Alaszkában születtél. Hogyhogy nem télisportot választottál?
Amikor fiatalabb voltam, nagyon sok sportágat kipróbáltam, télisportokat is, de leginkább a foci állt hozzám legközelebb. Csatárt játszottam, és nagyon szerettem volna profi szinten űzni, de az edzőm eltanácsolt, mondván, hogy túl lassú vagyok. Ezért fordultam egyéb labdajátékokhoz, a középiskolában röplabdáztam és kosaraztam. Ez utóbbiban pedig nagyobb lehetőségek kínálkoztak a környékünkön, így lett végül ez az első számú sportágam, mert sport nélkül nem bírtam meglenni. Mindig mozgékony gyerek voltam, és a szüleim tudatosan ösztökéltek a rendszeres testedzésre, és a kosarazással szerencsém volt, mert nagyszerű edzőim voltak, és sok olyan emberrel találkoztam, aki komoly hatást gyakorolt rám, s akiknek nem tudok elég hálás lenni mind a mai napig.
Elszenvedte idei első hazai vereségét a Pécs 2010 csapata. Szó szerint. Sajnálatos módon a mérkőzés nagy részében igen gyatra teljesítményt nyújtott egy olyan találkozón, amit előzetesen a nyerhető kategóriába sorolt szinte mindenki.
A győzelmeket nem kell megmagyarázni, a vereségeket pedig nem érdemes – tartja a klisé. Ezért nem is feltétlenül arra kívánok vállalkozni, hogy szépen tételesen levezessem a Pécs 2010 mai felülkerekedésének elsődleges okait, sokkal inkább azokra az (át)változásokra közelítenék rá, melyek a mai meccset – a végső siker mellett – érdekessé, örömtelivé tették.
Az Euroliga-szezon indulása előtt interjút készítettem a Steal magazin számára Zeljko Djokiccsal, a Pécs 2010 vezetőedzőjével a csapatra és rá váró feladatokról, kilátásokról, profizmusról, edzői filozófiáról.
Mindenképpen vissza kell térnünk a tavalyi bajnoki döntőhöz, hiszen azóta nem igazán volt alkalmunk beszélgetni az ott történtekről. Hogy emlékszel vissza a mérkőzésekre?
Hát, mi is csodaképpen éltük meg az egészet. Azóta is, akárhányszor csak szóba kerül, szinte mindig felmerül a kérdés, hogyan lehetettünk képesek ezt véghezvinni. Három nagyszerű mérkőzést játszottunk egy kitűnő csapat ellen, melyről sokan azt gondolták, lehetetlen legyőznünk, de mi mégis hittünk abban, hogy képesek leszünk rá. Nagyon fontos volt, hogy minden egyes játékosunk felfogta a tét mértékét, és mindenki be is tette a közösbe a magáét, mert csak így nyerhettünk: együtt.
A Pécs ma Isztambulban jó alaposan elverte a Kassát. Ez örömteli, de azért nem árt figyelembe venni, hogy felkészülési tornáról van szó, ahol nem feltétlenül az eredmény az elsődleges, valamint az sem mellékes, hogy az ellen legnagyobb sztárja még a világbajnoki győzelmét ünnepli valahol. Amin viszont megakadt a szemem, hogy míg az Euroligás csoportellenfelünk kulcsjátékosai harminc perc körül vagy akár jóval a felett játszottak (lásd: Kraayeveld 35'), addig nálunk sokkal egyenletesebben oszlott el a terhelés. De jó lenne tartani azt, hogy a kezdőink átlagosan 25-27 percet játsszanak EL(-szintű) meccseken, és hozzájuk csatlakozna az a 3-4 csere, aki a 15-17 percét rendszeresen megkapná! Elvileg erre meg is van az esély.
Amikor Rátgéber László 2008-ban elindult a nagyvilágba Euroligát nyerni, sokan gondolták úgy, a csodák korszaka véget ért Pécsett. Hisz’ mit ér az egyetem rektor nélkül? Ki fogja még egyszer centerek nélkül megverni a Valenciát? Ki hajtja végre újra és újra a lehetetlen küldetéseket? Azóta eltelt két év, és bár voltak kisebb-nagyobb varázslatok (pl. a Velence kiejtése, kupagyőzelem Sopronban, majd ugyanez otthon egy súlyos vereség után nem sokkal), de az összkép sehogy sem akart emlékeztetni a régi szép időkre. Hogy miért nem?
Ha valaki azt mondja azt aradi vértanúkra megemlékező tömegben, hogy a MiZo Pécs 2010 csapata április végén majd 2:0-s vezetésre fog állni a bajnoki döntőben, a többség minden bizonnyal egyetértőleg bólogatott volna. Ha ugyanez mondat a karácsonyi évbúcsúztató bulin hangzik el, valószínűleg az alkohol jótékony hatásának tudták volna be. Ha pedig március idusán (főleg 16-án késő este) bocsátkozott volna bárki effajta jóslásba, nemes egyszerűséggel bolondnak nézik.
Meglepő, ám annál megérdemeltebb győzelmet aratott a MiZo Pécs 2010 csapata Sopronban a 2009/10-es bajnoki szezon döntőjének első mérkőzésén. A baranyai gárda azok után (és annak ellenére) múlta felül a címvédőt saját otthonában, hogy sérülés miatt elveszítette két WNBA-bajnok légiósát, és a találkozót megelőzően három késhegyre menő csatát vívott a Szegeddel egy héten belül – miközben az MKB Euroleasing gyakorlatilag rápihenhetett a végső párharcra.
Hazai pályán szenvedett vereséget a MiZo Pécs 2010 a Szeviép-Szeged elleni párharc harmadik mérkőzésén, így megtörtént az, amire „emberemlékezet” óta (12 éve) nem volt példa: a baranyai klub nem jutott be a bajnoki döntőbe. Szomorkodni most nincs idő, hiszen a bronzéremért még játszani kell, de azért egy-két gondolat erejéig mindenképpen érdemes megállni e meccs után.
Az alapszakasz utolsó nagy mérföldkövéhez érkezett a MiZo Pécs 2010 csapata, mely ma este korszakos ellenfelével, az MKB-Euroleasing Sopronnal méri össze erejét, s a találkozó győztese jó eséllyel pályázik arra, hogy a rájátszásban végig a hazai pálya előnyét élvezhesse ellenfeleivel szemben.
A bajnoki alapszakasz egyik legnagyobb megmérettetése után, s egy másik előtt beszélgettünk Fűzy Ákossal, csapatunk vezetőedzőjével azokról a dolgokról, melyek gyakran adtak témát a MiZo Pécs 2010-ről folyó beszélgetések során: a légióskérdésről, a fiatalok beépítéséről, a rotációról, a megfelelő posztok kialakításáról, valamint a Szeged és a Sopron elleni rangadókról.
Amikor ma este hazaértem, kedves nejem az öklét rázva fogadott. Azért nem kell megijedni, nem elverni akart az ötvenöt kilójával valamely (természetesen) nem létező vétkemért, mindössze arról van szó, hogy így szokta kifejezni a nagy pécsi győzelmek felett érzett örömét. Ezt a mozdulatot nagyon régen nem láttam tőle. Ezután pedig tett egy olyan sommás megállapítást, amivel magam is csak egyetérteni tudok: „Az ilyen meccsekért érdemes a pécsi csapatot szeretni.”
Egyetlen dolog foglalkoztat igazából a mai eseményekkel kapcsolatban. Örülök, hogy a klub Rátgéber felé végre kifizette az adósságát, viszont rettenetesen kíváncsi lennék, hogy Fűzyvel (és Djokiccsal) mikor szándékoznak ugyanezt tenni. Mert erről egy fia szó nem esett sem a klub honlapján megjelent Gémes-interjúban, sem máshol.
Nagyarányú győzelemmel fejezte be az Euroliga csoportküzdelmeit a MiZo Pécs 2010 csapata, miután 94-42-re legázolta francia ellenfelét, az ESB Lille Metropole-t. Nem csupán a kötelező skalpot gyűjtötte be hát, hanem a gólarányán is jócskán sikerült javítania, ami a biztos továbbjutás (és a többség által előre elkönyvelt győzelem) tudatában első számú feladattá lépett elő.
Véget ért a MiZo Pécs 2010 rossz sorozata hazai pályán az Euroligában: három vesztes mérkőzés után – teljesen megérdemelten – legyőzte a Gospic Croatia gárdáját. A jobb képességekkel rendelkező hazaiak jöttek ki jobban a dobópárbajból, és az utolsó forduló eredményeitől függetlenül biztosították helyüket a rájátszásban. Fellélegezhet edző, menedzsment, szurkoló, hiszen mindenki tudta, az eredmény döntő befolyással bír(hat) majd a szezon hátralévő részére.
Lejátszotta idei utolsó mérkőzését a MiZo Pécs 2010 csapata. A majd’ negyven pontos különbség nagyjából jelzi a találkozó sportértékét, ezért az este inkább két sportolónő bemutatkozása miatt marad emlékezetes.
