagyom a reggelit, és utána persze hogy majd éhen halok, mire ebédelni megyek, és végül többet eszem egyszerre, mint kéne. Ja, és imádom az édességeket! Ha az életemnek ezt a részét folyamatosan kordában tudnám tartani, biztos sok minden másként alakulna.
A következő téma, ami miatt piszkálni szoktak, a védekezés. Egy ennyire a védekezésre összpontosító csapatnál, mint ami a Pécset az elmúlt két évtizedben jellemezte, ha lehet, még feltűnőbb, ha valaki rendszeresen lemarad védekezésben. Észre szoktad venni, ha hibázol hátul?
Igen, persze. Épp ez benne a szörnyű, mert beleég az agyamba, és képes vagyok egész mérkőzés alatt azon tipródni, hogy miért nem azt csináltam, amit előre megbeszéltünk, gyakoroltunk. Amúgy, ha nem venném észre magamtól Zeljkótól úgyis megkapnám…
Az utolsó kérdésem: néha úgy tűnik, mintha idegenben felszabadultabban játszanál, mint otthon. Te nem így érzed?
Dehogynem. Imádom a szurkolóinkat, de tényleg, viszont amikor rosszul játszom, és véletlenül felpillantok a lelátóra, akkor olyan dolgokat látok tőlük, amik rosszul esnek, például előfordult, beintettek, mutogattak. Amikor kihagyok egy dobást, fel se kell néznem, hallom a közönség rosszalló reakcióját. Tisztában vagyok azzal, hogy itt magasak az elvárások a csapattal szemben, mint ahogy személy szerint velem is, mint ahogy azzal is, hogy tavaly ezeknek sokszor nem sikerült megfelelnem. Ezért idén igyekszem minél többször megmutatni mindenkinek, hogy igenis képes vagyok rendszeresen olyan jól játszani, mint ahogy azt Sopronban tettem – mégpedig hazai pályán is.
