Hitted volna december elején, hogy te leszel a nap hőse Velencében?
Nem. Azt nem mondom, hogy nem gondoltam arra, de jó lenne maradni, viszont mindig igyekszem a realitás talaján maradni. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hol kötök ki Karácsony után. Mindenesetre nagyon örülök annak, hogy itt maradhattam ebben a csapatban, sőt, azóta egész jó kis meccseket játszottunk, s mindezt tömött lelátók előtt!
Ezek szerint nem bánod nagyon, hogy maradtál…
Azt hiszem, jó döntést hoztam, amikor a maradást választottam. Jó kosárlabdát játszunk, s közben még jól is érezzük magunkat. Bejutottunk a legjobb nyolc közé az Euroligában, s ez nekem, mint ligaújoncnak óriási élmény és eredmény.
Nem bénít le a teher, ugye?
Nem. Tudod, valójában sohasem kerültem még korábban olyan helyzetbe, hogy büntetőkkel kellett volna mérkőzést eldöntenem. De nem bénultam le, egyszerűen csak odaálltam a vonalra, és egyáltalán nem gondoltam arra, hogy milyen következményekkel járna, ha hibáznék. Ez a hozzáállás tökéletesen bejött. Egyébként minden olyan gyorsan történt. Leszedtük a lepattanót, és öt másodperccel később már be is ütötték rajtam a faultot. Felnéztem az órára, és akkor láttam ugyan, mi a helyzet, de igyekeztem mindezt félretenni, olyan nyugodt maradni, amennyire csak lehetséges.
Sima képű egy orgyilkos vagy, tudod-e? Nagyon keményen védekezel az embereden, miközben az arcizmod se rándul.
Hááát… Sosem voltam az a típusú védőjátékos, aki sok labdát szerezne, blokkolgatna meg hasonló látványos dolgokat művelne, ehelyett arra törekszem, hogy mindig a megfelelő pozícióban legyek, és ne hagyjam az ellenfelemet, hogy azt tegye, amit a legjobban tud. Nagyon fel tud bosszantani, ha pontot dobnak rólam, úgyhogy inkább nem hagyom…
Nem is könnyű kizökkenteni téged az egyensúlyodból.
Fizikailag nem is, viszont rossz szokásom, hogy feldühítem saját magamat. Bizonyos helyzetek, mondjuk, egy-egy hibám után ki szoktam törni. A meccsről nem vonja el a figyelmemet, de ilyenkor úgy érzem, le kell vezetnem a bennem felgyülemlett feszültséget.
Beszéljünk egy kicsit a Havenidáról. Willingham lesz az embered. Mik az előnyei és a gyengéi?
Jól ismerem, hiszen nem az Euroligában találkoztunk először – együtt játszottunk a WNBA-ben. Először is kitűnő alkatú sportoló, gyors és erős, s ez a kettő nem sűrűn jár együtt. Jól pattanózik, és a visszazárásban is élen jár. Egyszóval nagyszerű játékos, de mi azért leszünk ott, hogy megnehezítsük az életét. Nem szabad hagyni, hogy könnyű gólokat dobjon, hogy simán bemehessen a lecsorgó labdákért, és le kell lassítanunk, hogy ne virgonckodjon annyira az ellentámadásoknál. A legutóbbi összecsapásunkkor hagytuk, rá is fizettünk.
Ezt hogy kívánjátok megvalósítani?
Hamarabb kell visszaérnünk nála. Már akkor visszafelé kell mozognunk, amikor elindul a palánkunk felé, s közben folyamatosan keresni kell vele a fizikai kontaktust, hogy veszítsen a lendületéből. Ez kulcskérdés lesz az egész csapat számára.
Az alapszakaszban dupla-duplát értél el a hazai mérkőzésünkön, a kintit nulla ponttal és egy lepattanóval zártad. Melyik az igazi arcod?
Természetesen az első! De komolyan, a második találkozó nagyon húzós volt mindannyiunk számára. Ritmustalanul, rossz tempóban kosaraztunk, nem is voltunk önmagunk. Ami pedig engem illet, nem voltam elég agresszív, a kosár felé is alig néztem. Az biztosan nem az igazi énem volt! Tehát az elsőnek kell lennie…
Ha jól emlékszem, térdsérülés hátráltatott akkoriban. Az elmúlt hetekben alig edzettél hasonló problémák miatt. Kezdhetünk aggódni?
Nem kell, a térdemmel bajlódom már egy ideje, ebben semmi új nincs. Mostanában nem kellett fontosabb meccsek miatt erőltetnem, ezért úgy gondoltam, nagyobb hasznomat veszik majd a fontos összecsapásokon, ha előtte egy kicsit rápihen az a fájós testrész. Azért folyamatosan dolgoztatom, és egyre javul az állapota. Úgy szeretnék a pályára lépni az Avenida ellen, hogy hasznára lehessek a csapatnak.
Ha már itt tartunk, mit vársz az összecsapástól?
Kint rázós menet vár ránk. Nem csak velük kell megbirkóznunk, hanem azzal az energiával is, amit a szurkolóik plántálnak beléjük. Agresszívek lesznek, futni fognak, gyors ellentámadásokat vezetnek majd. Arra kell törekednünk, hogy mi határozzuk meg a mérkőzés ritmusát. Velencében ezt már egyszer nagyszerűen megoldottuk, miért ne sikerülhetne még egyszer?
Nagyszerűen védekeztél Ballardinin az Euroliga nyolcaddöntőjének visszavágóján. Hogy került sor egyáltalán erre?
Az első mérkőzésen nagyon fontos szerepet töltött be támadásban, akkor támadt az az ötlet, hogy magasságomnál fogva én talán egy kicsit jobban vissza tudnám fogni a játékát, ezért állítottak rá. Már az odavágón is figyeltem, hogy mit hogyan csinál, hogy a betöréseit milyen módon szereti végrehajtani, mik a kedvenc pozíciói, honnan szeret dobni – és Ákosékkal egyetértettünk abban, hogy a fizikai paramétereim és tapasztalatom okán esetleg ki tudnám venni a játékból.
Kezded magad átképezni védekező játékossá?
Ahogy azt már az előző interjúnk alkalmával is említettem, mindig éppen azt játszom, amit a csapat érdeke megkíván. Ugyanúgy nem jelent problémát, ha védekezésben kell jobban odatennem magam, mint ha a pontokat kell szórnom.
Viszonylag sok a lepattanód és a szerzett labdád. Ez is tudatos?
A támadójátékomat nagyban meghatározza a védekezésem. A saját palánkunk alatt végzett munkámtól sokban függnek az esetleges pontjaim, vagy akár másokéi, s ez legalább annyira boldoggá tesz, mint maga a kosárszerzés. A csapatunkban ráadásul nagyon sok ponterős játékos akad, ezért sem számít annyira, hogy én személy szerint öt pontot dobok-e vagy húszat – ezért mindig azon igyekszem, hogy abban segítsek, amire leginkább szükség van.
Nagyon komoly mezőnymunkát végeztél a Velence elleni párharcban. Ennek is köszönhető, hogy a pontokra már nem jutott erő (elsősorban az odavágón)?
Az első meccsen eléggé nehezemre esett a játék, mert volt egy apró, ám annál kellemetlenebb sérülésem, ezért a támadásra már nem maradt a lábamban elég szufla. A második összecsapás más volt e tekintetben: otthon játszottunk, s tudtuk, győzelmünk esetén továbblépünk, és ez extra energiákat mozgósított bennem.
Kit fogsz védeni a Halcon ellen?
Baskót. Emlékszem rá az előző mérkőzésekről. Nagyszerű játékos, elég magas is, szívesen megy be a palánk alá, úgyhogy nem lesz könnyű menet, de azon leszünk majd, hogy csapatként védekezzünk ellene és a többiek ellen is. Fel kell kötnünk az alsóneműt… Mindannyian nagyon szeretnek futni, ezért nagy kihívás lesz számunkra, hogy mi, kisemberek mindig idejében fel tudjuk venni a védőpozíciónkat, akkor viszont nyerhetünk.
Mostanság új elemeket lehet felfedezni a támadójátékodban – elsősorban a betöréseidre gondolok…
Ez így van. Eleinte az ember leginkább azzal operál, amiben a legjobbnak érzi magát. Mostanra már én is megszoktam az itteni játékot, tudom, mit várnak el tőlem, otthonosabban mozgok a pályán, így a repertoáromon is tudok bővíteni.
Szerinted mennyire illeszkedett be Ohlde a csapat játékába?
Nicole a tökéletes játékos a MiZo Pécs számára: magas, de mozgékony, jól dob, és szedi a pattanót. Az olaszországi meccsen egyszerűen elszívta a levegőt Hayden elől, úgyhogy nagyon fontos szerepe lesz a Final Fourba jutásunkban. Merthogy be fogunk kerülni, ahogy azt neked korábban megígértem… Akkor úgy néztél rám, mintha őrült lennék, most meg két meccsnyire vagyunk tőle!
Ezek szerint bízol a továbbjutásban?!
Tudod, az olaszországi győzelem megadta számunkra a hitet, hogy igenis tudunk idegenben nyerni. Úgyhogy odamegyünk Spanyolországba, a tarsolyunkban egy jól taktikával, és készen fogunk állni a megmérettetésre.
Két vagy három meccs lesz?
Remélem, kettő, de… Az első mérkőzés nagyon fontos, a másodikat otthon biztosan behúzzuk, és ha vissza kell mennünk, a harmadikon bármi megtörténhet.
Igen, végre! Vagyis a rossz bokám még kissé duzzadtabb a másiknál, de fájdalmat már nem érzek.
Akkor a mozgással sem kell annyira vigyáznod?
Amikor a pályán vagyok, nem is jut eszembe, mással vagyok elfoglalva. Akkor csak a játékra figyelek.
Pár hónappal ezelőtt azt mondtad, dolgoznod kell a súlyfeleslegeden. Hogy állsz?
Leadtam pár kilót. Miután lesérültem, Perlaki Mónival külön dolgoztam. Sokat. Nagyon meghajtott minden egyes nap, fogytam is rendesen. De most jobban is érzem magam, sokkal könnyebben megy a mozgás.
Meglehetősen impozáns mutatókkal végeztél a Cegléd ellen. Ez azt jelenti, hogy javuló formát mutatsz?
Talán, majd meglátjuk. Ha tudom tartani, akkor ráhagyhatjuk.Én azért nem vagyok annyira elégedett. A Cegléd ellen az első félidőben nem voltam ott száz százalékosan fejben, magam sem tudom, miért. A szünetben aztán Zseljko helyrerakott, mondta, ha ki is hagyom, ne veszítsem el az önbizalmam, hanem menjek a lepattanóért, és próbáljam meg visszatenni.
Nem voltál szomorú, hogy nem játszhattál a Velence ellen?