Borzasztóan unom már, hogy folyton vesztes mérkőzéseket kell elemeznem. Egy-egy vereség után az ember legszívesebben behúzódna a sarokba a fájdalmával, vagy valami teljesen mással foglalkozna – belemélyedne egy érdekes könyvbe, megnézne egy jó filmet. Ugyan kinek hiányzik, hogy egy frissen felszakadt sebből nyomogassa ki a gennyet?!
Amit a MiZo Pécs 2010 művel a szezonban, sok tekintetben alulmúl minden várakozást. Ez még akkor is így van, ha még mindig továbbjutásra áll az Euroligában, és vezeti a bajnoki tabellát. Tény és való, csakhogy arról nem szabadna elfeledkezni, hogy a nemzetközi porondon 2/5-ös mutatóval a negyedik helyen szerénykedik, és ha továbbra sem lesz képes hozni a hazai meccseit, veszélybe kerülhet a továbbjutás (főként, hogy a Gospic erőteljesen feltámadni látszik). Otthon pedig igaz, hogy sikerült legyűrni előbb a trónkövetelő Szegedet (otthon), majd (kínkeservesen, rossz játékkal) a nagy ellenlábas Sopront is (méghozzá idegenben), de utána jött a teli talpas pofon: a győri fiaskó. Ez utóbbival a baranyai csapat eltékozolta kedvező pozícióját a honi pontvadászatban (mivel a Sopron kikapott Szegeden, az alapszakasz hátralévő két igazi rangadójából elég lett volna akár egyet is megnyerni). Csütörtöki vereségével pedig a kényelmes, biztos továbbjutói helyét sodorta veszélybe az Euroligában.
Lehetne most mutogatni a csapat menetrendjét, kiemelni, hogy a legutóbbi két mérkőzésre igen hosszú, feszített sorozat után estek be, de ez legfeljebb az Euroliga-újonc Tisza-partiak részéről lehetne elfogadható érv, egy az elmúlt évtizedben ugyanilyen ritmusban játszó klub esetében semmiképpen sem. Annál kevésbé, mert az elmúlt évek leghosszabb kispadja áll a Fűzy-Djokic páros rendelkezésére, akiknek hiába majd’ a fele tizenéves, mind rendelkeznek legalább egy szezonnyi nemzetközi rutinnal, és bevethetők voltak tavaly is akár egy (később Final Four résztvevő) Avenida akár egy (a saját csoportját fölényesen megnyerő) Venezia ellen (Ki ne emlékezne például Ruják emlékezetes játékára?).
Hogy akkor mire mutogassunk? Mindenki saját magára.
A klubvezetés azért, mert idehozták egymás nyakára Quigley-t és Fegyvernekyt, miközben a magas posztokon nyilvánvalóan elkélt volna (legalább) egy rutinos játékos; mert hagyták, hogy két (légiós) alapember nemhogy az alapozást kihagyja teljes egészében, de még az első pár bajnokit is. (Még jó, hogy az EL-startra ideértek, bár a játékukban nem volt sok köszönet.)
A szakvezetés azért, mert már decemberben járunk, de még mindig aggasztóan sok a pontatlanság és körülményesség a csapat játékában; mert a kiélezett végjátékokat rendre elbukják (súlyosbító körülmény: hazai környezetben is, a szurkolók támogatása ellenére), mert több játékosnak még mindig nincs meg a helye a csapatban, ezért (is) képtelen a pályán a tudásának megfelelő teljesítményt leadni, illetve a padon ücsörög (vagy még ott sem).
Egynémely játékos azért, mert a mutatott produktuma köszönő viszonyban sincs az elvárhatóval – és nem lehet mindent az edző(k) nyakába varrni (például a lassúságot és rendszeres elbambulást, a nyilvánvalóan önbizalomhiányból fakadó, negyedeken át tartó hamvába holt támadójátékot, a húzóemberhez méltatlan alibizést, kosárra sem nézést, a sportemberhez nem illő táplálkozást stb.).
A szurkoló azért, mert túlságosan elkényelmesedett az elmúlt másfél évtized sikereitől, és természetesnek veszi a csodát, s megfeledkezik arról, hogy a varázslat nem jöhetett volna létre a közönség megalkuvást nem tűrő, messze földön híres (és rettegett) biztatása nélkül. (Ha nincsenek a krakkói vendégdrukkerek, a mérkőzés nagy részében majdnem olyan hangulat uralkodott volna a Lauberben, mint az oly sokszor lesajnált soproni Arénában.) Igaz, a védelmében el kell mondani, hogy ő fizet azért, hogy szórakoztassák, és alapjáraton akkor tapsol, ha tetszik neki az, amit lát.
És akkor magamat sem hagyhatom ki – minden fórumon, ahol eddig megszólaltam, azt hirdettem, hogy ez egy sokra hivatott csapat, akik sikerekben gazdag esztendővel ajándékozhatják meg az utóbbi szezonokban a megszokotthoz képest kevésbé elkényeztetett rajongótáborukat. Ehhez képest az idény nyögvenyelősebb eddig, mint a tavalyi volt, nem akarnak jönni az eredmények, nem áll össze a játék. Az állításom első felét mellesleg most is tartom, de a második felét – úgy fest – elkiabáltam, legalábbis eddig ez a helyzet.Nem volt bölcs dolog, ennyi sportban eltöltött év után már tudhatnám, hogy a mérkőzést nem a nevek, hanem a játékosok nyerik.
Egyik hibából nem szeretnék a másikba esni, ezért nem kezdek most el nagy elánnal temetni. Nemrégiben egy helyütt leírtam, hogy korrekt, a hagyományokhoz méltó játékot majd csak a rövid „téli szünet” után várok, mert addigra remélhetőleg minden és mindenki a helyére (és azonos hullámhosszra) kerül. Addig szomorúan bár, de kénytelen vagyok elfogadni az eddigi eredményeket, és a látottakból megpróbálni kiemelni a pozitívumokat.
Menjünk szépen sorban. (Először egy zárójeles megjegyzéssel kezdeném, mert nem konkrétan a Krakkó elleni mérkőzéshez kapcsolódik. A klub honlapján jelent meg a hír, hogy új (magyar) játékos leigazolására kerülhet sor négyes poszton. Ha összejön, egy lyuk betömve.) Két negyednyi ideig végre ismét lehetett védekezést látni. Az elejét bealudták a végét pedig szuflával nem bírták, de a köztes időszakban sokszor megvoltak már azok az együttmozgások, melyek elengedhetetlen feltételei az eredményes védőmunkának. (A gond a sebességgel volt, de ez – megfelelő edzésmunkával – javítható.) A zóna is kezd egyre jobban összeállni. Támadásban többször is tapsolhatott a közönség türelmesen (mégis jó ritmusban) végigjátszott taktikai variációnak. (Ezekből kéne sokkal több.) Öröm volt nézni, hogy Ohldeban megdobbant a pécsi szív, mert ugyan nem játszott jól, de küzdött, hajtott, csípett, harapott. És Krnjic sem az a megszeppent kislány, aki tavaly volt – még mindig körülményes sokszor, de van benne fantázia.
Amit pedig jó lenne gyorsan elfelejteni. Ha már kimondva a kettő-kettőzésekre, a leindításokra és Fernandez betöréseire készültek egész héten, hogy lehet, hogy az első negyedben szinte kizárólag e három valamelyikéből termelt huszonhat pontot az ellenfél? Ha az volt az alapkoncepció, hogy a spanyol klasszist váltott védekezéssel fogják fárasztani, miért kellett Iványit négy faultig tartani rajta? Ha a hármas posztról megint nem jött teljesítmény (már sokadszor), ráadásul Mazzante ki is pontozódott (mínusz IBM-ponttal fejezve be ténykedését…), akkor miért nem lehetett bevetni a padot koptató bedobókat (még ha kétélű fegyver is)? Miért kellett ismét szinte ugyanazzal az ötössel végigjátszatni az utolsó negyedet (amikor ez már Schióban is visszaütött.)?
Bizony, sok kérdés kínozza az embert a mérkőzésre visszagondolva. Valójában nem is a vereség ténye a legelkeserítőbb, mert a jobbtól – nagy küzdelemben – nem szégyen kikapni. Nem kellemes érzés, de emészthető. Az viszont, hogy bántó hibák, alsó hangon is visszafogottnak nevezhető egyéni teljesítmények, megkérdőjelezhető döntések vezetnek odáig, már egészen más színben tüntetik fel a kedvezőtlen végeredményt. És lassan már a csodában sem lehet bízni, mert az (is) egyre ritkább vendég a Lauber Dezső Sportcsarnokban az utóbbi időben.
A Mizo Pécs 2010 csapatába idén egy új légiós érkezett, mégpedig az ismeretlenség homályából. Még a legelvakultabb kosármániások sem tudták kapásból felsorolni eddigi klubjait, statisztikáit, de ezzel nagy valószínűleg a klubvezetés is így volt, hiszen legfeljebb a menedzsere útján eljuttatott felvételek győzhették meg a döntéshozókat, hogy érdemes őt idehozni. Egyszóval zsákbamacskát vásárolt a klub, és a szezon előtt sokan találgatták, vajon mire lehet képes az ismeretlen amerikai lány. Azóta eltelt három hónap, és elmondható, hogy személyében képzett, jó kezű, a pályán rendkívüli nyugalmat árasztó játékost ismerhettünk meg. Beszélgetésünk során megpróbáltunk bepillantást nyerni a hidegvérűség álarca mögé, hogy olvasóinknak bemutathassuk Allie Quigleyt, az embert.
