Nyájas Olvasó!
Te, ki most kezedben tartod értékes soraim, nem is sejted, micsoda utazásra indultál koponyám belső fala körül, s mily test- és lélekemelő kalandoknak válhatsz részesévé - pusztán azáltal, hogy rákattintottál blogbejegyzésemre. Nem tudom, szükséges-e egyáltalán több szót fecsérelni holmi témákra (hogy miről is lesz szó a továbbiakban tulajdonképpen), kell-e mézesmázos madzagot húzigálnom tizenkettes betűméretben előtted, vagy egyszerűen elhiszed ezt nekem, akinek írásait valószínűleg már többször olvastad, hiszen különben hogy keveredtél volna a blogomra?! Ugye? Na, ugye! Hát, akkor fogjunk is bele, hogy ömöljön ki a fogoly bele! Bocs, kicsit elkalandoztam. Zene leáll! Mese indul!
Úgy látszik, mostanában kezd rendszeressé válni, hogy kiszivárogtatnak egy-egy epizódot. Nem tudom, örülnünk kéne-e ennek. Az egyik oldalról nyilván csillapítja a rajongók éhségét, de amennyivel rövidül a várakozás, annyival hosszabodik is - a következő részig. A másik, hogy a minőség időnként hagy kívánnivalót maga után. És akkor meg nem említettem a mi szempontjainkat, a fordítókét, akik általában nem tökvakarászással vannak leginkább elfoglalva napjaik nagy részében, és a magyarra ültetésre szánt időt meglehetősen szigorú keretek közé szorítva kellett beletervezniük az életükbe. Kész szerencse, hogy nyár van, és ilyenkor kicsit többet van az ember szabadságon, és nagyobb a mozgástere...
Amikor harmadszor kérdezte meg a nagyobbik fiam, hogy: "Na, hogy állsz? Kész van már?", nem csak az ideg kapott el, de halványan pislákolni kezdett bennem a felismerés is, hogy kicsit mintha hátrébb tartanék a szokásosnál. Sajnos azonban ez van, kimerítő napok állnak mögöttem, viszonylag későn tudtam nekilátni a fordításnak, s nem is úgy haladtam, ahogy szoktam. Remélem, azért a minőségen ez nem fog látszani. Noresfatu és Merthin is beleadtak apait-anyait.
Az előző epizódban alaposan megkeveredtek a lapok, és - a sorozattól szinte elvárható módon - az események sodra rendesen kilépett a tervezett medréből. Ami egyáltalán nem is baj. Ember tervez, a sors meg jól pofán vág. Ilyen az élet. A mostani rész (számomra) inkább a nagy találkozásokról és egymásra találásokról szólt - melyek közt volt érzelem- és adrenalindús egyaránt. És persze a hormonok is mocorognak, ahogy azt illik. A Trónok harcához nemigen illik a pátosz, de most abból is kaptunk egy keveset, nem is örültem neki.
Én se vagyok normális. Itt ülök 36 fokban egy ebédlőben, ahol elérem a netet, miközben 30 méterre zöldellik a Balaton - ha kinézek az ablakon, innen is látom. El nem tudjátok képzelni mennyire hívogató. Ennél jobban csak a kisebbik fiam hívogat, hogy menjünk már csobbanni, mert rohadtul indulna már. E kérésnek most már eleget tudok tenni: elkészültem a felirat véglegesítésével.
Ha valaki hiányolta az "akciót" az évadnyitóból, hát most megkapja a maga tűzijátékát (szinte szó szerint). Ami engem illet, Daenerys és Varys verbális bajvívását sokkal jobban élveztem. Jó kis párosok kezdenek kialakulni idén is, remek dinamikával - s közülük is a két testvéré, Joné és Sansáé, akik - amellett, hogy egymásra vannak utalva - azért finoman kóstolgatják egymást. De a "szólóművészek" is szépen muzsikálnak - Tyrion, Arya vagy éppen Sam. Én viszont nagyon fáradt vagyok, úgyhogy most abbahagyom az írást.
Lehet, hogy csak én vagyok így ezzel, de a júliusi kezdés miatt úgy tűnt, kicsit hosszúra nyúlik az új Trónok harca évadra való várakozás. Szó se róla, a sorozat köré felépített marketing-gépezet, ill. a népes (és webileg aktív) rajongótábor gondoskodott róla, hogy napi szinten terítéken legyen a téma - egy forgatási hír, egy casting, egy kis pletyi vagy bármiféle képes anyag formájában -, de azért mégis más, amikor végre felcsendül a jól ismert főcímzene. Rövidebb szezonunk lesz, viszont cserébe hosszabb részeket kapunk, és az első rész láttán kijelenthető, hogy ezúttal nem spóroltak az anyagiakon a készítők. Míves, kidolgozott, grandiózus (szinte filmes) díszletek közt zajlanak tovább az események, melyek eszkalálódni látszanak. Végre összefújta a szemetet a szél...
