Nézem, nézem az idei NBA döntőt, és hallgatom a Sport TV kommentátorait, szakértőit, akiknek munkájával, felkészültségével egyébként meg vagyok elégedve, ezt már több helyen hangoztattam, de van egy visszatérő motívum, amivel nem bírok kibékülni, nevezetesen azzal, hogy Lebron Jamest rendszeresen a "világ legjobb játékosaként" aposztrofálják. Ezzel a titulussal messzemenőkig nem értek egyet, mert meglátásom szerint van egy olyan hiányossága, ami kizárja annak lehetőségét, hogy a legnagyobbakkal együtt emlegessék.
Ahhoz, hogy egy sportoló sportága egyéni csúcsára kerülhessen, három alapvető paraméterben kell kiemelkednie a tömegből: fizikai, technikai és mentális felkészültség tekintetében. James esetében a kivételes tehetség, a fizikai felépítés, ruganyosság, perifériális látás, stb. adott, ez nem kérdés. Képzettsége is évről évre javul, már nem akar mindig mindent erőből, lendületből megoldani, láthatóan sokat dolgozott (elsősorban támadó) repertoárja szélesítésén (pl. pozíciós játék - amikor négyes poszton játszik, elengedhetetlen), gyengébb pontjai fejlesztésén (pl. középtávolik). Vagyis technikai értelemben a jónál is egyre jobb, ezt is kipipálhatjuk.
Amiben viszont továbbra is jelentős az elmaradása az NBA igazi nagy bajnokaihoz képest, az talán éppen a vezérré válás legfontosabb tényezője: a mentális felkészültség. James pedig fejben sosem volt igazán jó (sem éles), s mivel a kilencedik szezonját tapossa, valószínűleg már soha nem is lesz az.
Kiemelkedő képességűnek lenni, legjobbnak kikiáltatni nem csak jóleső érzés, komoly stresszel, lélektani terheléssel is jár, amit nem könnyű sem elviselni, sem az elvárásoknak megfelelni. A Vezért az különbözteti meg a vezérektől, hogy mindezen gátló tényezők ellenére is rendszeresen olyan teljesítményt tud nyújtani, mellyel erőt ad társainak, példaként szolgál, és nem mellékesen eredményes is.
Jamesre pedig ez nem igaz. Nem is az a legnagyobb bajom, hogy minden csinnadratta és hype dacára mindössze egy bajnoki címmel rendelkezik, s ahhoz is az kellett, hogy olyan csapatot vásároljanak köré, amelyikben a legtöbb, hasonló kaliberű játékos (ún. franchise player, pl. Durant) is érvényesülni tudott volna, hanem az, hogy rendre mások kaparják ki helyette a gesztenyét, miközben ő rossz döntéseket hoz, vagy a körmét rágcsálja valamelyik sarokban, az ellenfél centere mögé bújva (ne adjisten a kispadon).
Ha csak az aktuális döntőt vesszük, nem volt egyetlen olyan meccse sem, amikor valóban jól játszott volna, és az eddig elért győzelmek egyikében sem volt kulcsszerepe. A kritikus pillanatokban sosem ő volt az, aki előrelépett (az angol "step up" kifejezés kiválóan illene ide), ezt a szerepet általában Dwyane Wade vállalta magára - aki rogyadozó térdekkel, lelassulva is bebizonyította, hogy a 2006-os bajnoki cím elhódítása során mutatott produktuma nem egyszeri "kisiklás" volt. S ha nem a korábbi floridai ikon, akkor vagy valamelyik kiegészítő ember tette hozzá azt a pluszt, ami beindította a miami gépezetet (vagy visszahozta az elmenni látszó hajót), vagy éppen az a Bosh, akinek "nagy hármasbeli" tagságát sokan megkérdőjelezik (lásd: a 6. mérkőzés végjátéka, hosszabbítása).
James akkor képes villogni (úgy általában is, de a Spurs elleni sorozatban biztosan), amikor a tét nem az elviselhetőség határértékén mozog: a mérkőzések elején, ill. amikor nagy a különbség ide vagy oda. Két közeli példa: a negyedik összecsapást Wade nyerte meg a Miaminak, Lebron akkor szórta meg magát, amikor már eldőlt, a hatodikon pedig úgy kezdte el agresszíven támadni a gyűrűt a negyedik negyed elején, hogy a Spurs már fél lábbal bajnoknak érezhette magát, és ekképpen legalább elmondhatta magáról, hogy "én megpróbáltam". Bejött, de arra nem lehet büszke, amit az addigi három etapban produkált.
A hatodik meccs rendes játékideje utolsó perceinek eseményei is kitűnő adalékul szolgálnak az előbb leírtakhoz: két nagyon csúnya labdaeladása csapata bajnoki álmaiba kerülhetett volna, s óriási szerencséje, hogy a többiek nem így gondolták. Ráadásul az idei play-offban nem először esett meg vele ugyanez - azt a találkozót el is vesztették az Indiana ellen.
És van még egy olyan tulajdonsága, ami meggyőződésem szerint méltatlan a "világ legjobb játékosa" címhez. Nem, nem a körömrágására gondolok (bár az is elég gusztustalan, nem beszélve arról, amire a pótcselekvés utal), hanem a teátrális megmozdulásaira. Nem látom be, miért kell egy hozzá hasonló extraklasszisnak ilyen sportszerűtlen eszközökhöz folyamodnia, főleg ha ennyire ügyetlenül csinálja - Ginóbili vagy Battier "dörzsölt" imidzséhez még passzol is, ő (Bosh-sal együtt) viszont annyira túljátssza ezeket a szituációkat, hogy az inkább nevetséges vagy bosszantó.
Kapom a kérdéseket twitteren, hogy ha ő nem, akkor ki a "Világ Legjobb Játékosa"? Nos, Aktuálisan nem látok olyan játékost, aki minden tekintetben a többiek fölé emelkedne, de a rangsoromban Bryant, Wade és Duncan is előrébb van Jamesnél. Talán még Durant is, ha jobban belegondolok. Előbbiek már túl vannak a fénykorukon, de legszebb éveikben (ahol James most tart) mindannyian rászolgáltak az olyan minősítésekre, mint "Bajnok", "Vezér" vagy éppen "A Világ Legjobb Játékosa". Mindüknek, ahogy még a "Nagy" Jordannek is voltak "szárnysegédei" (O'Neal 2x, Parker, Pippen), ám ők "támaszkodtak rájuk", nem "kapaszkodtak beléjük". James lehetne a legjobb, ha jó lenne fejben, de nem az, ezért nem sorolom, nem is sorolhatom a fent nevezettek elé. Így viszont marad legfeljebb "wannabe", "félszemű a vakok között" - és ez nem fog akkor sem változni, ha a hetedik meccsen legyűrik a Spurst.