A Gengszterkorzó aktuális epizódjának fordítása különösen szórakoztató feladatnak bizonyult (ha leszámítjuk, hogy a felirat összevissza csúszkált, illetve, hogy hétfőn és kedden is holtfáradtan jutottam csak hozzá). Pedig alapjában véve nem volt benne semmi különös, csak a szokásos finomságok: megjelentek a kor jellegzetes és akkoriban közismert tárgyai, fogalmai (pl. Nehi - ami egy, a 20-as években divatos üdítő volt, vagy a "gyermek a sásban", mely Mózes és sorsának metaforája, vagy Coolidge elnök beiktatása), valamint a cizellált monológok, udvariaskodó vagy éppen személyeskedő párbeszédek sora. Illetve a teljes igazság ki nem bontása Miss Maitland által úgy, hogy Chalky, ha odafigyel, összerakhatta volna a mozaik darabkáit. Mind-mind szép fordítói feladat.
Parancsoljatok, az aktuális rész felirata: Boardwalk.Empire.S04E07.HDTV.XviD-AFG. Yaxley nevében is jó szórakozást!
Az, hogy Nucky Thompson fokozatosan elveszíti a talajt a lába alól, határozottan érzékelhető az egész évad során. Nem is önmagát keresi, nem is a régi énjét, hanem a nyugalmat és komfortérzetet, ami örökre veszni látszik számára. Klisészerűen fogalmazva: elsodorja a történelem. Az a világ, amiben úrhatnám polgár volt, nem tér vissza többé, s ezt ő is tudja. A körülötte lévő univerzum darabjaira hullik, és a lefelé tartó spirálnak óriási lökést adott kedvenc beszélgetőpartnere halála. Érdemes megfigyelni, hogy a párbeszédei során mennyire bizonytalannak, erőtlennek látszik - főleg, ha összevetjük a korábbiakban tapasztaltakkal. A nyitójelenet pedig - részben emiatt is - a filmtörténet legkínosabb dialógusai közé való. Némi túlzással.
Egy sorozat sem húzhatja sokáig érdekes karakterek nélkül. A nézőknek szüksége van, hogy bizonyos alakokkal azonosulhassanak, másokkal szemben antagonisztikus viszonyt ápolhassanak, és persze kell, akinek csetlés-botlásán nevetni lehet. A visszatérő szereplőkön kívül szükség van vérfrissítésre is, hiszen a jól bevált arcokat is megunhatja az ember, ha nem időnként nem kerül az egyenletbe egy új "ismeretlen", aki ha csak pár rész erejéig is, de felbolygatja a megszokott egyensúlyi állapotokat. Az is izgalmas lehet, amikor egy régi ismerős lép ki megszokott skatulyájából - ilyenkor általában vagy nagyon felfele, vagy zuhanásszerűen lefele vezet a sorsa. Az újaknál pedig az a legfontosabb, hogy abban a néhány jelenetben, amit eredetileg beterveztek számára, mennyire képes belopni magát a sorozatot követők szívébe.
(Nem nagyon szeretem keddig kitolni a fordítást, mert egyrészt akkor elég sűrű az estém, és utána fáradt vagyok még gondolkodni is, másrészt pedig elindult a BL-szezon... Na mindegy, ma megint lemaradtam néhány jó kis meccsről, de legalább pontot tettem a 4. epizód végére.) Nem tudom, Nektek mennyire tűnik fel, de nagyon sokat kínlódom a tegeződés - magázódás problematikájával. Ez a fogalom effektíve nem is értelmezhető az angolban, a magyarban sokkal könnyebb rámutatni az szoros kötődésre (pl. testvérek, régi barátok), ill. az erőteljesen hierarchizált viszonyra (pl. főnök - beosztott). A legnagyobb bajom, hogy egy adott kód, pl. magázódás, csak általában működik, néha viszont a tegeződés sokkal érzékletesebben fejezi ki a viszony jellegét (vagy annak pillanatnyi változását, állapotát). Ez viszont valószínűleg zavaróbb, mintha konstans tegeződnének/magázódnának - mégis alkalmazni vagyok kénytelen időről időre. Aztán végül persze jól belezavarodok...