Hát, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy másfél évtizedes fordítói pályafutásom legnehezebb feladatán vagyok túl. Nem az volt a legnagyobb problémám, mert a forrásszöveg több helyütt hiányos, ill. pontatlan volt (mind tartalmilag, mind időzítés szempontjából). Nem is azért tartott három hónapig a munka, mert a 2 óra 40 perces film több mint 1500 entryből állt. Nem az hátráltatott leginkább, mert hogy közben mindenféle egyéb (sürgősebb vagy fizetős) meló, program is is befigyelt. De még csak azt se mondhatom, hogy az állított volna megoldhatatlan feladat elé, hogy négy nyelven beszélnek benne. Nem, nem, nem, ezekre hivatkozni csak kifogáskeresés lenne! Azért nyűglődtem vele ennyi ideig, mert szinte fizikai fájdalmat okozott végignéznem is, nemhogy kockáról kockára léptetnem. Félreértés ne essék, a Toni Erdmann jó film. A történet, amit leír, a világ, amit bemutat, érdekfeszítő, az üzenete nemes. Csak a szereplőket nehéz elviselni. Egy próbát viszont mindenképpen megér! Parancsoljatok, a felirat: 
Harminchat hivatalos mérkőzést játszott le José Mourinho irányítása alatt a Manchester United az idei szezonban (ha beleértjük a Szuperkupát is). 22 győzelem, 8 döntetlen és 6 vereség a mérlege, a lehetséges 108 pontból 74-et begyűjtött (69%). A csapat összesen 66 gólt termelt és 30-at szedett be, ez 1,8 rúgott és 0,8 kapott gól meccsenként. Mindezt úgy, hogy - a véleményem szerinti - legjobb kezdőjét még egyszer sem küldte pályára. Tudom, kibicnek semmi sem drága, és a fotelből könnyű osztani az észt, nem nekem kellett megküzdenem az új környezettel, megismerkednem a játékosokkal (közelebbről is), és a magam képére formálni a keretet, ezért nem is kárhoztatom a portugált, hogy csak mostanra jutott el odáig, hogy nagyjából mindenki számára körvonalazódjon a csapata legjobb felállása. Sőt! Egyenesen dicsérem érte, hogy fél év alatt elérte azt, ami a Moyes, van Gaal kettősnek együttesen sem igazán sikerült az elmúlt három évben, hogy olyan játékrendszert alkosson, amelyikben mindegyik játékosának megvan a legjobban eltalált helye.
Úgy látszik, a december végi nagyon belelendülésemmel elvesztettem az utolsó energiamorzsámat is, mert január második felében járunk, és ha nincs Edka, ma se tenném közre az évadzáró feliratát. Sorolhatnám az okokat, de nem teszem, a lényeg, hogy volt mit csinálnom az elmúlt hetekben, nem lustaságból nem (ezt) fordítottam. Az évad mindenesetre véget ért, mint ahogy a munkám is egy időre, és mindenkinek lesz ideje átgondolni, hogy vajon milyen is volt ez a negyedik széria. Nekem az első után ez tetszett a legjobban, de ez köszönhető nagyfokú személyes érintettségemnek - mármint abban a tekintetben, hogy a jelenlegi életem és a filmbéli események közt rengeteg párhuzamot véltem felfedezni. Ha Nektek is tetszett, nyugodtan osszátok meg a kommentek közt. Persze ha nem, akkor is.
Felötlött bennem, hogy milyen jó lenne egy kicsit pozitív végkicsengéssel magam mögött hagyni ezt a rettenetesen 
Vajon mi a szerelem? Mennyire illúzió és mennyire valóságos? Mennyire szól rólunk és mennyire a másik félről? Hosszú évtizedeken keresztül tudni véltem, mi az, határozottan, kétségek nélkül, de ma már ebben sem vagyok biztos. Virginia Johnson pont ellentétes utat jár be: amióta csak "ismerjük" menekül a szerelem, az érzései elől, és most, középkorúként kezdi kapiskálni, mit is jelent ez, mivel is jár. Hát, nem éli meg könnyen, az egyszer biztos, és mivel drága pszichológusnőnk természete, vérmérsékletet olyan, amilyen, a környezete sem. Ha valaki utánajár a valós élettörténetének, érdekes dolgokra bukkanhat (e tekintetben is), de a sorozat szerencsére eddig is bátran elrugaszkodott a történelmi háttértől, így korántsem biztos, hogy minden úgy alakul majd, ahogy "valójában" megtörtént.