Hát, nem repestem örömömben… Viszont annál jobban örültem, amikor továbbjutottunk.
Készen állsz a Halcon elleni párharcra?
Persze. Szeretném a legjobbamat nyújtani. Ha pályára léphetek, igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. Az elmúlt hetet nagyon keményen végigdolgoztam, ezért remélem, én is lehetőséghez jutok.
Többen mondják, hogy túl félénken mozogsz a pályán…
Éééén???
Igen! Miért, nem értesz egyet vele?
Nem nevezném félénkségnek. Amikor még otthon játszottam, gyakran megesett, hogy hisztiztem vagy földhöz vagdostam a labdát. Itt viszont egészen más a szerepem, ezért igyekszem nyugodt maradni, két lábbal járni a földön, nehogy valami butaságot csináljak, mert pillanatok alatt lekapnak a pályáról.
A nagyobb lélekszámú nézőközönség inspirál vagy megzavar?
Nekem sokat segít a szurkolás. Jó érzés, ha megtapsolnak, de az még jobb, hogy ha esetleg hibát vétek, az itteniek akkor is buzdítanak.
Hogy készülsz a Halcon igen erős centersora ellen?
Ismerjük őket, játszottunk ellenük. A megnyert meccsüket elsősorban a gyors indításaiknak köszönhették, nem a centerjátékuknak. Az első félidőben akkor is jól álltunk, de a második nagyon rosszul sikerült.
Mit vársz a párharctól?
Szerintem nyerünk kint, és otthon biztosan nem vernek meg bennünket, úgyhogy bejutunk a Final Fourba.
Ezek szerint két meccs lesz csak? Nem félsz a szurkolóiktól?
Nem. Inkább a vendégjátékunk első félideje jár az eszemben. Ha azt ki tudjuk nyújtani a végéig, és sikerül megállítanunk a leindításaikat, akkor nyerhetünk.
„Az akarat és szív diadala”, „A hatodik ember szerepét betöltő közönség belehajszolta a győzelembe a csapatot”, „Megmutatták, mit számít az Euroliga-rutin”. Ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel lehetne teletűzdelni a lapokat a pécsi kosaras lányok péntek esti továbbjutása után. Teljes joggal. Ugyanakkor érdemes kicsit a közhelyek mögé nézni, hogy valójában hogyan is születhetett meg ez a kevesek által várt bravúr.
A tények
Nem a MiZo Pécs 2010 csapata mellett szóltak. Rájátszásbeli ellenfele, az Umana Reyer Venezia a csoportkörben első hét mérkőzését megnyerte, az Euroliga olyan nagyjainak skalpját begyűjtve, mint a Brno vagy a CSZKA Moszkva, de akár említhetnénk az erős középmezőnybe tartozó Sopront és a Rigát is. A velencei klub kilenc játékost rotált nagyjából azonos játékidővel, és bő keretét kihasználva remekül játszotta gyors játékát, manapság divatos szóval élve: az up-tempót. Ebbe a rendkívül egységes, csapatszinten is kitűnően együttműködő társaságba hoztak még egy extraklasszist a rájátszásra, a dobógép Carsont, aki Vajda Anna mögött a második legponterősebb játékosa volt az Euroliga alapszakaszának. A Pécs ehhez képest meglehetősen nyögvenyelős két szezon után próbált új csapatot építeni, új edzőkkel, új légiósokkal, akik közül Nicole Ohlde csak pár hete érkezett. Tudható volt hát, hogy a párharc nem lesz sétagalopp.
A nyerő taktika
Mégpedig szó szerint. Az első összecsapás előtt sokakban felmerülhetett a kérdés, vajon hogyan lehet megverni egy sok cserével, gyorsan játszó, képzett válogatottakkal teletűzdelt csapatot. A Pécs vezetői stábjának sikerült erre megtalálnia a választ. Némileg talán meglepő húzást alkalmaztak: igyekeztek még jobban felgyorsítani a játékot. A Velence egyik legveszélyesebb játékosa, Vanessa Hayden-Johnson ugyanis egyben a csapat játékának egyik gyenge pontja is: erőteljes fizikumú lévén annyira azért nem ízlik neki a fel-alá rohangálás. Fűzy Ákosék úgy vélték, a valamivel magasabb, viszont jóval gyorsabb és könnyebb Ohlde nemcsak hogy ráver majd egy-két métert WNBA-beli csapattársára a védekezésből támadásba átmenetkor, de azt a mérkőzés egészét tekintve is jobban bírja majd. Számításuk maximálisan bevált: ezt nemcsak az újonnan szerzett amerikai légiósnak az odavágó első félidejében elért tizennégy pontja mutatta, hanem Hayden utolsó negyedbeli arckifejezése (és teljesítménye) is. Ehhez járult még a MiZo hagyományosan borzasztóan kellemetlen stílusú védekezése, melynek lényege a végtelenül szoros, határozott, folyamatosan a faulthatáron mozgó, ugyanakkor finomra hangolt defenzív játék. A jelenleg futó szezonban debütáló edzőpáros ezt még két elemmel megtoldotta, majd csiszolta tökéletesre az ősz során: a tolódásos védekezést (zanzásítva a labdás játékos oldalvonal felé terelését és a passzsávok szűkítését jelenti), valamint egyfajta kitolt zónát. Ez utóbbi azzal a veszéllyel jár, hogy a centerbe bejátszott labda egy-az-egyben találhatja az ellenfél középjátékosát védőjével (rossz ómen!), másrészt a külső sornak méterekkel többet kell oldalirányban megtennie, hogy tökéletesre zárhassa a reteszt, s ne kapja számolatlanul a triplákat gyenge oldalról. Ahhoz, hogy működhessen, tökéletes (és gyors) össz- és lábmunka kell, valamint egy olyan center, aki képes megoldani a rá háruló hangsúlyosabb feladatot.Ennek a fajta védekezésnek (mint mindegyiknek) elsősorban az a feladata, hogy kitolja a támadót a komfortzónájából, ezáltal jelentősen csökkentse a dobáspontosságot. Hogy ez a Pécsnek milyen mértékben sikerült, abszolút mutatja, hogy az egész Euroligában messze a Pécs ellen dobják a legkevesebb hárompontos kosarat (a zóna elleni legbiztosabb fegyver), és azt is a legrosszabb százalékkal.
Az első felvonás (Felgördül a függöny)
A párharc rosszabbul nem is kezdődhetett volna Baranya gyöngye számára: az ellenfél több ponttal elhúzott, ráadásul Vajda Anna bokája kibicsaklott, miután véletlenül rálépett a mögötte álló Hayden lábfejére. A szerencsétlen – és súlyos – sérülés döntő fontosságúvá vált a meccs végkimenetele szempontjából, csak nem úgy, ahogy a velenceiek gondolták volna. Egy a sportban igen fontos szerepet játszó alapigazság lépett érvényre: a vezérét vesztett csapat az első sokkot olyan adrenalinfröccsé alakítja, mellyel kettőzött erővel képes harcolni. Mire a titokban markukat dörzsölő hazai szurkolók magukhoz tértek, a magyar együttes jelentős hátrányából jelentős előnyt kovácsolt. Ez meg is nyugtatta kissé a kedélyeket, és elkezdődhetett az ellenfél őrületbe kergetése. A Pécs elővette jól bevált zónáját, amit az olaszok képtelenek voltak áttörni. Mire megtalálták a védők fáradásából fakadó réseket, máris küszködhettek az Iványi egyetlen kézmozdulatára beinduló kőkemény emberfogással. Aztán megint zóna. És ez így ment egészen a mérkőzés végéig. A gyors váltások teljesen összezavarták a hazaiakat, akik csak extra kosarakkal (nem teljesen kidolgozott, ún. beeső dobásokkal, ill. védekezésbeli rövidzárlatokat követő gólokkal) tudták tartani a lépést. Taktikai szempontból egyértelműen jobbak voltak a vendégek, viszont az utolsó negyedben megmutatkozott a magas rotációból kieső ember (ha a – szintén sérülés miatt – el sem utazó Krnjicet is beszámítjuk, akkor kettő) hiánya, így a hazaiak át tudták venni a vezetést. Ekkor azonban új fejezet kezdődött a mérkőzésen: az idegek harca. Mivel egyik csapat sem tudta végérvényesen a maga javára fordítani az állást, hatványozott szerepe lett a végjáték különböző taktikai elemeinek: a letámadásnak, a labdák megtartásának, a támadóidő kihasználásának és a büntetőzésnek. Ebben pedig (megint csak) egyértelműen a Pécs volt a jobb. Kihasználták évtizednyi Euroliga-rutinjuk minden tapasztalatát, s a sok szoros csatát megélt veteránok magabiztosságával vezényelték le az utolsó perceket. Hiába volt az előny a Velencénél, a játékot – mint ahogy a mérkőzésen végig – a MiZo határozta meg. Jó csapatnak pedig szerencséje is van, így sikerült kiharcolni a győzelmet.
A második felvonás (Legördül a függöny)
Ami azért is ért nagyon sokat, mert a hazai pályán elért esetleges siker továbbjutást ért. Ezzel egyaránt tisztában volt mindkét fél, ezért az edzők minden bizonnyal sok órát töltöttek el azon töprengve, hogyan lehetne (különös kegyetlenséggel) kihuzigálni a másik méregfogait. Massimo Riga mesternek minden bizonnyal a magyar zóna feltörése okozhatta a legnagyobb fejtörést, a Fűzy-Djokic duónak pedig elsősorban azon főhetett a feje, hogy az egyszervolt csodát hogy ismételje meg Vajda Nusi nélkül. Nos, az edzői-lélektani varázslatot orvosi követte, ennek következtében a Pécs legeredményesebb játékosa nemhogy pályára léphetett, de egyenesen a kezdők között volt a feldobásnál. A velenceiek láthatólag megtanulták a leckét, és több (sikeres) új játékkal reagáltak a pécsi védekezésre, és igyekeztek kordában tartani a hazaiak rohanó játékát. Csakhogy a fizika törvényeit nehéz meghazudtolni, játszhat egy csapat akármit, ha centerük úgy követi párját visszafutásnál, mint prérifarkas a gyalogkakukkot. Ugyan a mérkőzés elején sikerült ismét elhúzniuk egy kicsit, azonban Mazzante triplája megadta startjelzést egy olyan pécsi rohamra, melynek eredményeképpen megnyugtató előnyt szerzett a Pécs, amit aztán nem is igen engedett ki a kezéből. S ha már az amerikai-olasz légiós szóba került, fókuszáljunk pár gondolat erejéig a MiZo tengerentúli kontingensére. Ohlde már említésre került első mérkőzésen mutatott hathatós védekezése és támadása okán, ezt a második mérkőzésen sikerült megismételnie, ráadásul biztos kezű büntetőzőnek bizonyult, aki a labdával is meglehetősen baráti viszonyt ápol. Brooke „Babyface” Queenan elévülhetetlen érdemeket szerzett az odavágót eldöntő büntetőivel, a visszavágón pedig könyörületet nem ismerő védekezésével hívta fel magára a figyelmet (valamint azzal, hogy nem dobálja el „ész nélkül” a labdákat – mindössze egyetlen dobást rontott). Mazzante pedig nem is annyira a szép triplájával és remekbeszabott betöréseivel tette hozzá a magáét a meccshez, hanem azzal, hogy hozzá fűződik az egyik legfontosabb taktikai húzás Fűzyék részéről. Az első mérkőzésen – ahol szintén elképesztően hasznos mezőnymunkát végzett – még zömmel Andradét fogta, aki nem a legponterősebb játékos, viszont rendkívül sokat mozog. Pécsett azonban a Velence dobógépére, Ballardinire állították, aki jobb szeret labdával mozogni. Ez nyerő lépésnek bizonyult a javából: Kelly áldásos tevékenységének köszönhetően az olasz válogatott ásza három ponttal zárta a mérkőzést (1/9-es mezőnymutatóval), egyetlen kosarát is akkor dobta, amikor már nem osztott nem szorzott semmit. A pécsi edzői stáb tarsolyában még ezen kívül is akadt olyan taktikai elem, ami őrületbe kergette a velenceieket. Mire megszokták volna a zóna-emberfogás váltogatását, újabb szörnyeteggel voltak kénytelenek szembesülni: az egész pályás letámadással. Amikor magasba lendült irányítónk két ökölbe szorított keze, a többiek varázsütésre megszállták az ellenfél térfelét, még a maradék szuszt is kipréselve belőlük. A vendégek hiába próbálkoztak bármivel, gondolájukat bizony elsüllyesztette a MiZo Pécs 2010 torpedónaszádja, lelkes (és nagyszámú) közönsége legnagyobb örömére.