Érdekes fordulatot vett Richard Harrow karakterének sorsa. Ha hinni lehet az internetes forrásoknak, eredetileg csak epizódszereplő lett volna a történetben (szó szerint), de annyira érdekesre, és nem mellékesen: a nézők számára szimpatikusra sikeredett a félarcú veterán figurája, hogy végül benne maradt a sorozatban, sőt, a főbb történetszálak egyikévé nőtte ki magát. Az ember azt hinné, hogy ő sem tud kibújni a bőréből, ahogy alapjában véve a Gengszterkorzó összes szereplő megtartja legfőbb viselkedésbeli jegyeit, pálfordulása éppen ezért meglepő, izgalmas, várakozást keltő. Nem tudom, a készítők hová akarnak kilyukadni vele, de az érdeklődésemet felkeltették, az biztos.
Az egyensúly megtartása, na meg a katarzis fokozása érdekében jó, ha a főhősnek hasonló kaliberű ellenlábasa van. Ez még akkor is igaz, ha a főhős éppenséggel nem pozitív figura, mint a szóban forgó sorozatban Nucky Thompson. Az egyelőre nem derült ki, hogy ez a Doktor Nárcisz mennyire emberes (bocs a spoilerért, ha valaki még nem tudna a létezéséről), az viszont igen, hogy ritka tenyérbemászó alak. Valahol Chalky 'Omar' White-tal kell egyetértenem, aki keresetlen szavakkal küldte el a sunyiba - bár látszott, hogy a verbális inzultálás nem igazán hatja meg. Mindenesetre alakulgat a jó kis konfliktus...
Elkezdődött hát (végre) a Gengszterkorzó negyedik évada is. Őszintén szólva hiányzott már - s a fordítás is. Tudom, dolgozhattam volna a nyáron is, hiszen be van tárazva jó néhány mozifilm (cseh és angol egyaránt), de valahogy nem vitt rá a lélek. Talán tudat alatt éreztem, hosszú lesz ez a szezon is, az egymásba érő sorozatokkal, ill. az immár kétfős iskolásgyermek-kontingenssel... Most viszont vége a nyári szabadságnak, jöhet a munka! Egyébként meglehetősen nehezen rázódtam vissza a ritmusba, egy darabig eltartott, mire felvettem a megszokott tempót. De végül magába szippantott a kor hangulatát minden képkockájával árasztó évadnyitó, és annyira belefeledkeztem, hogy szinte észre se vettem, hogy elröppent az a pár óra, és a végére is értem.
Mostanában nem nagyon hallgattam rádiót, így lemaradtam a nyár nagy slágereiről, köztük a Daft Punk új lemezének legnagyobb dobásáról. Viszont Isten malmai, ha lassan is, de folyamatosan őrölnek, így aztán végül eljutott az én fülemig is a Get Luky. Nem hiszem, hogy különösebben bizonygatnom kéne, mennyire jól sikerült a - Pharrell Williams közreműködésével készült - szám, aki ismeri, böngészgette az utóbbi idők slágerlistáit, tökéletesen tisztában lehet vele.
Nézem, nézem az idei NBA döntőt, és hallgatom a Sport TV kommentátorait, szakértőit, akiknek munkájával, felkészültségével egyébként meg vagyok elégedve, ezt már több helyen hangoztattam, de van egy visszatérő motívum, amivel nem bírok kibékülni, nevezetesen azzal, hogy Lebron Jamest rendszeresen a "világ legjobb játékosaként" aposztrofálják. Ezzel a titulussal messzemenőkig nem értek egyet, mert meglátásom szerint van egy olyan hiányossága, ami kizárja annak lehetőségét, hogy a legnagyobbakkal együtt emlegessék.