Induljunk el a kezdetektől! Milyen családban nőttél fel?
Chicagótól egy órányira délre születtem, és ott is nőttem fel. Egy fiú- és két lánytestvérem van, akikhez korban és lélekben egyaránt közel állok. Nálunk mindig is a sport volt a közös nevező, mindannyian igyekeztünk magunkat minél többfélében kipróbálni. Valószínűleg ebben szerepe van testnevelő tanár édesanyámnak is, de magunktól is meglehetősen nagy mozgásigényűek voltunk gyermekkorunktól kezdve. Apám a reklámszakmában dolgozik, így viszonylag nyugodt anyagi hátteret biztosított számunkra. Ez azért nem jelenti azt, hogy gazdagok lennénk, amolyan tipikus kertvárosi család vagyunk. Abból a szempontból pedig szerencsésebbek az átlagnál, hogy mind a mai napig nagyon összetartóak vagyunk, engem kivéve nem is került egyikünk sem távol az otthontól. A bátyám és a húgom Chicagóban élnek, az öcsém pedig még helyben tanul. Én az interneten keresztül tartom velük a kapcsolatot, szinte minden nap hívjuk egymást.
Mutasd be Allie Quigleyt, a magánembert! Ki és milyen ő?
Viszonylag laza ember vagyok, nyugis, nem szoktam feleslegesen felidegesíteni magam. Nincsenek különösebben nagy igényeim, bőven megelégszem azzal, ha a barátaimmal lóghatok, nincsenek puccos, drága hobbijaim. A kosarazás mellett amúgy se lenne nagyon rájuk időm. A sportot viszont nagyon szeretem, a kosárlabdán túl is. Ha lehetőségem nyílik rá, szívesen megnézek egy-egy közvetítést a tévében, elsősorban teniszt. Sokat ülök a számítógép előtt is.
És Allie Quigley, a játékos?
Sok tekintetben hasonlít a magánemberhez. A játékban is igyekszem kiegyensúlyozott maradni, ritkán fordul elő, hogy valamin bosszankodjam, ugyanakkor a fene nagy lelkesedés se jellemző rám. Egyszerűen így működöm. Ha izgulok is időnként, igyekszem jó mélyen elfojtani, és semmi pénzért nem mutatnám ki.
Hogy indult a sportolói karriered?
Röplabdázással. A középiskolában három fő sportot űztem: röplabdát, kosárlabdát és softballt. Szerencsére nem ütötték egymást, mert mindegyik szezonja másik trimeszterben volt, így folyamatosan játékban voltam, és nem is untam rá egyikre sem. Eleinte a röplabdázás állt hozzám a legközelebb, de aztán elég gyorsan világossá vált számomra, hogy ezzel a sporttal egyetemi ösztöndíjat még csak-csak össze lehet gereblyézni valahogy, de az Államokban utána nincs profi bajnokság, ezért úgy döntöttem, hogy inkább a kosárlabdába fektetek több energiát, mert szerettem volna túllépni az amatőr szinten. Gyerekkorunkban a házunk előtt amúgy is folyton a palánkot döngettük, így tulajdonképpen csak visszatértem a gyökerekhez.
És hogy lett belőled hivatásos kosaras?
Az egyetem kiválasztásánál már fontos szerepet játszott, hogy híres kosáriskolának számított. Azt, hogy akár tényleg hivatásszerűen is űzhetem ezt a sportot, a harmadévesen kezdtem remélni. Ekkor több csapattársam is a WNBA-be került, ahová én magam is gyerekkorom óta vágytam. Miután végeztem, engem is draftoltak. Elmondhatatlan érzés volt, amikor a Seattle Storm kiválasztott – egy álom vált valóra. Aztán végül nem is ott kezdtem meg a profi pályafutásomat, mert még a szezon előtti edzőtáborból átkerültem Phoenixbe. A Mercuryval nem volt túl jó évünk, mert még a rájátszásba sem jutottunk be, így az első évem nem volt túl sikeres. A mostani azért már jobban sikerült…
A két szezon közt azért átruccantál Európába egy évre. Hogy tetszett?
Törökországba mentem játszani, ahol több szempontból is hasznos tapasztalatokra tettem szert. Először is, megismertem egy a miénktől teljesen eltérő kultúrát, és belekóstolhattam abba, milyen az európai kosárlabda. Igaz, arrafelé rengeteg amerikai játszik, ezért a pályán gyakran találkoztam szembe ismerős arcokkal, ez viszont abból a szempontból volt jó, hogy mi, játékosok valóságos kis közösséget alkottunk. A törököknél egyébként érdekes módon nem annyira erős a versenyszellem, mint nálunk, az Államokban, de azért ők is oda tudják tenni magukat rendesen. A csapatunk nem volt túlságosan erős, de a bajnokság végén egészen jó helyen végeztünk. Jó élmény volt, és nagyon szerettem a mediterrán klímát.
A MiZo Pécsről érdeklődéséről mikor hallottál először?
Valamikor az év közepén, júliusban, vagy talán még júniusban. Kelly kérdezte, lenne-e kedvem Európában is a csapattársa lenni. Kicsit körbekérdezősködtem, megnéztem pár felvételt, és azokból egyértelműen kiderült, hogy masszív, magas szintű kosárlabdát játszó csapat a pécsi, így elkezdett komolyan érdekelni a dolog. A helyi szurkolótábor híre és látványa sem volt mellékes szempont, és persze az sem, hogy honfitársaimmal szerepelhetek egy klubban, s úgy gondoltam, ez tény nemcsak a csapatba való, hanem kívüli beilleszkedést is nagyban elősegítheti.
Most, hogy itt vagy, hogy látod ezt a kérdést?
Az első időszak elsősorban azzal telt el, hogy megismerkedjek a csapattársaimmal, a játékrendszerrel, az Euroliga légkörével, és a lányok nagyon sokat segítettek. Ez alatt nemcsak Nicole-t és Kellyt értem, hiszen a többiek is nagyon kedvesek, segítőkészek, és a többségük nagyon jól beszél angolul. Ez nagyban megkönnyítette a dolgomat. Azt hiszem, mostanra elmondhatom, hogy beépültem, innentől kezdve már csak győzni kell! A csapattól, a klubtól és a szurkolóktól azt kaptam, amit vártam, az Euroliga színvonala felül- a bajnokságé pedig kicsit alulmúlta az elképzeléseimet. Azért itt is vannak jó csapatok, például a Szeged, a Sopron, de a többiek ellen többnyire nagyon simán győztünk.
Játékosként mik a legnagyobb erényeid és hiányosságaid?
Igyekszem mindent jól csinálni. Viszonylag biztos kezű labdavezetőnek számítok, a dobásbiztonságom is meglehetősen jó, csapatjátékosnak tartom magam, aki tud és szeret is passzolni. Védekezésben viszont nem vagyok elég agresszív, legalábbis abban a mértékben, ahogy ezt Európában tolerálják a játékvezetők. De ezt sokat gyakorlom az edzéseken, igyekszem fizikailag is minél jobban odatenni magam, hiszen a csapatba nagyon nehéz úgy bekerülni, ha nem védekezik jól az ember.
Hát igen, a csapatba kerülés… A hazai bajnoki rangadók egyikén se játszottál. Hogy élted meg ezt?
Nyilván nem dob fel, mert szeretnék minél többet játszani, de elfogadom az edzők döntését, akiknek a csapat érdekeit kell elsősorban szem előtt tartaniuk, és nem az enyémet. Szerencsére kárpótolhatom magam az Euroligában, de azért jó lenne, ha egy-egy komolyabb hazai mérkőzésen is szerepet kapnék.
Mit gondolsz a csapatról úgy általában? Hogy összetartó társaság. Mindenki törődik a másikkal, edzések után sem rohan mindenki rögtön a saját dolga után, gyakran megyünk el együtt ide-oda. A csapat komoly játékerőt képvisel, még akkor is, ha az eredményekben ez nem mindig mutatkozik meg. Összességében jól érzem magam itt, bár ezt az időt nagyon nem szeretem.
Mit vársz az idei szezontól?
Magasak velünk szemben az elvárások, de mi is magasra tesszük a lécet, így azt mondom, hogy nem is lehet más célunk, mint megnyerni a bajnokságot, és az Euroligában is minél tovább jutni. Jó lenne legalább a tavalyi negyeddöntős eredményt megismételni. Ami pedig engem illet, azon leszek, hogy meccsről-meccsre jobban játsszak, és győzelmekhez segíthessem a csapatot.