A finálé (Visszataps)
A fehérbe borult lelátó népe megkapta, amiért jött: leamortizálta hangszálait, vörösre tapsolta tenyerét, összeölelkezett legalább három ismeretlen-ismerőssel, és harminc centivel a föld felett lebeghetett haza nagy boldogan. Mert nyert a csapata. De nem csak egyszerűen nyert, mert győzni sokféleképpen lehet. Az Umana Reyer Venezia felett aratott győzelem nem a nyögvenyelős, nem is a szerencsés kategóriába tartozik, hanem a megérdemelt, taktikus, dávidiak sorába. A látottak alapján pénteken nagyon sokan azt a következtetés vonhatták le, hogy újra sokra hivatott, nagy csapata van a MiZo Pécs 2010-nek, s az elmúlt két szezon böjtje után megint a bőség esztendei következhetnek.
Keretes írás:
Amikor fél hatkor a csarnokhoz érve alig találtam parkolóhelyet, már sejtettem, leszünk páran. Amikor nem tudtam a megszokott helyemre ülni a küzdőtéren, mert valami divatok éppen a bérletüket lobogtatva hajtottak el két (másik) odapofátlankodót, akkor már tudtam. (Minden hazai meccsen kint vagyok, szinte mindig ugyanott ülök, a helyek jogos tulajdonosait eddig egyszer se láttam - remélem, ez így is marad, így továbbra is egy sorral előbbre ülve élvezhetem a lányok játékát.)
Amikor Kond Árpi mesélte, hogy a tegnapi edzésen látta Nusit játszani, sejtettem, hogy nem lesz egyszerű pihenésre késztetni. Amikor megláttam, hogy támaszt ki, rugaszkodik el melegítés közben, már tudtam, hogy a kezdőben szerepel majd. (Egy-két dobásán, mozdulatán azért nagyon látszott, hogy nincsenek rendben a "virgácsai", de azért csak összekapart valahogy 17 pontocskát.)
Amikor a félidőben megnéztem a statisztikákat, sejtettem, hogy az olaszok a második félidőben már nem dobják majd a triplát 45 százalékkal, és azt is, hogy Ballardini nem fogja nulla ponttal befejezni a mérkőzést. Amikor az utolsó negyedben - 20%-os vendég triplamutatónál - Simona bedobta első pontjait, tapsoltam (magamnak is), de tudtam, hogy sokra már nem megy vele.
Amikor a mérkőzés vége előtt Ohlde hát mögötti keresztátvetéssel kezdett hozzá a betöréshez, felsejlett előttem Brooke flegmatikus nyugalma az odavágóról. Amikor a lefújás után Kelly fültől fülig vigyorral az arcán leugrotta a pandamacit, nehéz lett volna nem tudnom, hogy a három amcsi légiósunk mentalitása merőben megcáfolja a tengerentúliak hozzáállásáról kialakított sztereotípiákat.
Amikor elindultam a csarnokba, sejtettem, hogy különleges estében lesz részem. Most már tudom.
KÖSZÖNÖM NEKTEK, LÁNYOK! Mestermunka volt!
ui.: A hősnők megérdemelnek egy név szerinti felsorolást:
Raksányi Kriszta: Tizenkét játékperce alatt igyekezett védekező feladatait megoldani, több-kevesebb sikerrel. Tény, hogy nem játszik olyan kirobbanó formában, mint a szezon elején, de az is látszik, hogy sok örömben részesít még minket a jövőben.
Ruják Nóri: Érett játékával a párharc legkellemesebb meglepetését szolgáltatta. Megbízhatóan védekezett, támadásban nagyon okosan nem vállalt felesleges rizikót, és a keze nem remegett meg - szívfájdalom nélkül elvállalta a dobásokat is. Kis játék a számokkal: a két mérkőzésen összesen 9 ponttal dobtunk többet, Nóri teljesítménye 8+4. Le a kalappal!
Iványi Dalma: Egykori irányítóként csak csodálni tudom a játékát. Elképesztő játékintelligenciája, "szeme" és gyors keze van. Ráadásul Carson biztosan vele álmodik ma este. Már, ha el tud aludni...
Sarok Niki:Örüljünk annak, hogy visszatért a csapatba, lesz még sokkal jobb is. A taktikai feladatait ma s/nem nagyon tudta elvégezni, egy hónap múlva már gond nélkül megteszi majd.
Somogyi Andi: Sérülése rosszabkor nem is jöhetett volna, szerencsére az ő hathatós segítsége nélkül is behúztuk. Nem baj, majd a következő körben ő is hozzáteszi (pontokban is) a magáét, és újra azt a formát mutatja majd, aminek annyira örültünk az ősszel.
Mészáros Koni: Játéka főleg az első meccsen tetszett. Bejött, odatette magát, számítani lehetett rá. Ahogy ma is, igaz, kevesebbet játszott. Azért még benne is bennemaradt egy-két kulcsfontosságú tripla. Sebaj, biztos elrakta tarcsiba, és majd akkor szedi elő, amikor még jobban fog kelleni!
Vajda Nusi: Mit is mondhatnék? Szobrot és mankót neki! Kiérdemelte. Mindkettőt.
Török Szilvi: Az, hogy Dalma ma hat percet ülhetett egy ilyen kiélezett meccsen, jórészt neki köszönhető. Nagyon jól fogta össze a csapatot, kiosztott három gólpasszt, remekül (és bátran) bontotta meg az ellenfél védekezését.Írtuk többen is korábban, nem nyerő típusú játékos. Ma alaposan ránk cáfolt. Csak így tovább!
Sara Krnjic: Remekül szurkolt! :)
Brooke Queenan: Lehet, hogy úgy gondolta, az első meccsel ő már megtette a magáét, és nem ma nem villogott támadásban, viszont rendkívül hasznosan védekezett. Érdemes megfigyelni, mennyire nem hajigálja el feleslegesen a labdákat: ma is csak egy dobást rontott. Továbbra is igazolja, hogy megtartása jó döntés volt.
Nicole Ohlde: Ha valakinek még most sem esett le, hogy mekkorát kaszáltunk vele, az nézze inkább a Sopron meccseit... Rendkívül képzett, atlétikus, jó kezű játékos, aki nem ijed meg sem a passzolástól, sem a labdavezetéstől. Nem tudom, olvastátok-e a nyilatkozatát a FIBA honlapján, azt mondta, ilyen közönségi támogatást még életében nem tapasztalt. Jó lenne nyugdíjazásig itt tartani. Klasszis.
Kelly Mazzante: Az első meccsen nem ment neki a dobás, de amit mezőnyben művelt, feledtette a lőlapját. Ma ugyanazt a kulimunkát láthattuk, csak még hozzápakolt ráadásként 9 pontot is. A balkezes betörését már itt tanulta! Elképesztően közvetlen, barátságos, vigyori egy figura. Ja, és elég sok fogalma van a kosárlabdázásról is.
Ugyan nem hősNŐK, de ne feledkezzünk meg a két sikerkovácsról sem! Szakmai szemmel nézve egész egyszerűen leiskoláztuk az ellenfelünket. A számszerű eredmény nem mutatja, mennyire föléjük nőttünk a sokkal szélesebb taktikai repertoárunkkal. Szegények a második meccsre valamennyire felkészülgettek a zónánkból, erre kaptakegy olyan váltott, tolódásos emberfogást az arcukba, hogy nem győztek pislogni. És ha ez még nem lett volna elég, jött az egész pályás letámadás, az új - és szépen kivitelezett - figurák. Szerencsétlenek sokszor azt se tudták, honnan kapják a pofont. Ákos ma (is) jó ütemben cserélt, kért időt, vitatkozott a bírókkal. Igaz, sem a székét, sem az üdítős palackját nem vágta be a pályára, de hát egyrészt nem is vallana rá, másrészt okos ember: tudta, hogy fárasztó lesz a meccs, ülni is kell valamire, a palackban meg hosszúlépés figyelt. Azt meg, ugye, nem adjuk csak úgy ebek harmincadjára!
Három éve próbáljuk rád tenni a kezünket. Miért tartott ilyen sokáig a megszerzésed?
Ööö… (Nevet.) Nem is tudom. Különféle körülmények játszottak benne szerepet, mindig voltak egyéb ajánlataim, és tavalyi szezon előtt gondolkoztam el először komolyabban, hogy esetleg ide igazoljak. A mostani évadban viszont végre minden klappolt, úgyhogy itt kötöttem ki. Mindenesetre boldog vagyok, hogy végre itt vagyok!
Mi is. Miért töltöttél el eddigi európai állomáshelyeiden mindössze egy-egy évet?
Nehéz lenne megmondani. Fogalmazzunk úgy, hogy élveztem a változatosságot. Lehet, hogy nem éreztem úgy egyik csapatnál sem, hogy igen, itt megtaláltam a helyem. De ez nem volt annyira tudatos, egyszerűen így alakult.
Szóval akkor ez a „hosszabb”, egy plusz másfél éves szerződés akár egy hosszabb „kapcsolat” kezdete is lehet?