Az utolsó két epizód több szempontból is kiemelkedő az évadból, s ez Martin (ill. a dramaturgok) elvitathatatlan érdemei mellett David Nutter rendezőnek is köszönhető. Az évadzárót (is) öröm volt nézni, tele volt szellemes ötlettel, jó képi, tartalmi megoldással. Túlestünk a klimaxon, kellett ez a kicsit lazább befejezés zárásként, ami időt és alkalmat engedett, hogy emésztgessük egy kicsit a Vörös Nász nagy vihart kavart eseményeit. Egy évre most elbúcsúzunk a karakterektől, a sorozattól, s ha az Égiek is úgy akarják (Veletek együtt, jövőre újra találkozunk. Köszönjük az egész évados figyelmet!
Kifejezetten tudom értékelni, amikor egy film, egy sorozat készítői odafigyelnek a részletekre, illetve tisztában vannak azzal, hogy az öncélú pusztítás (és annak kendőzetlen ábrázolása) sosem lesz annyira hatásos, mint amelyiknek funkciója, előzménye és következménye van, és ami megfelelően elő van készítve. Mindenkinek - függetlenül attól, hogy olvasta-e a regényt vagy sem - felhívnám a figyelmét az irónia motivikus alkalmazására az aktuális epizódban, mely remekül ellenpontozza az utolsó jelenet katarzisát.
Szemet szúrt Facebookon egy hír, mely szerint 
"Take something for granted" - gyakran gondolkodom e kifejezés lehető legjobb fordításán, jóval többször, mint ahányszor valójában belébotlok. Valami olyasmit tesz magyarul, hogy "készpénznek vesz", "magától értetődőnek tekint", "úgy véli, neki jár" - de egyik sem igazán találó, egyik sem fedi le teljes mértékben az eredeti horizontját. Talán a három együtt. Ma hajnalban is megfordult a fejemben, miközben a falutábla felé autóztam, mivel - ha hiszitek, ha nem - ahol a nejem családja lakik, ott még a net se jön rendesen. Amint elhagyjuk a települést, a mobilnet hirtelen működni kezd. Na, így szedtem le az aktuális epizódot!
A hetedik te magad légy! Úgy látszik, Martin szereti 
Fogalmam sincs, mennyi tömeges autóbaleset, hatosiker-szülés, rekordáron eladott festmény, egyszóval mennyi világraszóló esemény történt ma, de számomra mindenképpen az volt a nap - tőlem független - híre, hogy az Old Trafford lovagja huszonhét évnyi regnálás után bejelentette, szögre akasztja rágógumis dobozkáját. Nem is tudom, mi a hihetetlenebb, hogy ennyi ideig bírta, vagy hogy magától abbahagyta - és nem úgy fordult le szívszélhűdötten a kispadról egy Reading elleni meccs közben. Merthogy az lett volna a szép halál! De a jó öreg Szőr ismét megmutatta, ennyivel okosabb mindenkinél, még azoknál is, akik már jól elképzelték helyette a sorsát.
Ilyen még sosem fordult elő velem: többször is belealudtam a visszaellenőrzésbe! Így aztán, ha netalántán hibát találnátok a második felében, többszörösen is én vagyok érte a felelős. Mindenesetre kitűnő részen vagyunk túl (mármint mi, Noresfatuval biztosan, Ti pedig lesztek hamarosan), az évad eddigi talán legjobbján. Alig bírtam betelni a jobbnál jobb dialógusokkal, melyekben nem is elsősorban a kimondott szavak növelték a feszültséget, hanem a kimondatlanok, márpedig azt nagyon komálom. Rajta, nézzétek Ti is!