Játszmázunk. Ez van. Mondhatja bárki, a barátod, a pszichológusod, a szexológusod, a férjed / feleséged / barátod / barátnőd, hogy ne tedd, akkor sem lehet leszokni arról, hogy megpróbáljuk a saját kedvünkre való mederbe terelgetni a körülöttünk folyó eseményeket. Mindenki vágyik valamire, általában arra, hogy neki (valamivel) jobb legyen (kivéve a mazochistákat és a pesszimistákat - de tulajdonképpen még ők is, a maguk bizarr módján), és ezért kész apróbb-cseprőbb trükköket bevetni. Néha nagyobbakat is. Mastersék intézete lassan valóságos játszmagyárrá növi ki magát. Mindenkinek van ágendája, mindenki helyezkedik, furakodik, ügyeskedik. És ez - figyelembe véve az őszinteség teljes hiányát - szép csendben robbanásveszélyes elegyet kezd képezni. Várjuk az explóziót!
Nevezzetek finnyásnak, kekecnek vagy bárminek, aminek akartok, de nem szeretem, amikor a külső valóság (a realitás) durván beleavatkozik egy fiktív történet menetébe. Azt még elfogadom, hogy a büdzsé keretein belül maradás érdekében az írók kénytelenek bizonyos korlátokat észben tartani (például kevés a külső helyszín, mert az nagyon megnövelné a költségeket), de azt már kevésbé, amikor a kényszerítő erők lólába durván kilóg. Gondolok itt arra, hogy akad néhány mellékszereplő, akiket láthatóan mindenképpen szerettek volna bent tartani a sztoriban, de ennek ára az volt, hogy olyan attribútumokkal ruházzák fel őket, melyek nem, vagy nem teljesen illenek a profiljukba. Bram Keller esetében még csak-csak magyarázható, de Bob Drag "arculatváltása" már kicsit sok nekem.
Ahogy nincs két egyforma szakács és paprikás krumpli, úgy nincs két egyforma fordító és fordítás sem. Saját magamon is észre szoktam venni, amikor lusta vagyok visszakeresgélni az "Előző részek tartalmából" mondatait, és inkább újra lefordítom, hogy bizony nem mindig ugyanazt a (lehetséges) variációt választom. Akkor pedig, ha más munkáját nézem, időnként elismerően csettintek, időnként meg csóválom a fejem. Szegény Edka, nem is tudta, mire vállalkozik, amikor felajánlotta, hogy besegít az aktuális rész fordításába! Merthogy a Szexállottak nagyon az "én" sorozatom, annyira beleástam magam, hogy szinte el is veszek benne, ő pedig még csak nem is ismerte korábban. Ehhez képest különösen nagy teljesítmény, amit letett az asztalra, és bár hat órámba telt, mire olyanra gyúrtam a szöveget, amilyennek látni szerettem volna (technikai és tartalmi értelemben egyaránt), azt hiszem, a további közös munkánk (ha minden jól alakul) kifejezetten gyümölcsöző lesz. A Ti legnagyobb örömötökre... ;)
Amit különösen szeretek ebben a sorozatban, az a humora. Merthogy igenis van benne! Igaz, adtam már oda ismerősömnek át az első évadot azzal, hogy megéri megnéznie, mert "jókat fog szórakozni rajta", aztán azzal fogadott legközelebb, hogy "Mi ebben a vicces?", hiszen "Egyszer sem nevetett." Meglehet, csak nem volt fogékony az illető arra a finom iróniára (helyenként szarkazmusra, legalábbis Bill Masters részéről), ami még a legsötétebb részeket is átitatja, legalábbis többnyire. És hogy nem csupán Lester csetlés-botlására vagy Betty találó beszólásaira épít e tekintetben a Szexállottak, jó példa a mostani epizód is. Aki nem érti (vagy nem ért egyet), utólag jelezze bátran kommentben! :)
Borzasztó jó lenne tudni, miért ennyire bonyolultak az emberi kapcsolatok. Vagyis mégse, akkor sokat veszítenének a varázsukból, ha mindent képesek lennénk meg-, ill. visszafejteni. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de a magánéletben ugyanúgy a sötétben tapogatózom, ugyanúgy ki vagyok téve a körülmények (és mások) szeszélyeinek, mint a Szexállottak szereplői. Kívülállóként, a televízió képernyőjén keresztül bekukucskálva Dr. Mastersék életébe, sokszor hihetjük úgy, hogy mi tudnánk, mi lenne a helyes és/vagy követendő lépés egy adott (konfliktus)helyzetben, csak közben arról vagyunk hajlamosak elfeledkezni, hogy a karakterek sorsát irányító írói gárda a mi kezünket is fogja egyben. De vajon a valós életben is írja valaki a forgatókönyvünket? Vagy csak botcsinálta flippergolyóként - egyszerűen pillanatnyi (érzelmi) impulzusok tolóereje által - lökődünk ide-oda a nagybetűsben?