Még az is lehet. Sose tudhatjuk.
Váltsunk témát. Köztudomású rólad, hogy nagy amerikai foci rajongó vagy. Mesélnél erről?
A bátyáim és az édesapám is űzte ezt a sportot, úgyhogy gyakorlatilag ebben nőttem fel. Folyton meccseket néztünk a tévében.
Kedvenc csapat?
Szurkolok a Kansas City Chiefsnek, mert ez a szülővárosomhoz legközelebb eső klub, de a kedvencem a Green Bay Packers. Az elmúlt években eljutottam pár meccsükre, és ott tapasztaltam messze a legjobb hangulatot az összes aréna közül. A település maga amolyan egyetemi városka, ahol az embereknek kis túlzással ez egyetlen szórakozási lehetőségük.
Ki nyeri a Superbowlt?
Remélem, hogy az Arizona. Még sohasem jutott el eddig ez a csapat, az irányítójuk, Kurt Warner majd’ negyven éves, és még mindig játszik, a Pittsburgh pedig pár éve már megnyerte a bajnokságot.
Ezek szerint szereted, ha a sportban vannak kihívások?
Persze! És bejön az esélytelennek kikiáltott sötét ló szerepe is. Feltéve, ha végül nem én maradok alul. Szeretek nyerni! (Széles mosollyal)
Öt éve vagy a Minnesota Lynx játékosa. A statisztikák alapján úgy tűnik, hogy nem sikerült túl jól az elmúlt idényed.
Egy sportoló karrierjében mindig vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Ez természetes velejárója a játékos fejlődésének. A legutóbbi nem volt jó szezonom, mindenféle dolgok összejöttek, olyasmik, amik remélem, megváltoznak jövőre. A rossz szereplést eléggé a szívemre vettem, talán jobban is, mint kellett volna. Szerencsére azonban a csapatunk jó volt, és ha nyertünk, kevésbé volt számomra fontos, hogy a mutatóim romlanak. Sokat tanultam ebből az idényből is, s ezt a jövőben kamatoztatni fogom.
Mi volt a legnagyobb tanulság számodra?
Hogy türelmes legyek akkor is, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy én szeretném. És ha nem megy a játék, akkor ne azzal foglalkozzak, hanem tegyek rá még egy lapáttal, dolgozzak még többet, s annak előbb-utóbb úgyis meglesz az eredménye.
A WNBA központi elemét képezi a körítés: a show, a cheerleaderek, a popcorn és az üdítők. Sok amerikai játékos azt mondja, ha kosarazni akar, ha igazán a játékra szeretne összpontosítani, akkor át kell jönnie Európába. Te mit szólsz ehhez az állításhoz?
Szerintem mindkét helyen nagyszerű liga van. Számunkra azért jobb Amerikában játszani, mert ott van a családunk, ott vagyunk otthon. A WNBA-t és az Euroligát egyaránt az erős versenyhelyzet jellemzi. Európában azonban sokkal több csapat van, ami jobban kedvez a fiatal tehetségek kibontakozásának. Más a játék filozófiája is: itt sokkal kevésbé ragaszkodnak a kötött posztokhoz, mint nálunk. Amerikában az egyes irányít, a kettes betör, a hármas triplát dob, a magas emberek pedig pattanóznak – kötöttebbek a szerepek, és az egyéni játék is sokkal dominánsabb. Viszont azt tapasztalom, hogy a WNBA is abba az irányba halad, ahol az öreg kontinensen játsszák ezt a játékot.
Miért volt szükséged ilyen hosszú kihagyásra a szezon után?
Tavaly az egész európai szezont végigjátszottam a Valenciennesszel, majd utána rögtön jött a WNBA. Úgy éreztem, a szervezetemnek szüksége van feltöltődésre, és jót tenne egy kis szünet. Azt tartom, ha időről-időre beiktatok egy pár hónapos pauzát, akkor azzal jelentősen meghosszabbíthatom a pályafutásomat, mert ha folyamatosan csak játszanék és játszanék, a testem előbb-utóbb cserben hagyna, s szándékaimhoz képest korábban kéne befejeznem a karrierem. Ezért inkább rendszeresen közbeiktatok egy kis pihenőt. Az ősszel pedig még külön okom is volt rá: szerettem volna megszabadulni az mögöttem álló idény fizikai és szellemi megpróbáltatásaitól, hogy tiszta lappal indulhassak neki a következőnek.
Sikerült kipihenni a fáradságot?
Hajjaj! Alig vártam, hogy jöhessek! Már nagyon untam, hogy folyton csak edzek.
És mit csináltál az elmúlt pár hónapban?
Az első hónapban csak kikapcsolódtam. Hazamentem Kansasba, így az összes nagyobb ünnepet is a családom körében tölthettem: a Hálaadás napját, a Karácsonyt. Ezt már vagy tíz éve nem sikerült összehozni. Közben egy személyi edzővel dolgoztam, életemben először, és ő nagyon sokat segített. A kosárlabdának olyan elemei kerültek előtérbe általa, amik korábban nem kaptak ilyen nagy hangsúlyt. Rendbe raktuk a zsírháztartásomat, megerősítettük a játékhoz alapvetően szükséges izmokat, ráadásul jó kis kondit szedetett fel velem. Ezen túl a minnesotai edzők is edzettek, és igyekeztem minden játéklehetőséget megragadni, hogy készen érkezhessek ide. Eredményesnek tartom az elvégzett munkát: fizikailag sosem voltam még ennyire egyben, és lelkileg is jót tett ez az időszak.
Eddig három európai csapatban játszottál (Dexia Namur, Halcon Avenida, USVO Valenciennes). Tudnád rangsorolni őket aszerint, hogy mennyire szerettél ott játszani, mennyire voltál sikeres és hogy milyen volt a hangulat?
Először is a hangulat mindhárom helyen varázslatos volt. Nem hiszem, hogy sok csarnok tudná fölözni az ittenit, de Európára összességében jellemző, hogy a szurkolók nagyon lelkesek, mindenféle eszközt bevetnek: dobokat, sípokat, kereplőket. Amerikában az ilyesmi elképzelhetetlen. Salamancában nagyon szerettem lenni, Valenciennes is jó volt, talán a Namur a legkevésbé kedves a számomra, de lehet, hogy csak azért, mert az volt az első tengerentúli szezonom, és még minden nagyon új volt.
Az előző évadban te voltál az Euroliga legjobb védő- és összlepattanózója, valamint második lettél a dupla-duplák tekintetében. Mi a lepattanózás titka? Mi a te titkod?
Nem szabad hezitálni. Mindig menni kell a pattanóért. Ööö… De nem adhatom ki az összes titkomat! (Nevet) Na, jó! Szinte az összes eddigi edzőm arra tanított, hogy figyeljek oda a gyenge oldali pattanózásra. A dobásoknál igyekszem a kosár túlsó felére helyezkedni, mert bár nem minden labda pattan oda, de a statisztikák azt mutatják, hogy nagyobb az esélye. És persze az se árt, ha magas az ember, és hosszú a karja… (Kaján vigyorral)
Többször is játszottál a MiZo Pécs ellen. Emlékszel még valamelyikre?
Mindegyikre! Az egyetlen alkalom, amikor nyerni tudtunk, akkor volt, amikor az amerikai válogatottal játszottunk itt. A klubcsapataimmal, a Namurral és az USVO-val mindig veszítettünk. Otthon is, itt is. Emlékszem, amikor először jöttünk ide, az edzőnk felhívta a figyelmünket, hogy a szurkolók részéről nagy nyomás helyezkedik majd ránk. Igaza is lett. Akkor arra gondoltam, de jó lenne egyszer a másik oldalon is játszani ilyen közönség előtt. És lám, teljesült a kívánságom!
Gondolom, több ajánlat közül is válogathattál a nyáron. Miért éppen a Pécset választottad?
Nyilvánvaló okokból. Egyrészt az elmúlt években is többször szóba került, hogy jövök, tehát képben voltam. Másrészt a csapat hagyományosan jól szerepel: mindig bejut az Euroliga rájátszásába, a bajnokságban is mindig az élmezőnyben található. Azt is tudtam, hogy ez egy igazi profi klub – több honfitársam is játszott itt, tőlük érdeklődtem, és mindannyian kitűnő véleménnyel voltak az itt folyó munkáról. És arról se feledkezzünk meg, hogy a klub belement abba, hogy elég januárban érkeznem. Úgyhogy összességében minden a helyén volt, ezért döntöttem a Pécs mellett, és nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek.
Kit ismertél a csapatból korábban?
Kelly Mazzantét évek óta ismerem, junior korunkban éveken át játszottunk együtt, Brooke-ról is tudtam, kicsoda, Dalmát San Antonióból ismerem, és nagyjából ennyi. Viszont amikor megérkeztem, kiderült, hogy többek ellen játszottam már. Ilyen volt Nusi és Andi, akikre arcról emlékeztem, meg arra, hogy milyenek a pályán.
Milyen egy csapatban játszani két másik amerikaival?
Európában most fordul ez elő velem. Nagyszerű érzés, hiszen alapvetően összeköt bennünket a származásunk. Egyébként viszont nem jelent olyan óriási különbséget, mert a csapatban és a menedzsmentben szinte mindenki jól beszél angolul, s ez jelentősen megkönnyíti a kommunikációt. Abban azért van jelentősége, hogy sokat beszélhetünk az otthoni dolgokról, ráadásul Kellyvel gyakran elevenítünk fel eseményeket a közös múltunkból. Ettől sokkal otthonosabban érzem magam, segít a beilleszkedésben.
Két hete vagy itt, játszottál két előkészületi- és egy kupameccset, részt vettél jó pár edzésen. Milyenek a benyomásaid?
Hogy nagyon-nagyon jók lehetünk. Rengeteg fegyverünk van, a kupameccs is ezt bizonyította. Nem tudom a pontos adatokat, de legalább négy-öt játékos dobott tíz pont körül vagy afölött (összesen hatan – a szerk.). Szinte bárki bármikor képes kosarat szerezni. Van egy nagyszerű irányítónk Dalma személyében, kitűnő dobóink, mint Andi vagy Kelly, és a magas posztokon se állunk rosszul, elég csak Nusira vagy Brooke-ra gondolni. Szinte nincs is más dolgunk, mint kicsit összeszokni, begyakorolni az alapjátékokat, és akkor menni fog minden, mint a karikacsapás. Két hete vagyunk együtt, és szerintem jól haladunk. Jó a társaság, mindenkit kedvelek, mert nagyon aranyosak, s ez kellemes érzés.
Szerinted a játékstílusod beleillik a csapat játékába?
Igen, mivel magam is szeretek fel-alá futkározni a pályán… Kedvelem a gyorsindításos játékot: leszedni a pattanót, aztán egy-két pattintás után leadni, majd futni, hogy jó pozíciót foghassak. Nem nagyon ízlik, amikor lassítják a játékot, ezért igen tetszik az, amit játszunk.