Tíz epizódra való eseményt összeválogatni ilyen szerteágazó cselekményű regényből nem lehetett kis teljesítmény, és láthatóan áldozatokkal járt - elsősorban fontosnak tűnő szálak, szereplők maradtak ki. És valahogy mégse érzik hiányosnak, elnagyoltnak ez a sorozat, pedig könnyen beleeshetne a túl sokat fog és keveset markol csapdájába. Ez meglátásom szerint két tényezőnek köszönhető: egyrészt értő kezekkel nyúltak hozzá, elválasztva az ocsút a búzától, másrészt az újraírt dialógusokat olyan nagyszerű színészekkel mondatták el, akik képesek élettel megtölteni a hiátusokat. A mostani kedvencem a képen.
... és akkor a Manchester United megnyerte a bajnokságot - két lesgóllal ugyan, de megérdemelten. Ja, bocs, ez egy másik poszt lenne. Beszéljünk inkább a Trónok harcáról! A mostani epizód ugyan nem tartalmazott különösebben katartikus pillanatot (se csöcsöket) - eltekintve az egyik kedvenc mellékszereplőm halálától, ill. a fruska ravaszdi húzásától (bár ez utóbbi ugyanolyan patetikusra sikeredett, mint a regényben) és a helyszínek mindegyikét se jártuk végig, mégsem maradt bennem hiányérzet. Jók a karakterek, jók a színészek, a történetben és a viszonyokban is van mit kibontani, bogozgatni, egyszóval élvezet nézni.
Abban hiszek, hogy a suszter maradjon a kaptafánál. Ha Michael Jordan a világ legjobb kosarasa, ne menjen el középszerű baseballjátékosnak, mert hiába jobb ott is a fél mezőnynél, igazán szárnyalni csak a palánkok környékén tud. Ezen a témán rágódtam, miközben az aktuális epizódot néztem. Minden tiszteletem a Benioff-Weiss szerzőpárosé, hogy ezt a megfilmesíthetetlen regényfolyamot - "némi" írói segédlettel - mozgóképre alkalmazták, de a hallelujából ennyi elég is lett volna. Amikor megláttam, hogy a részt az előbbi rendezte, kicsit félni kezdtem, mert az ember vagy túlszereti a gyerekét, vagy igenis meg akarja mutatni, hogy képes távolságot tartani, s ezáltal túl távolságtartóvá válik. A részletes kritikai elemzéshez túl fáradt vagyok, úgyhogy engedjétek meg, hogy egy szubjektív megjegyzéssel elintézzem a kérdést: az első két rész rendezését feszesebbnek tartottam. Igaz, amikor Dany felpillantott a kislányra (gyermek), korrekt momentum volt. Mint ahogy az is igaz, hogy a jó Davidet már 
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem eddig tetszik ez az évad. Értem, vagy legalábbis érteni vélem a változtatásokat, élvezem, amikor a követhetőség kedvéért eggyé gyúrnak néhány (általában két) karaktert, ill. a helyszínváltozások logikája továbbra is szórakoztató számomra. Ez utóbbinál mindig van egy-egy kifejezés, egy érzés, esetleg egy antipólus mely átvezet a következő jelenethez. Az évadban belépő szereplő karaktereket alakító színészeket is jó választásnak tartom (pl. Orell, Thoros), és a korábban megismertek, de kibontakozni csak most tudók közül a Margaeryt alakító 
Véget ért hát a 6. évad - legalábbis számomra. Ti, akik most fogjátok megnézni az évadzárót, még tele vagytok izgalommal, vajon milyen lezárást kap a Kaliforgia, én már tudom. Spoilerezni nem nagyon akarok, ehelyett összegzésként csak annyit írnék, hogy ez az epizód is olyan volt, mint az évad: hullámzó. Voltak benne kiemelkedő jelenetek, de egyszer (szégyenszemre) bele is tekertem. (Szerintem sokan rá fogtok jönni, mikor.) Anélkül, hogy bármiféle titkot kifecsegnék, javasolnám, hogy figyeljetek jól, amikor Atticus hangja megszólal egy szál gitárral kísérve a koncert után. Na, az ügyes húzás volt. De van benne más is, amiért érdemes megnézni.