Három még gombócból is sok, nemhogy vereségből. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ebből kettő hazai pályán történt, s a MiZo Pécs eddig csak a kiállásért járó egy pontokat tudta megszerezni, nem kell hozzá nagy tudomány, hogy megállapítsuk: a csapat háza táján helyzet van. Hogy ez krízis-, katasztrófa- vagy „szimpla” vészhelyzet, mindenki másként ítéli meg – vérmérséklettől függően. A mérkőzést nagy hanggal kezdő, majd fokozatosan elhalkuló, később tanácstalanul oldalra pislogó, végül egyre dühösebben zúgolódó közönség reakciója egyértelműen jelezte, nem jó irányba mennek a dolgok a Lauber Dezső Sportcsarnokban – mert még talán az ősszurkolók se nagyon emlékeznek arra, mikor fütyült utoljára a publikum a meccs után, ha egyáltalán megesett már ez a csúfság.
Ha csak a száraz tényeket nézzük, több szempontból is törvényszerű volt a vereség. Az első negyed első öt perce 12:4-es pécsi vezetéssel zárult, de a dudaszóra három pontra olvadt az előny (20:17). Szinte pontosan ugyanez volt a második negyed forgatókönyve: a félidőnél 30:22, a végén 36:34. A számok nyelvén ez annyit jelent, hogy a két negyed első felét egyaránt plusz nyolc ponttal abszolválták a hazaiak, ugyanakkor a második öt perceket előbb mínusz öttel, majd mínusz hattal. A szinuszgörbe-szerű hullámzás egyértelműen egy emberhez kapcsolódik: Iványi Dalmához. Amíg ő pályán volt (a negyedek első felében), futott a szekér, amint leült (a hatodik-hetedik perctől a tizedikig), megállt a tudomány. És a csapat is – s ezalatt nem kizárólag a pontgyártást kell érteni. Az addigi lendületes, sokmozgásos játékokat mintha egy suhintással elvágták volna, s helyettük jött a pumpálás, a labdás játékos vérverítékes küzdelme egy felállt védelemmel szemben, melyet a többiek bámész (…) tekintete kísért. A félidei soványka előny csak azért maradt meg, mert a negyedek első szakasza egy kicsit jobb volt annál, mint amennyire rossz a második. Igen ám, de az első számú (és egyetlen igazi) irányító a huszonnegyedik percben beszedte negyedik személyi hibáját, és le kellett ültetni. Ez a pont jelentette az agónia kezdetét. Nem is annyira Iványi első félidei három gólpassza hiányzott, hanem a csapat játékának ritmust adó szervezőkészsége. Fegyverneky és Raksányi hiába próbálkozott, képtelen volt átvenni a karmester szerepét. (És sajnálatos módon ez a visszatérő pécsi ikonra is, aki a második félidőben már egyetlen gólpasszt sem tudott kiosztani.)
A két említett játékos védelmében annyit mindenképpen el kell mondani, hogy becsülettel próbálkoztak, loholtak fel s alá a triplavonal mentén, de borzasztó nehéz dolguk volt, mert nagyon nehéz sikerese mélységi passzokat adni álló csapattársaknak. Merthogy ez volt a helyzet.
De az ide vezető okok megértéséhez egy kis kitérőt kell tenni. A szakvezetés taktikája – a tavalyi évhez hasonlóan – követi a modern kosárlabda egyik népszerű trendjét, mely a támadóidőt három harmadra osztja. Az alapvető cél az, hogy lehetőség szerint az első nyolc másodpercben – gyors indításból, lerohanásból – kosárral fejeződjön be a támadás, még rendezetlen védelemmel szemben. Ha ez nem jön össze, a játékosok felveszik a bemondott figurának megfelelő pozíciójukat, és részfeladataikat igyekeznek korrektül elvégezni, hogy az utolsó nyolc másodpercre tiszta dobóhelyzet alakulhasson ki. Ha egy játékot megfelelő sebességgel és pontossággal hajtanak végre, az egyik játékosnak elvileg olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy csak a dobótudásán múlik, hogy a támadás kosárral fejeződik-e be vagy sem. A mai férfikosárlabdával ellentétben a nőknél a legfőbb hangsúly továbbra is ezeken a figurákon (rosszabb esetben az egyszerű kettő-kettőzéseken) van, mert – tán habitusukból is kifolyólag – ők kevésbé hajlamosak az egyénieskedő megoldásokra, és inkább rábírhatók, hogy csapatszinten összedolgozzanak.
Az Avenida elleni mérkőzésen Iványi távollétében gyakorlatilag nem volt gyorsindításos játéka a Pécsnek (amikor pályán volt, se sok), ezért az esetek többségében felállt védelem ellen kellett játszani. Ez pedig már a korábbi két Euroliga-találkozón se nagyon ízlett a csapatnak, amin nincs sok csodálkoznivaló, hiszen tulajdonképpen nincs is ilyen játéka a Pécsnek, vagy ha igen, remekül titkolják. Hiába mutatott fel az aktuális irányító bármilyen számot, figura a vége valahogy mindig az lett, hogy az egyes és a kettes pozíciót (vagy labdát) cserélt, a többiek pedig szépen körbeállták a perimétert (egy center a körténél), és nem mozdultak tovább. Nem hiszem, hogy az edzéseken ezt gyakorolnák, viszont éles meccsen rossz volt nézni, ahogy a játékosok rendre tanácstalanul ácsorogtak vagy alibi mozgásokat végeztek. Alig-alig lehetett felfedezni egy tisztességesen végrehajtott elzárás-leválást (na jó, ez sosem volt igazán pécsi specialitás), ne adj’isten olyan átfutást, ahol a kettes-hármasmegkapta volna a maga két blokkját. Helyette volt távolról elhajított labda (tizenhat hárompontos kísérletből mindössze kettő volt sikeres – a 12,5 százalékos triplamutatót a megye kettőben sem teszik ki a kirakatba), a pozíciós centerjáték erőltetése (oldja meg Vajda vagy Ohlde egy-az-egyben, az emberével – plusz a rásegítővel – a nyakán), meg kézen-közön betörés középtávoli tempóval (amik szerencsére viszonylag jól sültek a meccsen, különben még nagyobb verés lett volna a vége).
Az impotens, féloldalas támadásépítést tökéletesen alátámasztja, hogy az első félidőben a hármas poszton megforduló két játékosnak egyetlen mezőnykísérlete sem volt, holott mindenki tudja, hogy Kelly Mazzante, az amerikai légiós nem habozik rásuhintani, ha egyetlen pillanatra szabad rálátása van a gyűrűre, mint ahogy Nagy-Bujdosó is szívfájdalom nélkül rádobja a tisztát. Csakhogy egyikük sem jutott el dobóhelyzetig, vagy ha igen, a labdát nem kapták meg. Ez a szomorú tényállás a második félidőben sem változott sokat, a két játékos összesen három dobáskísérlettel fejezte be a mérkőzést (pont nem született belőlük), miközben a másik oldalon a régi ismerős, Gorbunova egymaga ötöt tudott felmutatni (melyből három sikeres volt, azaz hatvan százalék) alig tizennégy percnyi játékideje alatt.
Ha nem hatvankilenc pontot kap a csapat hazai pályán, még azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen még a védekezésben volt a legtöbb fantázia. Így viszont pontosításra szorul az előbbi megállapítás: a defenzív játékban több tudatos elemet és variációt fedezhettünk fel az offenzióval szemben. A szokásosan kemény (faulthatáron vagy azon is túl mozgó) emberfogásos védekezéssel hiába sikerült tíz labdát szerezni, ha azokból kevésszer sikerült lerohanásos támadásokat vezetni, ráadásul a gyorsan gyűlő személyik a védőjáték felpuhulásához és az ellenfél büntetőzéséhez vezettek (ez utóbbi pedig rossz ómen, ha a másik oldalon majd’ nyolcvanöt százalékkal dobják a szabaddobást). És akkor még nem beszéltünk a rendre bekövetkező rövidzárlatokról, melyek többnyire az elváltásokból és figyelmetlenségből (helyenként tapasztalatlanságból) fakadtak, és az alapvonal lezárásának visszatérő, (és szembeszökően) bántó hiányáról. Mindezekből könnyű kosarakat kapott a Pécs, amikre csak nagy ritkán tudott hasonlóval válaszolni. Amikor pedig – részben a kellemetlen faultproblémák miatt – területvédekezésre váltott a csapat, csak ideig-óráig meg tudta vele zavarni a spanyolokat, akik végtelenül türelmesen járatták körbe a labdát, s náluk érdekes módon többnyire maradt üres ember a végén. (Ugyanitt kell megjegyezni azonban, hogy a szétnyíló zóna összezárására a hárompontos vonalig ki-kilépő centermozgás nem volt túl szerencsés választás (pedig már jó ideje használatban van), mert az ellenfél már a legelső alkalommal leolvasta (minden bizonnyal ők is készültek a hazaiak játékából), és a magasemberüknek csak két lépést kellett arrébb tipegnie, hogy tiszta (távoli) dobóhelyzetbe kerüljön. Csak Willingham pontatlanságának volt köszönhető, hogy mindössze egy tripla született belőle a négy helyett.) Az egész pályás letámadás sem bizonyult hatásos fegyvernek, hiszen nem nagyon sikerült közelebb zárkózni az utolsó percekben.