Fel tudod sorolni az összes csapattársad nevét?
Nagyjából... Most tényleg mondjam el őket? (Megkértem rá. Felsorolta. Többé-kevésbé helyes kiejtéssel. A „Tászi” azért ütött…)
Vanessa Hayden csapattársad a Lynxben. Megvan a kulcsod a semlegesítésére?
Szerintem Vanessát meg lehet próbálni lelassítani, de nagyszerű játékos, aki ennek ellenére is be fog gyűjteni pár pattanót, kosarat és blokkot. Viszont az a fajta játékos, aki ellen a mi csapatunk jól tud játszani, ugyanis nagyon nem szereti, ha megfuttatják. Neki a pozíciós játék fekszik jobban. Ezért fokozni kell a tempót, és meg kell próbálni kifárasztani. Levegő után kapkodva ő is nehezebben dobja be a labdákat. Megállítani nem tudjuk majd, de ha sikerül lelassítani, sokat nyerhetünk vele.
A hírek szerint a Velence leigazolt egy másik amerikai játékost is: Essence Carsont. Őt ismered?
Ó, igen! Túl jól azért nem ismerem, de azt tudom, hogy nagyon atlétikus hátvéd, aki jól dob, és remekül tör be.
Ha már itt tartunk, mit vársz az idei Euroliga-rájátszás első körétől?
Nagyon szoros lesz. Ez a párosítás azonban egyértelműen nyerhető számunkra. Ugyanakkor legalább egyszer nyernünk kell az ő pályájukon is. Márpedig az nem lesz könnyű. Viszont két-három hetet szántunk erre a párharcra való felkészülésre, és most már lassan én is megtanulom a különböző figurákat, fizikailag is rendben vagyok a többiekkel együtt, úgyhogy szerintem van esélyünk.
Nyertél már valaha bajnokságot?
Még a főiskolán. Mióta profi vagyok, még nem. Pedig már rettenetesen ideje lenne!
Hadd kezdjem azzal, hogy a Steal magazin szerkesztősége és – azt hiszem, nyugodtan mondhatom – a MiZo Pécs 2010 összes munkatársa, játékosa és szurkolója nevében boldog születésnapot kívánjak!
Köszönöm szépen.
Hogy szolgál a kedves egészsége?
Öregesen. Ha sokat ülök, vagy rosszul kelek, akkor időközönként fáj a derekam, de ez még elmegy. Amikor bejáratódik, már nem is érzem. Az ilyen dolgok már korral és lehetőséggel javíthatatlanok.
Mi veszi rá az embert arra, hogy egy nyár alatt leadjon vagy húsz kilót? Egészség, hiúság – tán mindkettő, nem is tudom. A fiam is végigcsinálta ezt a kúrát, Koronics Bandi is, gondoltam, én is kipróbálom. Nem hittem volna, hogy ennyi lejön majd. Ez az a bizonyos elválasztós diéta. Négynaponként változik: minden reggel gyümölcsöt kell enni; első nap fehérjéből, amit csak akar az ember – húst, tojást, vajat, sajtot, mindenféle állati terméket. A második nap keményítő – krumpli, rizs, zöldborsó, zöldbab, satöbbi. A harmadik nap szénhidrát – tészta, kenyér, édesség, nápolyi, csoki. És negyedik nap csak gyümölcs. Ezt három hónapig kell csinálni, közben sok vizet inni, és meglesz az eredménye. A legjobb, hogy nem jön vissza – én is alig két kilót híztam május óta.
Ha jól tudom, a negyvenedik alapozását kezdte meg az idén. Nem unalmas még egy kicsit?
Nem. Azért csak jobb, mint gyárban dolgozni. Az ember mindig fiatalok között van, utazik. A régi szép időkben, amikor még az átkos rendszer volt, akkor aztán csak így lehetett igazából utazni. Elvileg nagyon nagy szerencsém volt: akkor voltam az Újpestnél, amikor remek csapatuk volt – a Göröcsék, Benéék, utána a Törőcsikék. Aztán akkor kerültem a Tungsram női kosárcsapatához, amikor szintén extra csapat volt ott: a Kiss Lenke, Boksay, Váczi, satöbbi. Amikor megszűnt a klub, átmentünk a Fradihoz, s ott bajnokságot is nyertünk. Kilencvenkilenc nyarán lecsalt a Laci ide Pécsre, s azóta itt vagyok.
Gondolom, ennyi idő alatt sok minden történik az emberrel. Mire emlékszik vissza legszívesebben?
Hát, kérlek szépen, ha csak a kosárlabdát nézzük, amikor a Rátgéber Lacival bekerültünk a világbajnokságra – szerintem nagyon sokáig nem lesz ilyen. Részt vettünk EB-ken, harmadik helyezettek is voltunk. Ami számomra valami elképesztően nagy élmény volt, hogy a Fradival megvertük az amerikai válogatottat, ami szinte csodaszámba ment. És a pécsi évek, a rengeteg bajnoksággal, kupagyőzelemmel, ünnepléssel a Széchenyi téren, ezek mind-mind olyanok voltak, amiért az ember azt mondja, érdemes csinálni.
És mire emlékszik legkevésbé szívesen?
Ami nagyon kellemetlen volt, az a Matovics-féle történet, ami után kikaptunk a Soprontól a play-offban, az nagyon rosszul esett – nem csak az ütés, maga az egész szituáció. Meg még előtte, amikor leigazolták a Mujanovicsot. Úgy érzem, az érdemtelen vereség volt, de hát azok számára, akik sporttal foglalkoznak, ezek a dolgok benne vannak a pakliban. És, tudod, ahogy múlik az idő, a jó és a rossz is változik: a rossz egy kicsit megszépül, a jó pedig elhalványul. Meg, hát mindig új élmények jönnek, új munka, új lehetőség.
Ki volt az az alapjátékos, akivel a legkevesebbet kellett foglalkoznia?
A Vilutyte. Így született. Együtt voltunk hosszú éveken keresztül, s egyszer belenyúltak a szemébe… Az is egy kétnapos szemcseppes kúrával el lett intézve, de ezen túl nem volt se ízületi, se izomsérülése, a gerince, bokája, térde is mindig rendben volt. Pedig nem volt valami nagydarab behemót, és mégis fantasztikusan bírta. Nagyon kevés baj volt eddig a Dalmával – kopogjuk le gyorsan. Ő is éveken át teljesen panaszmentes volt, még a körme se gyulladt be. Vannak ilyenek, és vannak teljesen más jellegű emberek is. Csak kettőt említenék: Vajda Nusit és Károlyi Andit, akiknek olyan elképesztő fájdalomtűrő képességük volt, és olyan gyorsan regenerálódtak – az egyik komoly sérülésből felépültek egy másik sérülésbe… Amúgy Dalmának is hihetetlenül jó a regenerációs képessége. Számomra ezek a csúcs közeli értékek, amiket ők tudnak mutatni.
Vannak olyan játékosok is, akiknek folyton megfájdul valamije…
Nézd, nekem erről nagyon önálló véleményem van. A játéktudásról nem beszélek, mert nem az én asztalom. Egy biztos, amióta az Euroligát kitalálták, szombattól vasárnapig heti három meccs és legalább öt-hat edzés van, néha több, és ehhez jön az utazás. Ezt csak egészségileg száz százalékos emberek tudják végigcsinálni. Aki nem teljesen fitt, annak előbb-utóbb mindig valami baja lesz, mert egyszerűen nincs ideje kipihenni magát. Persze az más történet, amikor olyan katasztrofális eset történik, mint ami például Heller Anitát érte: amikor meccs közben rád zuhannak, kifordul a lábad, ez sajnos benne van a játékban. De az egészség olyan fontos ebben a mai eredménykényszeres versenysportban, ami pótolhatatlan.
Kinek volt a legtöbb nyavalyája eddig?
Ez mindig a sérüléstől függött. A mostani időkben a Nusival kell a legtöbbet foglalkozni, de ő korrektül karban tudja tartani magát. Tényleg csak akkor szól, hogyha nagyon fontos a segítség. A foglalkozás mindig azon múlik, hogy kinek milyen hozott sérülései, betegségei vannak. Aki sokat játszik, és közben valami oknál fogva sérült, azzal mindig többet kell foglalkozni. Tudod, aki harcmezőn van, csak az tud megsebesülni…
Az értelmező szótár szerint: fizioterápiagör el., orv fizikai erőkkel (hő, víz, fény stb.) történő gyógykezelés – akkor Béla bácsi Bruce Willis, és a lányok az Ötödik elem?
He-he. Ez egy érdekes dolog. Ma már annyiféle ketyere meg szerkezet van! Egy bizonyos típusú fáradtságot, apró sérülést nem lehet kipihenni. A masszírozás sem megoldás mindenre, nagyon jó dolog, de van, amire abszolút nem használható. Nekünk van egy nagyon modern BEMER mágneses készülékünk, van ultrahang, van lézer, lézerzuhany, van elektroterápiánk, van TENS készülékünk – úgy gondolom, a mai magyar kosárlabdaklubok közül talán nálunk van a legtöbb ilyen eszköz. Ha időben szólnak a játékosok, ezekkel nagyon sokat lehet segíteni rajtuk. De ez sem minden, csak egy kis adalék ahhoz, hogy az ember a saját öngyógyító képességét növelje, és igyekezzen minél gyorsabban regenerálódni. Ha valahol mechanikai hiba van – ha valakinek elszakadt, eltörött, szétesett valamije, azt semmiféle csodamasina nem gyógyítja meg pillanatok alatt, azt rendesen ki kell kúrálni. Az apróbb sérülésekre viszont ezek a készülékek ideálisak, főleg úgy, hogy helyben vannak, nem kell kórházban, rendelőintézetben sorba állni.
Gyakran halljuk az élsportban a „mérkőzésre összedrótozták” kifejezést. Hogy működik ez pontosan? Mondjuk a jelenlegi keret sérültjei esetében?
Amikor Vajda Annának nagyon fájt a térde, akkor speciális ragasztást kapott rá – egy kohéziós és egy elasztikus bandázst. A kettő együtt hasonlóan működött, mint egy nagyon erős térdvédő, s ennek köszönhetően tudta azt az egy-két kritikus meccset lejátszani. Ugyanilyen speciális ragasztásokkal tudunk a többi sérültünk boka- és Achilles-ín problémáin segíteni. Nagyon fontos tudni azonban, mi a cél. Azt nem lehet, hogy valakit fél éven keresztül összedrótozzanak, mert ezek a játékosok a meccsek után egy-két napig csak „gyalogosok”, ha érted, mire gondolok, hiszen a konkrét alapbajuk, sérülésük nem múlt el, csak ezen eszközök, ragasztások, krémek segítségével tudunk annyit kompenzálni, hogy azt a két órát kibírják. De utána biztos rosszabbul lesznek pár napig. Ha viszont háromnaponta meccs van, akkor meggondolandó, érdemes-e kockáztatni.