A mai napom se úgy alakult, ahogy eredetileg elterveztem. Úgy gondoltam, szépen kialszom magam, aztán délelőtt nekilátok az újabb Trónok harca évadnak. Igen ám, csakhogy miután tegnap idén először jutottam haza a családommal a szüleimhez, az este hosszadalmas, jóízű beszélgetésbe torkollott - jócskán megöntözve jóféle pálinkával, borocskával, fröccsel. És ez utóbbi jelezte hajnali fél hatkor, hogy bizony, őkelme már elegendő időt töltött a szervezetemben, és kikívánkozik. Miközben kissé bambán, mégis sietősen kiosontam a slozira, szép csendben felébredtem. És ha már felébredtem, megnéztem az évadnyitót. És ha már megnéztem, és volt hozzá felirat, szét is osztottam háromfelé, hogy Noresfatunak és Merthinnek is jusson az örömből.
Egy hisztis picsától megszabadulni mindig öröm, de egyébként is jó volt ez a rész. A gagek működtek, még a karikírozott alakítások is ízléses keretek közt maradtak - már ha ennél a sorozatnál beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről. Most már csak az kéne, hogy a jány után a probléma forrása (azannya) is visszamenjen oda, ahová akar (vagy való), de ne akarjunk sokat egyszerre. Bár ki tudja, mit hoz az évadzáró! Kései hó van, miért ne lehetne korai karácsony is!
Lehet, hogy ez az rész klasszikus "filler" volt, vagyis a fősodorhoz, a legfontosabb cselekményszálhoz nem kapcsolódó, a (nagy)epikában "epizód" néven emlegetett rész(let), ettől függetlenül húsba vágóbb volt a fél évadnál. Nem tudom, ki mennyire komálta ezt a "Faith találkozása rég nem látott szüleivel" történetet, de számomra felért egy miniatűr spin-offal. Nagyjából húsz percben több értelmet pakoltak az egyébként meglehetősen idegesítő, affektáló, beképzelt kiscsaj karakterébe, mint amennyit hosszú évadokon át nem sikerült Karenébe. A tablószerű vacsora pedig egyenesen fenomenális volt, és minden karikaturisztikus volta ellenére ordított róla az életszerűség. Arról nem beszélve, hogy az egész évadban folyton felbukkanó, ám lefordíthatatlan szójáték Faith nevének jelentésével (Hit) most valóságos verbális, vizuális, szemantikai orgiába csapott át, melynek csúcspontja a múzsa álma volt - amihez Manson szolgáltatta a "háttérzenét" (A "Reach out and touch Faith" nagyjából annyit tesz magyarul, hogy "Nyújtsd ki (a kezed), és érintsd meg a Hitet" - ill. itt "Faith-t".) Bocs, hogy spoilerezek, meg lövögetem a poénokat, de a legtöbben úgyis azért nézik felirattal a sorozatot, mert az effajta (nyelvi) finomságokkal egyedül nemigen birkóznának meg.
Meglepődve olvastam egy kommentben, hogy nem vagyok elég lelkes, sőt, odáig alacsonyodok, hogy egyenesen "szar"-nak tituláljak egyes epizódokat, és ezen kicsit elgondolkodtam. Komolyan felmerült bennem a kérdés, hogy vajon tényleg szeretnem kell-e a sorozatot, amit éppen fordítok. A válaszom egyértelmű (és talán meglepő): nem! A magam részéről - és ez tényleg szigorúan a saját, másokra nem (feltétlenül) vonatkoztatható véleményem - úgy gondolom, hogy az én feladatom nem elsősorban a film művészi értékének méricskélése, hanem az eredeti nyelvi közeg lehető legpontosabb átültetése magyarra. Éppen ezért egy sorozatot nem feltétlenül addig fordítok, amíg "élvezem" az epizódokat, hanem amíg szórakoztatónak, kihívásnak tartom a fordítását.