Ha az objektivitás megőrzése érdekében szeretnénk a pozitívumokat is észrevenni, akkor mindenképpen meg kell emlékezni Vajda mélységi befutásairól és Fegyverneky határozott belépéseit követő középtávolijairól. Mindkettő ékes példája annak, milyen egyszerű játék is a kosárlabda, ha „mozgás is van benne”. És ha nagyon jóindulatúak akarunk lenni, akkor azt is megemlíthetjük, hogy kifejezetten rosszul (mondjuk úgy, mint Krakkóban az első negyed nagy részében) már viszonylag keveset játszott a csapat. Már ha az ötlettelenség előrelépésnek számít az indiszponáltsághoz képest…
Summa summarum: a MiZo Pécs 2010 játéka – annak ellenére, felfedezhetőek benne a javulás jelei – még mindig messze elmarad attól a szinttől, ami a kerete alapján elvárható lenne. A bajokat tetézi, hogy kis túlzással már azelőtt keresztet lehet vetni az idei Euroliga-szezonra, mielőtt még igazán elkezdődött volna. Az Avenida elleni mérkőzés egy komoly novemberi sorozat első állomása volt, melyen – az előzmények ismeretében (vereség a Schiotól és a Krakkótól, nyögvenyelős győzelmek az utóbbi magyar bajnokikon) – különösen fontos lett volna a győzelem. Mivel nem jött össze, borzasztó lélektani teherrel lépnek majd pályára a játékosok minden egyes mérkőzésen, ráadásul a sikertelenség, az ötlettelen játék miatt a szurkolók is egyre inkább elfordulnak a csapattól, és egyre hangosabb a szakvezetést bírálók tábora.
Ha egy európai csapatban két-három WNBA-játékos pattogtat, általában jelezni szokta a klub erejét. És ha ők ráadásul a bajnokcsapat tagjai is, mindenképpen büszkeségre ad okot. A MiZo Pécs 2010 abban a szerencsés helyzetben van, hogy mindhárom amerikai légiósa az idei trófeát begyűjtő Phoenix Mercury alkalmazottja volt a nyáron, s bár közülük Allie Quigley kimaradt a rájátszást megelőző keretszűkítéskor, Nicole Ohlde és Kelly Mazzante végig aktív részese volt csapatuk trónra kerülésének. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem elsősorban róluk szólt a play-off, de mindketten rendszeres játéklehetőséghez jutottak, s Nicole a nagydöntő valamennyi mérkőzésén, Kelly pedig kettőn lépett pályára. Ezáltal mindketten kiérdemelték a WNBA bajnoki címet. Az ezzel kapcsolatos élményeikről kérdeztük őket, hiszen nem minden évben történik meg, hogy közvetlenül a játékosok segítségével nyerhetünk bepillantást a világ legerősebb bajnokságának végső küzdelmeibe.
I.A szezon - út a döntőig
N.O.: Számomra új volt a csapat, hogy a szezon előtt kerültem Phoenixbe, viszont nem volt olyan nehéz beilleszkednem, hiszen több játékost ismertem. Elsősorban Kellyt, persze, de másokat is. A klub és a lányok is mindent megtettek azért, hogy minél jobban megkönnyebbítsék a beilleszkedésemet, ezért igazán nem volt nehéz dolgom e téren.
K.M.: Én már régi motorosnak számítok Phoenixben, és sokan maradtunk együtt még a bajnokcsapatból, így nekem nem volt más dolgom, mint az olyan újoncokat megszoknom, mint Nicole… (nagy vihorászás). Komolyra fordítva a szót, mivel az előző szezonban nem sikerült bekerülnünk a rájátszásba, nagyon sok változás történt a csapat körül. Egyébként ennek kapcsán Nicole neve elég korán felmerült, mert az idei évre kitalált koncepció elsősorban a gyors lerohanásokra épült, amiben ő kifejezetten erős, és az érkezésének értelemszerűen nagyon örültem.
N.O.: Valóban. Érdekes volt ebbe a csapatba kerülni, melynek igen komoly célkitűzései voltak. Korábban egyszer szerepeltem a rájátszásban, még a Minnesotával, de velük még meccset se sikerült nyerni ott, ennélfogva minden új és izgalmas volt a play-offban. Aminek aztán egész jó vége lett, mi egyebet kívánhatna az ember!
K.M.: Én egy kicsit más helyzetben voltam. A két évvel ezelőtti siker után már az alapszakaszban búcsúzni kényszerültünk, ezért mi, régi játékosok tettünk egy fogadalmat, hogy nem hagyjuk, hogy ez még egyszer megtörténjen, s ennek meg is lett a következménye. A szezon első fele sok tekintetben emlékeztetett arra, mint amikor bajnokok lettünk, és a rájátszásban is végig rendkívüli összpontosítással játszottunk. Én személy szerint azt hittem, meccset se fogunk veszíteni. Aztán kikaptunk San Antonióban (a Nyugati Konferencia elődöntőjében, a szerk.), viszont ahogy az azt követő összecsapást megnyertük, megmutatta, mennyire erősek is vagyunk, és hogy milyen fizikai és mentális felkészültséggel mentünk bele minden olyan meccsbe, ahol a kiesés vagy a továbblépés volt a tét. Ez végig jellemző maradt ránk.
II.A döntő hangulata
N.O.: Amikor túljutottunk a sztárokkal teletűzdelt Los Angeles Sparkson, magam is meglepődtem, mennyire nem vagyok ideges. Izgatottságot éreztem, ill. egészséges drukkot, de félelem nem volt bennem. Tudni kell, hogy nagyon jó szurkolótábora van mindkét döntőbe jutott csapatnak, és a remek hangulatban nem a félelmeivel törődik az ember, hanem azzal, hogy minél jobban kiérdemelje a közönség biztatását.
K.M.: Nekem ez volt a második döntőm, és teljesen másként éltem meg, mint az előzőt. A mostani olyan volt, mintha a forgatókönyvét Hollywoodban írták volna meg. Nálunk volt a hazai pálya előnye, de aztán elveszítettük azt (a második mérkőzésen, a szerk.), és vissza kellett szereznünk. A végeredmény mindkét alkalommal ugyanaz volt, szerencsére, de az út, ahogy idén eljutottunk a győzelemig, örökre emlékezetes marad számomra.
III.A Phoenix Mercury csapata
N.O.: A csapatunk legnagyobb erősségének azt mondanám, hogy nagyon hosszú a kispadja, és minden játékos tökéletesen tisztában volt a szerepével, és meg is tett minden tőle telhetőt a részfeladatai elvégzése érdekében.
K.M.: Egyetértek Nicole-lal, s annyit tennék még hozzá, rengeteg tapasztalt játékosunk volt ebben a szezonban, akiknek már nem kellett sokat magyarázni, mindenki tudta, mivel járulhat hozzá leginkább a sikerhez. A talán az egyetlen hiányosságunkat, a viszonylag kevés lepattanót is ki tudtuk küszöbölni azzal, hogy olyan játékosok kerültek a csapathoz, akik jók ebben a műfajban, hogy mást ne mondjak, Nicole is, illetve azzal, hogy általában egy kicsit többet dobtunk, mint kaptunk…
IV.Az Indiana Fever csapata
N.O.: Náluk a csapatjáték az, ami elsősorban dominál. Ebben erősebbek bárkinél, ezért is kerültek a nagydöntőbe. Persze náluk is le vannak osztva a szerepek, és a játékosok rendesen el is végezték a dolgukat a rájátszásban végig, de akkor is a remekült összehangolt játékot emelném ki elsősorban.
K.M.: Igen, ráadásul ők voltak a legjobban védekező csapat a ligában, és különösen nehéz volt ellenük játszani. Nagyon alaposan felkészültek belőlünk is, ezzel komoly fejtörést okoztak az edzői stábnak, mert folyton ki kellett találniuk valami újat, amivel meglephettük őket. Talán abban sikerült mégis fölébük kerekednünk, hogy nálunk több olyan játékos akadt, aki a kulcspillanatokban el mert vállalni dobást, és be is tudta dobni.
V.Az edzői stílus
N.O.: Az edzők filozófiájában óriási volt a különbség. Corey (Corey Gaines, a Phoenix edzője, a szerk.) azt szereti, ha kimegyünk a pályára, aztán „futunk és lövöldözünk”, vagyis a gyors, tranzíciós játék híve. Linn Dunn pedig végig a pozíciós játékot erőltette, a csapata alaposan felépített támadásokat vezetett, szóval jobban nem is különbözhettek volna egymástól.
K.M.: Nehéz lenne megmondani, melyiküknek van igaza, az biztos, hogy mindketten kitűnő edzők, hiszen csapatukat a nagydöntőig vezették.És egyikük sem kapott technikait, vagyis mindketten nagyon nyugodtan viselkedtek, összehasonlítva mondjuk egy Bill Lambierrel vagy a hozzá hasonlókkal. Ákos is hasonlóan nyugodt alkat, csak nem beszél angolul… (újabb nagy vihorászás) Néha ezért kicsit nehéz is a padon, mert csak lessük a rajzokat, és közben megpróbáljuk kideríteni, miről is folyik a szó pontosan…
N.O.: És az arcát, hogy észrevegyük, amikor tényleg mérges!