Össze tudná vetni a jelenlegi csapatot a messinaival a fizikoterapeuta szemszögéből?
Nem. A messinai csapatban volt egy Csák Magdi, akinek előtte operálták az Achillesét, és korban már kifelé ment a rendszerből, de amúgy egészségesnek volt mondható. Még egy problematikus emberünk volt, a Károlyi Andi, aki a Bourges elleni meccs után stroke-ot kapott. De rajtuk kívül nem volt panaszos ember. Egy se! S ők ketten is végigjátszották a meccseket.
Az EL-meccsekre kész patikát kell magával vigyen. Nem szoktak kukacoskodni a vámosok?
Nem nagyon. Átvilágítják a csomagokat, s láthatják, nincs bennük semmi. Van egy speciális, nagy, alumínium bőröndünk, s ezt feladjuk poggyászként. Előfordult ugyan néha, hogy kipakoltatták, Moszkvában még a spray-ket is kidobatták, Svédországban meg mindent doppingszernek véltek, de mostanság már annyira kulturáltak ezek az átvizsgáló rendszerek, hogy ez egyre kevésbé jelent problémát.
Örök vita az „amatőrök” között, hogy ha valakinek kifordul a bokája, mi a jobb: rögtön felpolcolva pihentetni, vagy sétálással ráterhelni. Mi a szakember véleménye?
A legjobb lehozni rögtön a játékost, egy fél órán keresztül jegelni a sérült részt, és – ha meg lehet oldani – rögtön mozgatni. Nem vagyok híve a polcolásnak. Persze, ha nagyon szétment az az ízület, szalag, akkor nincs mit tenni.
Béla bácsi most már elérte a nyugdíjas kor határát. Mit tervez, mivel fog foglalkozni, amikor visszavonul profi pályafutásától?
Hát, nem tudom. Még nem gondolkodom a visszavonuláson. Majd elmegyek unokázni egy kicsit, meg… mit tudom én, vadászni, halászni. Egyelőre jól érzem magam, csinálom, amíg szükség van rám, és én is úgy látom, hogy el bírom végezni a munkám, addig folytatom, aztán ha nem, majd visszatérünk erre a kérdésre, jó?
Amikor azt a feladatot kaptam, hogy készítsek mélyinterjút Kelly Mazzantéval, sejtettem, hogy a legnehezebb dolgom az időpont-egyeztetéssel lesz majd (lévén, hogy mindketten meglehetősen elfoglaltak vagyunk). Korábbi röpke beszélgetésünkből ugyanis már kiderült, hogy készséges, közvetlen, jó humorú interjúalanyom lesz. Így is alakult.
Kelly Anne Mazzante 1982–ben született Pennsylvania államban. Édesanyja ír, édesapja olasz származású, de mindketten többedgenerációs amerikaiak, ezért az európai örökség hatásait nem igazán érezte neveltetésén, hacsak annyiban nem, hogy anyai ágon rengeteg unokatestvére van. Egy a __ peremterületéhez tartozó kisvárosban, Montoursville-ban nőtt fel. „Nem tudom, láttad-e a Pleasantville című filmet, de leginkább ahhoz a közösséghez tudnám hasonlítani. Mindenki ismer mindenkit, olyan, mint egy nagy család. Összesen két villanyrendőr van a városban… A középiskolás éveim nagyon érdekesen alakultak, mert a négyből három évben nagyon sikeres volt a suli kosárcsapata, melyben én is játszottam, s a városka közössége rendszeresen elkísért bennünket a meccseinkre. Nagy népszerűségnek örvendtünk.” Ekkoriban Kellyt egyébként még nem kizárólag a kosárlabda kötötte le, a nagy mozgásigényű lány igyekezett minél több sportágat kipróbálni. Érdekes módon, nem ő a kisváros egyetlen híres sportolója, Mike Mussina, a New York Yankees baseball-játékosa szintén a helyi közösségből származott el. Mint kiderült, jól is ismeri: „Több családtagommal és velem is jó barátságot ápol, rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Amikor New Yorkban játszottam, még a meccsére is kimentem. Rendes pasi, hasonló családi háttérrel, mint az enyém, aki rendkívül profi mentalitású, és sikeres abban, amit hivatásszerűen űz.” Mint látható, sok bennük a közös vonás, bár Mike félig-meddig már egy másik generáció tagja, és soha nem mozdult ki az Államokból, ellentétben Kellyvel, aki több európai csapatnál is megfordult eddigi pályafutása során. Abban is hasonlítanak, hogy mindkettejüket a tenyerén hordozta (és hordozza ma is) a közösségük, és ez olyan élménynek bizonyult, melyet nehéz elfeledni: „Jó érzés volt, hogy ennyire szerettek. Még ma is nagy örömmel térek haza, s a magam módján igyekszem meghálálni azt a sok szeretetet, mellyel az évek során elhalmoztak. Ha máshogyan nem, hát sportmezeket viszek magammal a helyi sportközpont számára. Úgy érzem, mindent, amit valaha – az ő támogatásukkal – elértem, kötelességem legalább részben visszaszolgáltatni, megosztani velük, többek között ezért is indítottam kosársulit Montoursville-ben.”
Főiskolai éveit egy neves, jó hírű egyetemen, a Penssylvania State-en töltötte. Közel volt otthonához, nagyon jó kosárlabdacsapattal, úgyhogy nem csoda, ha nagyon szeretett odajárni. Pályafutása csapat- és egyéni sikerektől hangos ezekben az években. A nagy egyetemek közös bajnokságában, a Big Ten Conference-ben kétszer is első helyezést értek el, ráadásul Kelly több csúcsot is felállított: például az ő nevéhez fűződik a legtöbb sikeres hárompontos dobás (és a legtöbb kísérlet is), és összességében is ő dobta a legtöbb pontot a konferenciában (a férfiak és nők mezőnyében egyaránt) mind a mai napig.
Az egyetemen nyújtott teljesítménye jó ajánlólevélnek bizonyult a világ legerősebb női bajnokságába, a WNBA-be: első profi szerződését a Charlotte-tal kötötte. „Az újonc évem nagyon nehéz volt: a csapat nem volt túl jó, nekem se ment úgy a játék, ahogy kellett volna. Nem volt könnyű megbirkózni ezzel. Aztán a bajnokság befejeződése után átjöttem Európába, hogy itt is kipróbáljam magam, s miután visszatértem, már jobb teljesítményt nyújtottam. Különösen a harmadik szezonommal lehettem elégedett. A klub azonban befuccsolt, – talán ez volt a legjobb dolog, ami történhetett vele – s én átkerültem Phoenixbe.” Ez komoly változást hozott Kelly karrierjében, hiszen a Phoenix Mercury az NBA egyik legerősebb csapata. Ennek megfelelően a bajnokságot is megnyerték 2007-ben.
Hiába a felmenők, amikor először átjött Európába, teljesen idegenként lépett az öreg kontinens földjére, egyrészt annyira elamerikanizálódott a családjuk, hogy nem sokat őriztek meg a mi számunkra tán ismerősebb hagyományokból, másrészt egyetlen élő rokonáról sem tud itt. Az olasz nyelvet sem beszélte, mégis olasz állampolgárrá kellett válnia. Ilyen a profi sport ma, és így működnek a kiskapui. „Hosszú és nehéz időszak volt számomra az útlevél megszerzésének folyamata. Nagyon sok papírmunkával és stresszel járt. Az ügynökömmel és édesapámmal együtt fel kellett kutatnunk szinte a teljes családfánkat, születési anyakönyvi kivonatokat és halotti bizonyítványokat kellett beszerezni. Folyton oda-vissza utazgattunk otthon és Philadelphia között, mert ott van a legközelebbi olasz konzulátus. Kemény menet volt számomra, viszont nagyon sokat megtudtam a felmenőimről, és még többet Olaszországról. Két hónapig Riminiben éltem, mert a helyben lakás feltétele volt az állampolgárságnak. Az se volt semmi, de végül megkaptam az útlevelet. Nehézségektől terhes, de tanulságos szakasza volt az életemnek, az egyszer biztos.”
Jelenlegi állomáshelyét megelőzően két helyen játszott Európában: Kassán és Moszkvában. Szlovákiában két szezont töltött el, amit igencsak élvezett. „Mivel a WNBA évadja nagyon rövid, jó lehetőségnek tartottam, ha a köztes időszakot valamelyik európai csapatnál töltöm. Először Kassára kerültem, és meg kell valljam, nagyon sikeres szezont tudtam le, és remekül éreztem magam. Amúgy a város is, a csapat is sokban emlékeztet az itteni helyzetre. Jól kijöttem a csapattársaimmal, és az eredményességre sem lehetett panasz. A tavalyi, Szpartak Moszkvánál eltöltött évem viszont valószínűleg a legkeményebb volt pályafutásom alatt, mert februárig játszani sem tudtam, hiszen az útlevelemre vártam. Ekkorra a csapat már teljesen összeállt, bejutott az Euroliga elődöntőjébe, s nem volt könnyű csak úgy „beugrani”.” Mivel a szezonja rajta kívül álló körülmények miatt nem úgy sikerült, ahogy eltervezte, úgy döntött, jobb, ha tiszta lappal indul egy másik csapatnál. Ezért is fogadta örömmel különböző klubok, köztük a Pécs megkeresését.
Euroliga-résztvevőként (sőt, annak nyerteseként) ismerte a MiZo Pécs 2010 csapatát, s ügynöke segítségével a száraz statisztikai adatokon túl is sikerült információkat szereznie, s a hallottak elnyerték tetszését, ezért a magyarországi váltás mellett tette le voksát. „Most Pécsett jól érzem magam, tetszik a város, a csapat. Rengeteg a tehetséges, fiatal játékos, ráadásul Dalma a legjobb irányító, akivel valaha játszottam. Sőt, még annál is több! Ő a kapitány, igazi vezér, emellett kitűnően irányít, passzol és dob. Lenyűgöz a teljesítménye! Egyébként is jó a csapat összetétele, a veterán játékosok rengeteg tapasztalattal rendelkeznek, amit jól érzékelhetően szívesen adnak át a fiataloknak. És ott van persze Nusi is, aki fiatal kora ellenére már komoly rutinnal rendelkezik, mindemellett elképesztően tehetséges játékos! Ez a csapatot jellemző sokszínűség egyre homogénebbé válik, és minél többet játszunk együtt, annál jobban összecsiszolódunk, és ennek a pályán meglátszik az eredménye. Nagyon együtt vagyunk, egymásért küzdünk, senki sem a statisztikáit lesi, egyszerűen csak nyerni akarunk, és azt hiszem, ez érzékelhető a teljesítményünkön.”