Ha kifogásokat szeretnék keresni, azt mondanám, hogy azért tartott ilyen sokáig a második epizód fordítása, mert annyira leterhelt vagyok mostanában. És ezzel nem is állnék messze az igazságtól, Augusztus vége óta - amikor meghalt a 21 éves unokahúgom (és keresztlányom) - nem volt egyetlen szabad hétvégém se. Egyszerre három állással és két "családi élettel" zsonglőrködöm, amelyek egyikében se tudok megfelelni, hiszen nem tudok egyikre se elég időt kiszakítani. A kutyámat jó, ha hetente egyszer ki tudom vinni sétálni, szóval valóban nem unatkozom. De a valódi ok, amiért ennyire lassan haladok a fordítással, hogy a sorozat jelenlegi cselekménye, problémái, ha teljesen más felállásban is, de annyira hasonlóak az én aktuális életem leghúsbavágóbb problémáihoz, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz a szöveghez nyúlnom. Iszonyú érzés fordítani, szavakba önteni, leírni, azokat a mondatokat, amiket magamban hordozok, vagy amik akár el is hangoznak az életemben mostanában. Lehet, hogy terápiás hatású, de majd beledöglök. Az életembe is. Nézzétek el nekem! Előbb-utóbb majd csak jobb lesz. Valahogy.
Amikor már azt hiszed, hogy túltetted magad Bill Masters, Virginia Johnson és Libby (Masters) bonyolult kapcsolatán, amikor azt hiszed, hogy minden gennyet kinyomtak már magukból, a pokol összes bugyrát megjárták, és Neked ezt alkalmad nyílt mind végignézni, miközben folyamatosan a saját életedben kerested (és találtad meg) hozzá a párhuzamokat, és amikor ezt sikerült megemészteni is... na, akkor kezdődik el a következő évad. És tép fel minden behegedtnek tűnt sebet, elfeledettnek hitt sérelmet, gyötrelmet. Kábé ennyire jó a Masters of Sex. Lehet, hogy "Szexállottak", lehet, hogy nem, de gyötrően jó nézni a történetüket. Remélem, akad még valaki rajtam kívül is... ;)
Reggel nem bírtam megállni, és az epizód megtekintése után ezt írtam ki Twitterre: "
Amikor először láttam a mai részt, megmondom őszintén, nem nagyon tetszett. Aztán fordítás közben egyre többet hümmögtem elismerően. Amivel bajom volt, akkor sem igazán változott (akadt néhány hatásvadász, "olcsó" poén, ill. "mese habbal" cselekményelem), de a párbeszédek (megint) kárpótoltak. Amellett, hogy a sorozat íróinak jó a humora, rendelkeznek azzal a képességgel, hogy egy-egy (karizmatikus) szereplő szájába rendre olyan mondatokat adjanak, melyek abszolút illenek a karakterhez. Ráadásul egyszerre maradnak hűek az eredeti regényszöveghez, illetve ahhoz a figurához, amelyikhez már a mozgóképes verzió (ill. a szerepet játszó színész) is hozzátette a maga többletét. Figyeljétek meg például az utolsó előtti jelenetet, ott szinte minden egyes szó és hangsúly a helyén van. És a morbid humor, ami az egészet átitatja, megadja azt a pluszt, amivel a sorozat kiemelkedik az átlagból.
Érdekes epizódon vagyunk túl (legalábbis én...), és bár a megtekintése során volt némi Dallas-fílingem, összességében nagyon örültem néhány, rég nem látott karakternek, ill. a minőségi cameónak is. Miközben - szokás szerint - kép nélkül, hang után fordítottam, feltűnt, mennyire jól sikerült az aláfestő zene. Így, vizuális élmény nélkül még hatásosabb volt, jobban megmozgatta a fantáziámat. Azt is örvendetesnek találom, hogy már nem fújom fejből a soron következő eseményeket, ezáltal nő a várakozás feszültsége is. A panorámául szolgáló természetért, ill. építményekért külön piros pont jár (pl. Zúgó), mint ahogy akadt néhány kifejezetten jól sikerült jelenet is. Azaz egyáltalán nem volt ez rossz. Sőt, az egyik legjobb az évadban.
Visszatérők. Akár ezt a címet is adhatták volna a készítők az évad 6. epizódjának. Több olyan karakter is újra feltűnik ugyanis, akinek még a létezéséről is majdnem elfeledkeztünk, ám a későbbiekben akár még fontos szerepet is betölthetnek az események alakulásában. David Benioff és D. B. Weis kevergetik a paklit rendesen, ezt el kell ismerni. Mivel sok színtéren már meghaladtuk a regényfolyamban írtakat, magam is kíváncsian várom, milyen korrelációban lesznek majd a sorozatbéli történések a - most már talán hamarosan megjelenő - Winds of Winter (A tél szele?) szövegével. Részemről minél több eltérés lesz, annál jobb!