K.M.: Igen… Persze a lányok és Zeljko igyekeznek segíteni, de az mégsem ugyanaz. Annyit viszont mi is érzékelünk, hogy a vezetőedzőnek erős hajlama van az iróniára.
VI.A döntő mérkőzései
K.M.: Úristen! A döntő mérkőzéseiről egyenként kéne beszélnünk?! Ööö… Hadd gondolkozzam…
N.O.: Hú, ez nehéz, mert számomra az egész összefolyik, olyan egységes massza a teljes döntő. Nehéz lesz különbontani.
K.M.: Na, az első meccset otthon játszottuk, az biztos, és hosszabbításban nyertünk. De hogy mi volt a kulcspillanat… hát, ezt most nem is tudnám hirtelen megmondani.
N.O.: Én arra emlékszem leginkább, hogy mindenkinek sült a keze. Nem is tudom, mi lett a pontos végeredmény (120-116, a szerk.), de annyi kosár volt, mint egy férfi meccsen. Aztán a második meccsen kikaptunk otthon. Azt a találkozót igyekeztem rögtön elzárni az agyam valami távoli zugába, minél gyorsabban túl akartam lenni rajta.
K.M.: Igen, azon a meccsen saját magunkat vertük meg. Dianát és Cappyt (Taurasi és Pondexter, a szerk.) nagyon jól megfogták támadásban, ezáltal kihúzták a méregfogunkat. Ez megzavart bennünket, és rendre rossz megoldásokat választottunk.
N.O.: Végül kikaptunk, aztán átmentünk Indianába, ahol mindössze egy ponttal maradtunk alul. De továbbra is töretlenül bíztunk magunkban. Korábban a szezon során egyszer sem kaptunk ki kétszer egymás után, és hittük, hogy a negyediket biztosan behúzzuk Ráadásul három napunk volt arra, hogy lélekben feldolgozzuk a történteket, és felkészüljünk a következő megmérettetésre. Semmi mást nem csináltunk, csak hosszú órákon át edzettünk, s utána a hotelszobában arra vártunk, hogy végre feldobják a labdát. Végül, mire eljött a mérkőzés, már nem is kellett semmit mondani, mert mindenki tökéletesen tudta, mit kell tennie.
K.M.: És ez volt az első olyan mérkőzés a döntőben, ahol a bemutatáskor Corey egyenként lepacsizott minden játékossal. Valahol ez is jelezte, különleges este van készülőben. Aztán végig vezetve, könnyedén nyertünk. Az Indianának esélye sem volt.
N.O.: Ezután következett a mindent eldöntő csata. Óriási tömeg volt a csarnokunkban, kint volt a családunk, a barátaink, még most is lúdbőrözik a karom attól, hogy felidézem. Az elejétől kezdve bennünk volt az érzés, hogy ezt a meccset nem veszíthetjük el. A végén azért elég rendesen feljöttek, de nálunk mindig volt valaki, aki dobott egy irtózatos nagy kosarat, vagy letépett egy fontos lepattanót, és… a többi…
K.M.: A többi már történelem! (fülig érő szájjal)
VII.A győzelem
N.O.: Hát, igen! Nekem nagyjából egy hétig tartott, mire tényleg felfogtam, hogy megnyertük a bajnokságot. Emlékszem, a ötödik mérkőzés estéjén folyamatosan azt ismételgettem, hogy „Nem hiszem el, hogy győztünk! Nem hiszem el, hogy győztünk!” Nagyon sokan el se jutnak odáig, hogy egy nagydöntő levegőjébe beleszippanthassanak, nemhogy megnyerjék, és nekünk, nekem ez sikerült. Azok után, hogy korábban még play-off meccset se nyertem, elképesztő élményt jelentett. Valószínűleg életem eddigi legnagyobb élményét.
K.M.: Nicole-nak tökéletesen igaza van. A legtöbb profi sportoló csak álmodozik egy hasonló sikerről, de soha nem jut el idáig. Még a legnagyobbak közül is sokaknak nem adatik meg, ami nekem már kétszer is. Ez feldolgozhatatlan! Mindenesetre már alig várom a következő szezont, hogy újra megcsináljuk! Mert meg fogjuk!
VIII.A döntő legemlékezetesebb pillanata
N.O.:Számomra az a jelenet volt a legborzongatóbb, amikor az ötödik mérkőzésen vártuk a végső sípszót. A partvonal mellett álltunk, és amikor lepörgött az óra, berohantunk, és hullott a konfetti, s velük együtt a könnyeink. Leírhatatlan volt!
K.M.: Nekem is ez a legemlékezetesebb, mert az előző bajnoki címünket idegenben, Detroitban nyertük meg, most pedig a saját szurkolóink előtt. Otthon győzni azért egész más élmény. Belém is mélyen belém égett, ahogy összekapaszkodva álltunk a cserepad előtt, és amikor megszólalt a duda, valamiféle földöntúli boldogság töltött el: „Köszönöm, Istenem! Nyertünk!”
A győzelmet nem kell megmagyarázni, a vereséget pedig nem érdemes – tartja a mondás. Azt hiszem, a csütörtöki MiZo Pécs 2010 – Beretta Familia Schio Euroliga-összecsapás után nem is az eredmény, ill. a győztes kiléte az érdekes. Persze, szomorú, hogy kikaptak a baranyaiak, de sok örömködésre akkor se nagyon lenne oka senkinek, ha az utolsó triplát történetesen nem az olaszok, hanem valamelyik pécsi dobja.
Kikapni egy jó meccsen, nemes ellenféltől nem örömteli, de elviselhető. Győzni egy rosszon, elkeserítő játékkal sem szívderítő, azonban van mivel vigasztalódni. Helyenként kiábrándítóan játszva vereséget szenvedni egy nem túlságosan acélos csapattól viszont igencsak kedvét szegi az embernek. Egy ilyen mérkőzés után már csak abban reménykedhet, hogy túl van a legrosszabbon, s innentől már csak jobb lehet.
A tavalyi szezon kezdete előtt közvetlenül minden pécsi kosárlabdabarát hálaimára kulcsolta volna a két kezét egy olyan keretért, amilyen idén a Fűzy-Djokic edzőpáros rendelkezésére áll. A 2009/2010-es magyar bajnoki alapszakasz első öt fordulójában mutatott játék és nagy különbségű győzelmek sem utaltak arra, hogy gondot jelenthet egy Schio szintű egylet legyőzése – főként hazai pályán. A bizakodó hangulatot csak erősítette a Győr – barátságos meccsen történő – leiskolázása, és szinte mindenki csak legyintgetett, amikor az edzők vissza-visszatérő motívumként szőtték bele nyilatkozataikba az amerikai légiósok kései érkezéséből fakadó esetleges problémákat.
Az, hogy Fűzyék siráma nem csupán vészmadárkodás volt, a Targoviste elleni – múlt heti – két edzőmeccsen igazolódott be. A szerdain a közönség is láthatta, hogy az a teljesítmény, ami rekordnagyságú győzelemhez vezetett a Szekszárd ellen, bizony épphogy csak elégnek bizonyult egy (valóban) jó erőkből álló csapat ellen. Ekkor érződött először a szezon során a két alapember hiánya, de nagyon. Másnap aztán, zárt kapuk mögött pályára lépett a teljes keret, de az időközben megérkező Ohlde és Mazzante teljesítményét még harmatosnak sem igen lehetett nevezni, és a románok simán megverték vendéglátóikat. Erre mondta volna az öreg székely: „Nono!”
A kosárlabda – különösen a nők esetében – csapatjáték, ahol a játékosok gondosan összekoordinált mozgásának olajozottnak és gyorsnak kell lennie. Ha e két feltétel teljesül, a játék végtelenül egyszerűnek tűnik. A pontatlanság és körülményesség ugyanakkor megbocsáthatatlan bűn. A pécsi csapatnak sikerült mindkettőbe alaposan beleesnie.
Ha az utolsó negyed felénél az ellenfél 51 pontnál jár, az általában a jó védekezés jele. A 40 dobott pont viszont komoly problémákra mutat rá támadásban. A MiZo Pécs 2010 által játszott figurák sokszor nem kerültek befejezésre, mert a labda annyira lassan járt körbe, hogy az ellenfél még időben képes volt tolódni, ezáltal nem maradt üres terület. Amikor mégis sikerült jó pozícióba juttatni a labdát, a játékosok gyakorta kifejezetten gyámoltalan, ügyefogyott megoldásokat választottak. Ez alapvetően két dolgot eredményezett: háborgó publikumot és 21 turnovert.
Egy mérkőzésen ritkán látni ennyi elguruló, kiperdülő, két kar között átszálló labdát, legalábbis ilyen szinten. És ami a legelszomorítóbb, sokszor az ellenfélnek nem is igazán volt „köze” hozzájuk (az elvárhatóan kemény védekezésén túl), egész egyszerűen a pécsiek választottak sorra rossz megoldásokat (centernek térdmagasságban belőtt, irányító háta mögé hajított, ziccerből a semmibe kiadott labdák, stb.) A hazaiak nyilván nem felejtettek el játszani egy-két hét alatt, de ennek a vakok számára is nyilvánvaló jelenségnek kellett, hogy oka legyen.