Ha valaki felmegy a Phoenix honlapjára (PhoenixMercury.com), akkor némi böngészés után rátalálhat a játékosblogokra, ahol mindenképpen szembetűnik, hogy a honlap szerkesztői Kelly Mazzantét a weboldal legnépszerűbb bloggereként aposztrofálják. Talán nem véletlen, hiszen kommunikáció szakon végzett, és elmondása szerint is szívesen írogat. „Egyszer, vagy két éve odaállt elém a klub médiareferense, és megkérdezte, volna-e kedvem blogot írni. Gond nélkül beleegyeztem, de akkor még sejtelmem sem volt róla, hogy ekkora durranás lesz a dologból.” Számunkra leginkább újkeletű bejegyzései az érdekesek. Fontosnak tartotta megemlíteni például, hogy csapattársai majd mindannyian beszélnek angolul, és ez nagyon megkönnyítette számára a beilleszkedést. (Ehhez még szóban hozzátette, hogy Dalma óriási segítséget nyújt ebben számára, mert azon túl, hogy kitűnően beszél angolul, éveken át játszott a WNBA-ben, így pontosan ismeri az ottani viszonyokat.) Némi iróniával fűszerezve megemlékezett Fűzy Ákos angol tudásáról is, pontosabban annak hiányáról, s hogy mennyire jól szórakozik időnként a meccseken azon, hogy a vezetőedző tagolatlan mondatokban ösztökéli jobb teljesítményre („Spriiiint, Maz!”). Amikor beszélgetés közben felemlegettem ezt neki, jókat kacarászva elmesélte, hogy ha azt a szót hallja, „Brávó”, akkor mindig tudja, hogy a coach kiáltozása neki szól. Legtöbbször azért veszi az adást, hisz’ a kosárlabdának van egy közös nyelve, de ha valami nem lenne világos, mindig akad olyan csapattársa, aki beavatja. „Igaz, nem mindig értem, hogy szó szerint mit mond, viszont a videoelemzéseken, edzéseken és meccseken tapasztaltak alapján egyértelműen kiderült számomra, hogy kitűnő edző. Jó vele dolgozni. Mindig tudja, mikor kell szigorúnak lennie, viszont remek a humora, és időnként rendesen megnevettet bennünket.”
Kelly az a fajta játékos, aki nem csak a mának él: alma materében, Montoursville-ben kosárlabda-iskolát indított útjára, ahol 6-7 éves koruktól kezdve folyik a gyermekek oktatása. Bár még nem tudja, karrierje befejezése után mihez kezd majd, az biztos, a tanítás és az edzősködés nem áll távol tőle. Kaptam is az alkalmon, s megkérdeztem, ha ő lenne a MiZo Pécs 2010 edzője, hogy állítaná fel a kezdő ötöst, és miért éppen az adott játékost választaná. „Egyes posztra egyértelműen Dalmát tenném – mint ahogy korábban mondtam, a legjobb, legokosabb játékosok egyike, akikkel valaha játszottam. Szeretném, ha ő irányítaná a csapatomat. Kettes posztra, ööö… magamat kéne tennem, azt hiszem… azért, hogy amikor a pályán vagyok, hozzá tudjam tenni a magamét a dobásokat illetően meg egyebekben is, és mert kiteszem a szívem a parkettre. A külső sor harmadik emberének… na, ez nehéz választás lenne Andi és Kriszta között! Mindkettőjük játéka tetszik. Azt hiszem, Andi mellett döntenék, mert az utóbbi időben több nagyon fontos kosarat is szerzett, és a védekezése is egész jó. A négyesen magától értetődően Nusi lenne az emberem, mert – ahogy azt a Fibaeurope honlapja is megírta – egyike a legmegbízhatóbb játékosoknak a saját posztján. Akkor dob kosarat, amikor csak akar - akár kintről, akár betörésből. Ötösön pedig aszerint döntenék, hogy ki ellen játszunk. Grazie erős felépítésű, és nagyon jó bizonyos dolgokban, Brooke pedig szintén nagyon tehetséges. Ákos is így csinálja.”
A pályán eddig nyújtott teljesítményével kapcsolatban önkritikus hangot ütött meg. Elmondása szerint még soha nem küszködött ennyit a dobásbiztonságával. Nagyon hálás azért, hogy mind csapattársai, mind az edzői kar végtelenül türelmes volt vele, és nem hánytorgatta fel finoman fogalmazva is halovány dobószázalékait. Cserében igyekezett a játék egyéb elemeiben minél maradandóbbat nyújtani – legyen szó védekezésről, lepattanózásról, stb. – hogy árnyalja az összképet, és hogy ő is betegye a magáét a közösbe. „Őszintén szólva nem tudok magyarázatot adni, miért ment ennyire rosszul a dobás, és nem is akarok kifogásokat keresni. Az a fajta játékos vagyok, aki képes tízet egymás után bevágni, de ki is hagyni ugyanennyit. Szerencsére a csapatban nagyon sokan jó kezűek, így nem volt rajtam akkora teher, nem nekem kellett mindenáron harminc pontot dobni meccsenként, Amikor úgy éreztem, nem megy a dobás, nyugodtan továbbpasszolhattam, mindig volt, akinek jobban ment. Azt nem mondom, hogy nem voltam frusztrált, mert nagyon is az voltam, hiszen például ha az elveszített mérkőzéseken egy kicsit jobb teljesítményt nyújtottam volna, könnyen megnyerhettük volna őket. De ilyen a sportoló élete: mindig a legjobbat igyekszik nyújtani, s ha nem megy annyira, nehezen emészti meg. Viszont úgy érzem, most már lassan kezdem megtalálni a formámat, s néha már tudásomhoz méltóan játszom. Ezzel együtt az önbizalmam is növekszik, s napról napra jobban értem és érzem, mit kívánnak tőlem a többiek és Ákos. És ennél csak jobb leszek.” Ebben maradtunk.
Hogy nem azért vagyok felháborodva, amiért kéne? Bocsánat, de ezt mi – kisebbségiek – már csak így látjuk. Hadd fejtsem ezt ki! Az egész történet nagyon komoly szimbolikus jelentéstöltettel rendelkezik.
Adva van egyszer egy csallóközi, felerészben magyarok lakta település, melynek csapatáért a szlovákiai magyarok többsége tradicionálisan szorít. Még akkor is, ha a játékosok zöme nem magyar nemzetiségű. (Jelenleg három ilyen van a keretben – afrikai születésűből is több játszik a klubnál…). A másik oldalon ott a Slovan Bratislava. A fővárosi kirakatcsapat, korábban a Párt egyik ékköve. Az a fajta egylet, melynek játékosait az egyszerű ember szívesen látja lehorgasztott fejjel leoldalogni a pályáról. Nem azért, mert szlovákok lennének, nem azért mert a kommunisták mindenféle előnyt élvező kegyencei voltak – egyszerűen jólesik az egyszeri (magyar) embernek átélni azt, hogy legalább van esély legyőzni a rajta uralkodó hatalmat. Egy-egy ilyen győzelem után nem vonul ki fél Ipolyság az utcára nemzeti zászlót lobogtatva, a sportszerető legfeljebb jókedvűen hunyorít egyet, esetleg megiszik egy pohár bort. Az anyjuk a konyhában fel se kapja rajta a fejét, nem is tud róla – nem érdekli a foci. Mifelénk ez járja. Ami a szerdahelyi meccseken (és azok hátterében) történni szokott, nem háború, sokkal inkább békebeli összekacsintós betyár-pandúr társasjáték.
Ebbe a még idillinek is nevezhető képbe csörtetett bele eszét vesztett vadkan módjára több száz (ezer?) mélymagyar, akik hirtelen (és ki tudja, ki által sugallt) ötlettől vezérelve átmasíroztak Szlovákiába, hogy megmutassák mindenkinek, hol lakik a magyarok Istene. A szektorukat (?) bevéve elő is vették sajátos folklórjukat, s csak úgy zengett az aréna: „Szar Szlovákia! Utálunk szar Szlovákia! Szar Szlovákia! Utálunk szar Szlovákia!” Idézet vége.(Szeretném, ha mindenki tudatosítaná: épelméjű, jóérzésű felvidéki magyar nem ejt ki száján ilyet, hiszen mégiscsak itt él. A szlováko(ka)t lehet, hogy nem szíveli, de akkor is ez ország az, amiben felnőtt, ahol a szerettei, barátai élnek, ahol dolgozik. Ha megtagadná, meg kéne tagadnia a Zólyom várában született Balassit és a világbajnok szlovák hokiválogatottat is!)
Az amúgy sem kezes bárány hírében álló Slovan-szurkolók miatt (is) jelen lévő rohamrendőröknek sem kellett sok, zárt alakzatban bevonultak a „magyar” szektorba, és módszeresen végigverték az egész bagázst. Ahová léptek, fű nem termett, csak vér és jajgatás. És maradandó halláskárosodás az egyik szurkolónál.
Hogy hol van ennek a történetnek a szimbolikája? Hát ott, hogy egy szlovákiai sportesemény jellegzetes zamatú atmoszférájába porcelánboltban tobzódó elefánt módjára belerondít egy önjelölt anyaországi felmentő sereg, majd miután – igaz magyar módon – jól tönkreverette magát, sebeit büszkén nyalogatva, emelt fővel visszavonul a határon túlra, otthagyva súlyos sebesültjét: egy szlovákiai magyar fiatalembert. Az esetre aztán rögtön ráindul a botrányra mindig éhes média, s a mindkét oldalon szorult helyzetben lévő nagypolitika is úgy csap le az esetre, mint gyöngytyúk a takonyra, hogy aztán a különböző pártok saját szájízük szerint magyarázzák a történteket. Mindenki megkapja a magáét: a rendőrök és a huligánok verekedtek egy jót, a politikusok asszóztak, a média meg az egészet megírta. Az egész elül egy hónap alatt, s tegnapi hírekké válik. A történet egyetlen szereplője viszont egész életében nyögni fogja az egészet – egy/a szlovákiai magyar.
Hogy túlzott volt-e a rendőri beavatkozás? Őszintén szólva nem tudom, lehet. Sőt, biztosan. De tegye a szívére a kezét mindenki: hogy reagálnának arra, ha egy PMFC-UTE bajnoki meccsre beállítana vagy ezer szerb, és válogatottan ordenáré rigmusokban melegebb éghajlatra küldené a magyarokat, Magyarországot. Ökölbe szorulna az a kéz, nemde? S csak akkor nyílna tapsra, amikor a rendőrök végre kihajtanák őket a stadionból. És hogy közben kapna pár nagy pofont néhány magyarországi rác is? Üsse part! Mi a fenének keveredtek a korpa közé?