A magam részéről hármat is fel tudnék sorolni. Először is a magyar bajnokság és az Euroliga sebessége közt nagyságrendnyi különbség van. A nemzetközi színtéren nincs idő totojázni, labdát kezelgetni, kacsintani passz előtt. Aki nem hiszi, nézze vissza a nyári EB mérkőzéseit, ahol a magyar válogatott leginkább ebben az aspektusban maradt el ellenfeleitől. A második a dekoncentráltság. Több olyan hazai játékos is volt ma – elsősorban a külső posztokon – akiknek minden energiáját lekötötte, hogy védőfeladatukat tökéletesen ellássák. Támadásra pedig egyszerűen nem maradt szufla. Tudom, ez nem indokolja feltétlenül a látottakat, de ne feledkezzünk meg a lassú támadásvezetés miatt elmaradó szabad folyosók, tiszta dobóhelyzetek hiánya miatti zavarodottságról sem!
A harmadik tényező pedig az első kettő szerencsétlen együttállásából fakad – centerposzton. Az eladott labdák több mint fele két játékoshoz, Sara Krnjichez és Nicole Ohlde-hoz köthető. Előbbi hiába játszik ellenállhatatlanul a bajnokságban, itt azonban jobbról is, balról is hasonló testalkatú játékosok fogták közre, és korántsem tudta úgy érvényesíteni fizikumát, mint a honi pontvadászatban. Mivel fordulékonyságára nem apellálhatott, kínjában passzolni próbált, ezeket a labdákat viszont a rutinos erőkből álló olaszok könnyedén levadászták, legalábbis megakadályozták, hogy célba jussanak. Az amerikai középjátékos pedig egyáltalán nem találta a játék ritmusát (és akkor még finom voltam), gyakorlatilag alig akadt értékelhető megmozdulása. Gondolom, vérprofiként ezt ő is pontosan érezte, ezért próbált volna szabadulni a labdától. Nem igazán járt sikerrel.
A védekezéssel szintén maximálisan lekötött Vajda (egyébként érdemes figyelni a védőjátékát, abban is klasszissá növi ki magát) pedig messze nem tudott annyit hozzátenni az előre játékhoz, mint általában (összesen hat kétpontos kísérlete volt, ennek a duplája a tőle megszokott), így az ellenfél palánkja alatti mélységi játék szép lassan elsorvadt. A villámgyors befutásokból nagyon keveset láttunk (kivéve a meccsvégi, minden mindegy alapon történt hajrázást), ezáltal az ellenfél védelmét sem sikerült megbontani. Az eredmény: pumpálás és alibipasszok a triplavonalon kívül, kétségbeesetten eldobott hárompontos kísérletek (huszonnégyből ráadásul csak négy volt sikeres), és (csúnyán) eladott labdák.
Lehet azon vitatkozni, hogy Horváth Lillát érdemes lett volna többet játszani (és nemcsak Ohlde betlije miatt), mert az ő energikus, „palánkcentrikus” stílusa átlendíthette volna a csapatott egynéhány –több percig tartó – gólmentes holtponton. Vagy azon, hogy akár Somogyival is próbálkozhattak volna az edzők (főként Nagy-Bujdosó negyedik személyije után), mert az ő keze mindig képes elsülni, és nem is habozik rádobni, ha esélye nyílik rá (arról nem beszélve, hogy Mazzante 1/6-os triplamutatóját ő is tudta volna hozni). De az ő szerepeltetésük a mindenképpen a védekezés szétesésének veszélyét hordozta volna magában, ami nem biztos, hogy egy ilyen kiélezett meccsen belefért volna. Mivel a Pécs kikapott, sok veszíteni való nem lett volna, de utólag könnyű okosnak lenni.
Tipikus magyar betegség, hogy az első rossz eredmény után temetni kezdik az addig dicsőített csapatot. Nyilván sokak fejében megfordul, hogy „túlértékelt játékosok gyülekezete” a Pécs, akik „még egy olasz csapatot sem képesek hazai pályán megverni”, és legszívesebben lehúznák a vécén az egész szezont. Előre. Tény és való, hogy rendkívül kellemetlen hazai pályán vereséggel kezdeni az Euroliga-szezont, főleg a régi-új lebonyolítási rendszerben, de ettől még nem dől össze a világ. A lényeg, hogy az egyenes kieséses szakaszra (minden sorozatban) összeálljon a játék, de lehetőség szerint minél kevesebb hasonló kellemetlen meglepetéssel menet közben. A mostani fiaskóból a tanulságokat leszűrve tanulni kell, és lehetőleg minél több hibát kiküszöbölni a következő mérkőzésig. A lecke adott, jöhet a megvalósítás! Kíváncsian várjuk.
Amint véget ér egy bajnoki idény, elindul a játékos- és pletykakeringő, ami a maga módján rendkívül szórakoztató tud lenni. A sikeresebb csapatok azon ügyködnek, hogy keretüket lehetőleg egyben tartsák, a mögöttük végzők pedig azon, hogy megerősítsék azt. A kosárlabdában – bár csapatjáték – egy-egy nevesebb játékos megszerzése komoly hatással bír(hat) újdonsült klubja játékára, s egyben játékos-politikájára is.
Nincs ez másképp a MiZo Pécs 2010 esetében sem. Az előző szezont felemás eredménnyel záró egyletnél minden követ megmozgatnak, hogy az esetleges sérülések ne járjanak többé olyan drámai következménnyel, mint a tavalyi bajnoki döntőben, vagy mint egy hónapja a rájátszás sorsdöntő mérkőzésein. Azt, hogy a csapatépítés jó úton jár, igazolta a Sopronban kivívott kupagyőzelem s a nyolc közé jutás az Euroligában – ez a rátgéberi éra utolsó két évében nem jött össze. Ugyanakkor a Szeged elleni play-off párharc azt is megmutatta, hogy a csapat ütőképessége semmivé foszlik, ha négy kulcsemberéből kettőt elveszít.
A zuhanyhíradóban mostanság a régi pécsi játékosok visszacsábításáról szóló trillák mentek slágerszámba, s hogy mennyire érdemes odafigyelni a gőzpára névtelen dalnokaira, mutatja a tény, hogy alapkeret zöme megtartásának bejelentése után közzétették az első új érkező nevét, a Pécsre kétéves kitérő után visszatérő Bujdosó Nóráét.
Bár már régóta terítéken szerepelt a hármas-négyes poszton bevethető játékos, mégis talán kissé meglepő, hogy éppen ő az, akivel kapcsolatban felszállt a fehér füst. Hogy miért? Mert érkezése érdekes variációkat szül a további igazolásokkal kapcsolatban. Dobálózzunk egy kicsit a nevekkel, játsszunk a posztokkal, találgassunk, hogy is néz majd ki az EKF nagykövetének kerete a 2010-esévre fordulva!
Előtte azonban nézzük végig, kik azok, akik jelenleg is élő szerződéssel rendelkeznek, vagyis ősszel minden bizonnyal a csapat mezében futnak majd ki a parkettre. Egyes poszton Iványi Dalma és Ruják Nóra, kettesen Raksányi Krisztina és Sarok Nikolett, hármason Somogyi Andrea és (most már) Bujdosó Nóra, négyesen Vajda Anna, ötösön pedig Sara Krnjic és Nicole Ohlde állnak a Fűzy-Djokic páros rendelkezésére. A tavalyiak közül Heller Anita és Mészáros Kornélia visszavonult, Brooke Queenannel és Graziane Coelhoval egészségi állapotuk okán nem gondolkodnak a hosszabbításon, Török Szilviával és Kelly Mazzantéval pedig jelenleg is folynak a tárgyalások.
Az látható, hogy a keret megerősítését leginkább egy hátvéd és egy erőcsatár érkezése szolgálná. E kijelentésre a csiripelő madarak még hangosabban zendíthetnek kedvenc nótájukra, mely a két Brünnbe távozott korábbi kedvenc, Fegyverneky Zsófia és Béres Tímea visszaédesgetéséről szól. Tény és való, Béres – szerződése lejártával – már haza is tért a baranyai megyeszékhelyre, s kijelentette, ha folytatja, legszívesebben a Lauber Dezső sportcsarnokban tenné, a pécsi nevelésű, de még egy évigcseh (morva) röghöz kötött védekező-specialista pedig többi légióstársával együtt igen kellemetlen helyzetbe került, miután a Brno menedzsere egy interjúban elárulta, legszívesebben mindannyiuktól megszabadulna (és a hírek szerint a szavakat tettek is követték). Igen ám, csakhogy bármilyen tökéletes összhang látszik kibontakozni a „népakarat” és a szakmai szempontok között, korántsem biztos, hogy a klub anyagi helyzete megengedi, hogy két – magyar viszonylatban meglehetősen – drága játékossal kössenek szerződést.