Az egyik pécsi hipermarket parkolójában hagyott autómhoz visszaérve meghökkentő látvánnyal kellett szembesülnöm fiaimmal együtt. Én csak elsápadva néztem és nyeltem egy nagyot, de a nagyobbik utód még őszinte gyerek, rögtön rákérdezett: „Apa, mi ez itt az autón?” „Hát, fiam, – kezdtem hozzá válaszomhoz a szavakat keresgélve – egy buta bácsi ideköpött a rendszámtáblánk fölé.” „De miért?” – hangzott el a nem teljesen váratlan kérdés. Még inkább zavarba jöttem. Most mit válaszoljak erre? Mi mást, az igazat! „Azért kisfiam, mert a bácsi biztosan azt hitte, most jól megmutatta.” „De miért?” – értetlenkedett tovább kíváncsi csemetém. „Na, ülj be a kocsiba, fiam, mert még megfázol!” – vetettem véget a kérdésözönnek. Mert hogy is tudnám elmagyarázni egy ötévesnek, hogy miért vetemedett valaki arra, hogy egy másik ember autóját leköpje. Csak azért, mert annak szlovák rendszáma van.
Felvidéki vagyok, az ezredforduló után végeztem a Januson, magyar-angol szakon, hogy aztán itt ragadjak ebben a gyönyörű, pezsgő (diák)életű városban. Éveken át tanítottam az egyik belvárosi gimnáziumban mindkét tárgyat, és – aki ismer, tudhatja, – mindig azon voltam, hogy a gyerekek fejébe ne csak a tananyagot, hanem kultúrát (magyart és angolszászt egyaránt) és néminemű identitástudatot (vagy legalább az igényét) is belécsepegtessem. Szlovákiából részben azért jöttem el, mert már nagyon untam, hogy gyakran csak azért piszkálnak (politikusok és közemberek), mert magyar vagyok, és Heves megyéből elszármazó feleségemet (és gyermekeinket) nem akartam ennek kitenni. Nem állítom azt, hogy folyamatosan zaklattak, de egy idő után már az is bosszantó, ha az emberre sandán néznek komáromi rendszámú autója miatt. Amióta itt élek, többször felmerült, hogy magyar állampolgárságért folyamodjak, viszont 2004. december 5-éig nem igazán siettettem a dolgot (talán vártam valamire?!), utána pedig csak azért sem. Az a nap jó lecke volt minden kisebbségi magyar számára – akárhányszor ránézek zöld útlevelemre, tudom, mihez tartsam magam.
De térjünk vissza a közelmúlt (ha pikírtan akarnék fogalmazni: egy köpésnyire lévő) eseményeitől a jelenbe, és folytassuk ott, ahol elejtettem a mese fonalát. A gyerekeket bekötve az egyik benzinkút felé vettük az irányt, hogy az autómosóban lemossuk az idegen DNS-t. (Üssük el az élét: fa alatt parkolok, így nem csak a célbaköpőét, hanem a potyogtató madarakét is – ennyi állati végtermék már azért bennem is kiváltotta a mosásingert.) Egész úton azon töprengtem, mi vezethetett oda, hogy az északi határtól majd’ háromszáz kilométerre lévő településen valaki, aki szlovákkal talán még életében nem találkozott soha, leköpje az autómat. Alapvetően két lehetséges magyarázatot tudtam kiötölni: egy sztereotipikusabb, aktuálpolitikait, és egy mélyebbre és messzebbre mutatót.
Az aktuálpolitikai magyarázatot, azt hiszem, mindenki könnyedén kitalálhatja. Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke magyarokat pocskondiázó kijelentései az utóbbi hónapokban meglehetősen nagy publicitást kaptak. Továbbá nacionalista képviselők, élükön az oktatási miniszterrel olyan törvényt próbáltak jogerőre emeltetni, mely megtiltotta volna, hogy a felvidéki magyar iskolákban használatos tankönyvekben a szlovákiai helység- és egyéb tulajdonneveket magyarul is megnevezhessék. (Ilyeténképpen Érsekújvár helyett kizárólag Nové Zámky, Túrócszentmárton helyett Martin, Magas-Tátra helyett Vysoké Tatry lehetett volna használatos.). Mindezek tetejébe jött a hetek óta kiemelt témaként kezelt dunaszerdahelyi, magyarveréses szurkolóbotrány. Nyálbő felebarátunknál valószínűleg ezen események hatására elszakadt a cérna, s a gyűlölnivaló rendszámtábla láttán kitört belőle a… harag. Még szerencse, hogy nem voltam ott, mert tán még én is kaptam volna belőle. Kötve hiszem, hogy lett volna időm hazafias érzelmektől fűtött mélymagyarunknak megmagyarázni, hogy: „Bocsi! Én nem az vagyok, akire gondolsz!” Ennél rosszabbul csak akkor éreztem volna magam, ha lett volna időm rá, mert akkor az illető nyelt volna nagyot (és nem én), és feltehetőleg a nyakamba borult volna azt bizonygatva, hogy mennyire együtt érez velünk, cseszkói magyarokkal, és hogy mennyire agyon tudná verni az összes geci tótot. Ezek után én magam hánytam volna le a rendszámtáblámat…
Félreértés ne essék: a fentebb felsorolt három hír hallatán én magam is végtelenül felháborodtam. Először is, hogy jön ahhoz egy köztörvényes bűnök tömkelegét elkövető, részeges nyikhaj, hogy… Nem, ezt kihúzom! Szóval, hogy engedheti meg magának egy felelős politikai szereplő, hogy azzal fenyegessen szuverén szomszédos államokat, hogy tankkal vonul be a fővárosukba; vagy milyen alapon nevezi egy, a másik nemzet által – joggal – nagyra becsült királyát bohócnak; illetve egy másik kormány külügyminiszterét kócos asszonynak (na, jó, ez a hasonlat legalább nagyjából ült). Mindezt anélkül, hogy legalább koalíciós partnerei rendre ne utasítanák! A Fico-kormány oktatásügyi minisztere, Ján Mikolaj merénylete még pártbéli főnökéén is túltesz: miféle elkorcsosult, kisebbségi komplexustól eltorzult elme kell ahhoz, hogy valaki azzal (is) akarjon revánsot venni a büdös magyarokon, hogy orwelli módon, a (földrajzi) névhasználat tiltásával próbálja meg kilúgozni a hovatartozás (és történelmi tények) emlékét is a kisebbségi iskolásokból. De a harmadik, a dunaszerdahelyi szurkolóverés esete talán a legbotrányosabb. Mi a fészkes fenét kerestek anyaországi magyarok egy DAC-Slovan bajnoki meccsen?
Köpdösődőnk történetének ugyanakkor van egy másik – a napi politikával nem annyira szervesen összefüggő olvasata is. Az ő sztorija nem egyszerűen elfojtott, majd elemi erővel feltörő szlovák/idegengyűlöletről (és nyálról) szól, a frusztrációnak és a rendezetlen számláknak sokkal nagyobb szerepe van. A magyarság Trianon óta zajló történelme az elvarratlan szálak kusza gombolyagjához hasonlít leginkább. Hogy csak a mi szempontunkból érdekes elemeket emeljem ki: nem került pont a sem az elcsatolt területek, sem a fasizmus, sem a kommunizmus végére egyik résztvevő fél részéről sem. 2004-ben megvolt a lehetősége az anyaországi magyarságnak a közös dolgok rendezésére, de elszalasztotta. A szélsőjobboldaliság anamnézise a mai napig nem lett tárgyilagosan kibontva (hogy is lehetne, amikor Horthy nevét mind a mai napig a legtöbben összemossák Szálasiéval), a kommunista diktatúra haszonélvezői és kinevelt ördögfiókái pedig jelenleg is fontos gazdasági pozícióban, sőt, kormányon lehetnek.
A hétköznapi ember nem hülye, csak alulinformált, tehetetlen, csalódott és napi megélhetési problémákkal kénytelen megküzdeni. Segítséget pedig hiába várna az ország vezetőitől. Az, amit a parlamenti pártok művelnek a kisebbségi magyarsággal, mint cseppben a tenger, rávetíthető a közügyek egészére is. A baloldal – miután éveken (évtizedeken) keresztül tudatosan sorsára (az elsorvadásra) hagyta a kisebbségeket – szemrebbenés nélkül veri a tamtamot alapos kivizsgálást követelve, és aláír egy olyan dokumentumot a szlovák féllel, mely már születésének pillanatában értelmetlen, haszontalan és hazug. (Hiszen mi haszna nyilatkozatban elítélni a nacionalizmust, amikor mindkét fél tökéletesen tisztában van azzal, hogy a három szlovák kormányzó párt közül kettő nyíltan nacionalista!) A jobboldal pedig szemérmetlenül szítja az indulatokat, drámai hangvételű műsorokat készíttet az őt támogató médiával, melyben önnön szenvedésük és az elnyomott kisebbségiek miatt érzett mérhetetlen elkeseredésük miatt párás tekintetű Haladás- és ETO-szurkolók mesélik szívszaggató élményeiket arról, hogy verik a Magyarokat szlovákiában.
A potenciális sercintőnek elég a baja. Szutyok állása van szutyok fizetésért (mely a kormány áldásos tevékenysége következtében egyre értéktelenedik) – és még örülhet, hogy van; életében nem látja az előrelépés lehetőségét, vagy ha látja is, az valószínűleg nem a tisztességes út. Értékeit kiüresítette egy könyörtelen diktatúra s az azt követő elvtelen valutaalapú társadalmi berendezkedés – lassan elfogynak a kapaszkodói. Ady parasztja még káromkodott vagy fütyörészett kínjában, manapság – úgy tetszik – a talpból felharákolt turha dívik. Alapvetően sajnálnivaló, hiszen a kétségbeesett, megvezetett, sarokba szorult embert csak szánni lehet. Hiszen milyen produktumot bírt egyedül szerencsétlen kipréselni magából: egy jó adag slejmet a hátsó ütközőre. Ennyire futja.
Miközben ott álltam gyermekeimmel az autómosónál, és néztem, a víz hogy mossa le a gyalázatot, eszembe jutott egy történet, amin jót mulattam annak idején. A miénkkel szomszédos szlovák iskolának volt egy hejszlovák tanára, akinek kedvenc időtöltése volt a magyarok gyalázása. Mint lelkes aktivista, egy alkalommal felment északra egy Matica (soviniszta kulturális szervezet) országos találkozóra. Miközben az előadóteremben a többiekkel együtt kórusban szidta a minden bajok okozóját (gy.k.: a magyarokat), odakint más lelkes aktivisták kiszúrták autójának komáromi járásbeli rendszámát. És ha már kiszúrták, nem voltak restek, és ugyanezt tették mind a négy gumijával. Akkor kárörvendően vigyorogtam a pórul járt polgár panaszkodásán, most viszont csak annak örülök, hogy én egy mosással megúsztam. Igaz, nagyon hálás lennék, ha az autómosók analógiájára valaki feltalálná a lélekmosót…