Annál inkább, mivelhogy Mazzantéval kapcsolatban azt kommunikálta a klub, hogy elviekben megegyeztek a folytatásról, s már csak a részletkérdések tisztázása van hátra. S akkor még a korábbi válogatott Török Szilviáról nem is tettünk említést, aki a Győr ellen egyértelműen elbírta, hogy neki kellett összefognia a pályán a sérülésektől megfogyatkozott csapatot.
Ami engem illet, nem vagyok biztos benne, hogy mindkettejükkel találkozunk jövőre. És ez nem kizárólag pénzkérdés. Azzal, hogy Bujdosó aláírt, a bőség zavara kezd kialakulni magasbedobó poszton: a régi-új szerzemény, Somogyi és (ha marad) Mazzante harcol majd a percekért. Igaz, Kellyt be lehet vetni lejjebb (kettesen), Nórit pedig feljebb (négyesen), de akkor meg más elől szívják el a levegőt. Egy másik megközelítés szerint viszont azon is el kell gondolkodni, hogy a lassan ikonná váló Iványi sem fiatalodik, és szaporodó sérülései (és faultjai) mutatnak rá leginkább, hogy harminckét év nem múlt el nyom nélkül, ezért gondoskodni kell a pihentetéséről, s lassan-lassan a pótlásáról. Hogy erre Török-e a legalkalmasabb személy, kérdéses, viszont jelenleg ő látszik a legkézenfekvőbb megoldásnak.
Ha a szőke irányítóval hosszabbítanak szerződést, akkor az a legvalószínűbb, hogy négyes posztra érkezhet egy komolyabb játékos, minden bizonnyal légiós – amolyan Queenan szintű, csak egészségesebb térdekkel, aki jól helyettesíti Vajdát (és ugyanúgy bedobja a triplát, ha arra kerül a sor). Ezzel a felállással azt nyerné a csapat, hogy egyesben tehermentesíteni lehetne Dalmát, kettesen pedig a „kicsiket”, akik korukhoz képest így is rettenetesen nagy feladatokat oldottak meg az elmúlt hónapokban. Hármason két jó kezű magyar váltaná egymást, a négyesen pótolhatatlan Nusinak lenne minőségi (légiós) cseréje, ötösön pedig Krnjic elegendő játékpercet kapna a fejlődéshez Ohlde mellett. Az egyensúly meglenne, s talán anyagilag is vállalható.
Ha a dobógép amerikaira esik a választás, akkor a mindenképpen feltöltendő négyes posztra magyar játékos érkezhet, ez Béres Timi befutását predesztinálja. Kérdés, hogy akkor mi lesz a kettes poszttal. Alapvetően az is benne van a pakliban, hogy Török Szilviát megtartják, viszont huszonnyolc évesen nem ő látszik hosszú távú megoldásnak, ezért elképzelhető, hogy a klub húz egy merészet, és bevállal egy fiatalabb magyar játékost, akit egy-két éven belül kezdőirányítóvá kéne kinevelni. S akkor még mindig ott van Fegyverneky, akinek visszatértében sokan reménykednek, ő viszont többeknek is jelezte már, hogy (csak) azután szeretne visszatérni külföldről, miután bizonyított. Magának is. Ez az attitűd pedig nem a hazatérését vetíti előre brünni szerződésének alakulásától függetlenül…
Mindenesetre érdekes heteknek nézünk elébe – így, a holtszezon kezdetén. Miközben a fiúk még a bajnoki döntőben próbálják öregbíteni a baranyai kosárlabda hírnevét (akiknek most mindkét szurkolótábor – e sorok írójával egyetemben – együtt szurkol), a lányoknál már a jövőbe tekintenek. Rózsa Gábor elmondása szerint egy-két héten belül sokkal tisztább lesz a kép. Ezt őszintén reméljük, mert ugyan találgatni jó, de mégiscsak a biztos tudat a legmegnyugtatóbb. Egy dolog viszont már most körvonalazódni látszik: akárhogy is alakuljanak az igazolások, a következő szezonban meglehetősen ütőképes lesz a MiZo Pécs 2010 csapata, amelyben az egyre erősödő magyar és pécsi kötődésű mag minőségi légiósokkal valamint szárnyaikat bontogató ifjoncokkal egészül ki, s ez több mint biztató.
Nem szoktál a levegőbe beszélni, ugye? Azt nyilatkoztad a Velence elleni nyolcaddöntő előtt, hogy tudod, mit kell játszani Vanessa Hayden ellen. Be is tartottad a szavad…
Ahogy már korábban is mondtam, három évig játszottam vele egy csapatban, s az sokat segít, ha az ember minden egyes edzésen szembekerül vele. Volt alkalmam és időm leolvasni a játékát.
Tudtál vele beszélgetni a párharc során?
Csak egy keveset, mindkét mérkőzés előtt. Nagyon elmélyült társalgásra nem került sor, mert jóban vagyunk ugyan, de igazán közeli barátok nem. Amúgy unokatestvérnek szólítjuk egymást, mert Minessotában az egyik segédedzőnk engem folyton Vanessának, őt meg Ohldenak hívta, pedig nyilvánvalóan nem nagyon hasonlítunk egymásra. Ezért unokatesózunk…
A játékod alapján senki nem gondolná, hogy a MiZo Pécs legfrissebb igazolása vagy. Hogy sikerült ilyen gyorsan beilleszkedni?
Igazság szerint a csapattársaimnak köszönhető. Nagyon hamar befogadtak, az edzéseken mindenki sokat törődött velem, készségesen magyarázgatták, milyen játékokat játszunk, hová mozogjak, s ez elmondható a pályán kívül is: összejárunk, mindenhova elcipelnek magukkal, jókat szórakozunk együtt. Jól is érzem magam, minden olyan magától értetődően történik, a csapat stílusa is fekszik nekem, s ez megkönnyítette a betagozódást.
Hogy tetszett a közönség az Euroliga play-off mérkőzésein?
Az olaszországi meccsen nagyon meglepődtem, mert nem számítottam rá, hogy a szurkolók idegenbe is elkísérnek bennünket. Ráadásul időnként hangosabbak voltak, mint a hazaiak. Varázslatos élmény volt. Arra pedig nincsenek is szavak, ahogy otthon fogadtak minket a bevonuláskor. Mutattam is a mellettem állónak, hogy libabőrös lettem, ahogy a hangorkánban körbenéztem a fehérbe borult lelátón. Játék közben az ember kevésbé tud figyelni a külső körülményekre, de az alaphangot mindenképpen megadta számunkra. A győzelem utáni ünneplés pedig egyszerűen frenetikus volt. Egyébként az is érdekes volt, amikor azt a promóciós edzést tartottuk abban a másik városban (Szigetvár – a szerk.), mert látható volt, hogy a csapatnak nem csak Pécsen hatalmas a szurkolótábora.
A Halcon ellen kicsit komplikáltabb lesz nagy tempót diktálni, hiszen az aktuális ellenfél centersora is jól tud alkalmazkodni ehhez a fegyverhez, nem gondolod?
Igen, magasságuk ellenére mindannyian nagyon mozgékonyak, de hát a kosárlabda már csak ilyen, amit bevethetsz az egyik ellenfél ellen, a másiknál már nem biztos, hogy működik. Az edzőink nagyon keményen dolgoznak azért, hogy megtalálják a megfelelő taktikát az Avenida ellen. Nekem személy szerint is nehéz dolgom lesz, hiszen Snow nagyszerű játékos, majd’ tízévnyi WNBA rutinnal, All-Star, rendkívül atletikus, és hosszú, mint egy létra. Ráadásul a cseréje, Stampalija is kemény diónak tűnik.
Nem játszottál az alapszakaszbeli mérkőzéseken, viszont tudom, hogy videón megnéztétek őket. Milyen kép alakult ki benned?
Nem lesz könnyű ellenük, de ha azt csináljuk, amit megbeszéltünk, és mindenki beadja a közösbe a magáét, nyerhetünk. Odakint különösen nehéz lesz, mert a szurkolóiktól ők is komoly támogatást kapnak, de egy győzelmet remélhetőleg sikerül majd elérni ott is.
Nemrégiben új csapathoz kerültél a WNBA-ben. Mesélnél erről?
Alapvetően a Lynx döntése volt, én csak a csere lehetőségéről tudtam, és csak pár nappal a lebonyolítás előtt derült ki számomra, hová is megyek. Arrafelé így mennek a dolgok, de a váltási szándék kölcsönös volt, én is úgy éreztem, jót tenne, ha máshová tenném át a székhelyem, így egy rossz szavam nem lehet. Annál kevésbé, hiszen egyrészt Kellyvel kerülök egy csapatba, másrészt a Phoenix is a nekem nagyon fekvő up-tempót játssza leginkább.
Mit vársz a negyeddöntőtől?
Szoros meccseket, komoly taktikai harccal. Mi megpróbáljuk lelassítani az ő rohanós játékukat, de ők is ugyanezt teszik majd velünk. Egy-két labdán múlhat a dolog, tehát korántsem vagyunk esélytelenek, még pályahátrányból sem.
